Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-22 / 69. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. március 22., csütörtök Tartják a határidőt Az Operaház r f./f« építői A Középületépítő Vállalat dolgozói március végén adják át az Operaház első épületrészét, az öltözői szárnyat. s ezzel a dalszínház megkezdheti a beköltözést is. Az épületrészek további átadásait úgy ütemezik, hogy augusztus 1-től a művészek megkezdhessék az előadás próbáit. A 100 éves épület rekonstrukciója 80 százalékos készültségi fokon áll. Munkálatok az első emeleti büfében (MTI fotó: Balaton József felvétele — KS) Okos gépek az iskolákban A számítógépeket évtizedek óta használják hazánkban. Mégis generációs kérdésekről kell beszélnünk, amikor az okos gépek szóba kerülnek, hiszen az elkövetkezendő korosztályok már úgy ülnek le a számítógépekhez, mint korosabb kortársaik a televízió elé. Tavaly, a tanév kezdetéig 932 mikroszámítógép került a középfokú iskolákba, a tanárképző főiskolákra, egyetemekre. Apró hírként közölték a tömegkommunikációs szervek, súlyának megfelelően. Kilencszázharminckettő RT—1080 Z-típusú számítógép. Sok, nem sok? Annyi bizonyos, hogy általuk vadonatúj szelek lengedezik körül az iskolákat. Gondoljunk csak a tudományos-fantasztikus filmek űrjárműveinek vezérlőpultjaira, a Csillagok háborúja kompjuterizált katonáira, s a mozikba vándorló „tinik” ezreire. Persze, a vezérlőpultot, vagy a gépágyú ohsitost felemlegetni érvként, a számítógépek mellett ostobaság. Jusson eszünkbe inkább az, hogy egy modem esztergagép már elképzelhetetlen miniszámítógép nélkül. Vagy az, hogy már a menetrend készítésétől az áramszámlálásig, az élet megannyi területén igénybe veszik az okos gépek tudását. Az iskolában van ahol külön terembe került a masina, van, ahol csak a tanáriban, vagy egy szertárban kapott helyet. A legfontosabb, hogy a tanulók hozzájussanak. A tanárok 3—5 napos intenzív tanfolyamon ismerkedtek meg korábban a géppel, majd kétezren sajátították el a kezelését. A legtöbb megyében a pedagógus továbbképző intézetek gondoskodtak arról, hogy a nevelők megismerjék, használni, sőt oktatni tudják a számítástechnikát. A nevelők képzésének ilyen módjáról az a vezérigazgató jutott eszembe, aki összehívta a fiatal, számítástechnikával foglalkozó szakembereit, s azzal kezdte mondandóját: ő nem ért a számítógépekhez, de nem engedheti meg magának az üzem, hogy azért, mert az idősebb műszakiak ismerete e területen hiányos, mellőzzék a mesterséges agyak szolgáltatásait. A matematikatanárok jártassága a számítástechnikában nem erény — magától értetődik. Hány diák lett nyelvtanár azért, mert a pedagógus példája lebegett előtte, hány diák vallja, igen fontos életében a költészet, mert a tanár megszerettette vele. Most — egyelőre — a pedagógusokon a sor, akik a számítógépek hasznosítását tanítják diákjaiknak —, hogy a masinák billentyűzetét kopogtatók táborához újabb hívek csatlakozzanak. Először csupán a jó matematikus tanulók kerülhetnek közel a géphez. Ami persze nem törvényszerű, bár igaz, a HT—1080-asoka megszokottól eltérő logikus gondolkodást kívánnak. A programozás, a kezelés módját elsajátítják majd bizonyosan a négyesek is, hogy a közepesekről most ne szóljunk. (Az csak illúzió, hogy a bukásra álló tanulót a számítógép fogja megváltoztatni.) Lényeg hogy az érdeklődő előtt ne záruljon be az ajtó. Azon is érdemes gondolkodni, hogy kihasználatlan óráiban mivel foglalkozzon a gép. Szemléltető eszközökhöz képest nagy érték, amelynek szolgáltatásait természetesen szabályozott keretek között élvezhetné egy másik intézmény, gondnokság, gazdasági munkaközösség, vagy hivatal. Azután érdemes azon is meditálni, hogy a profik, a szakma •művelői miként segíthetik az oktatást. (A Művelődési Minisztérium és a MTESZ, együttműködési szerződésük értelmében közös felhívást tettek közzé, amelyben kérték a tagegyesületeket, segítsék az iskolai számítás- technikai program megvalósulását. Az országban, jó néhány megyében a Neumann János Számítógép tudományi Társaság már túl van az ezzel kapcsolatos tennivalók tervezgetésén, számos szakkör működése a nyári számítógépes táborok érdemi munkára vallanak. Szakmai berkekben azt beszélik, hogy durván másfél évtizedes a lemaradásunk a számítástechnikában a legfejlettebb országokéhoz képest. Az iskolai masinák munkába állítása egy lépcső ahhoz, hogy a tizenöt év kevesebb legyen. Hajnal József Egy kollégiumi nevelő emlékeiből (3/1) Önnevelés, több tételben Hamarosan országszerte ünnepeljük a diákotthonok és a kollégiumok létrejöttének harminc-, illetve huszonöt esztendős jubileumát. Az újságírót, a hajdani kollégiumi nevelőt ez arra ösztönözte, hogy felidézze egykori élményeit» mindmáig aktuális tapasztalatait, érzékeltetve egy szép, de igen nehéz megbízatás örömeit és gondjait. Erre a hivatásra senki sem készül, erre sehol sem okítanak. Ezt csak a véletlen, a szükség hozza, s mindenki átmeneti állomásnak, amolyan ugródeszkának tekinti, így voltam én is, akikor megérkeztem az alföldi nagyközség középiskolai diákotthonába. Főnököm nem sokat mondott, hanem rögvest a mélyvízbe dobott. Irány a hatvanszemélyes tanuló, mehettem csőszködni a szilen- ciumra. Akkoriban a szolgálatot heti negyvennyolc órára méretezték. Szobám — szolgálati férőhelyem ellenében — az éjszakai házőrző szerepkörét is vállalnom kellett, s ebből következett, hogy a vasárnapi ügyeletek zöme is rám hárult. o Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rózsásnak láttam jövőmet. Atomkori szerzetessors! — füstölögtem magam. Ehhez aztán teljesen felesleges az egyetemi végzettség. Kelteni, mosakodást ellenőrizni, reggeliztetni, ebédeltetni, vacsoráztatnd, zsandárkodni mindenki tud. Katedra persze nincs, épp olyan asztalnál ülök, mint a fiúk. Ehhez bizony luxus a diploma. Ezzel a bojtárkodással bárki megbirkózna, akit találomra behívnék az utcáról. Ilyen és hasonló, cseppet sem lelkesedésre hangoló gondolatok borzolták kedélyemet. e Később azután rájöttem: a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. Kezdődött a személyi kellemetlenségekkel. Nem tartozom a rendszeretők közé, megszoktam, hogy mindig gondoskodtak rólam. A pontosság, a korán kelés sem volt tündöklő erényem. A legtöbbször hevenyészetten befűzött cipőben s épp, hogy felrántott öltönyben rohantam a gimnáziumba, s akkor sem omlott össze a világ, ha néhány percet késtem. Az effajta trehánysággal rögvest szakítanom kellett. Háborogva, de lassan megszoktam a hajnali fél ötös kelést, a frissítő testedzést, s még kimondani is szörnyű az osztályon felüli, a rekordidőre történő ágyazást. Gyakoroltam, beleizzadtam, míg feltétlen reflexszé vált. de nem tehettem mást, sejtettem: csak a példamutatás lehet hatásos. Erre a gyerekek mindjárt reagáltak, hiszen csupán azt kívántam tőlük, aminek magam is maradéktalanul eleget tettem. Nagyra értékelték, s ösztönösen is lesték: mit tanulhatnak tőlem. Előbb azonban rajtam volt a sor. Belém rögződött — korábban aligha büszkélkedhettem ilyesmivel — a precíz munkabeosztás, a rendszeresség. Erre is felfigyeltek, ha nem is hangsúlyozták. Szerencsére nem láttak belém, így aztán fogalmuk sem volt arról, hogy a legtöbbször tantaluszi kínokat szenvedve tartottam be a számomra rendelt kötelmeket. o Az elismerés — bár szavakban nem nyilvánult meg — határozottan jólesett, s újabb hasonló jellegű akciókra ösztönzött. Két évtizeddet ezelőtt is írogattam különböző újságoknak, de csak alkalomadtán, tetszelegve a mívességnek titulált lustaság pózában. Szakítottam ezzel a gyakorlattal. mert észrevettem, hogy rendszeresen olvassák a megyei lapban megjelenő tévé-és rádiókritikáimat. Száműztem hát a lezsersé- get. Mindjárt lett közös témánk, hiszen általában együtt néztük a műsorokat, azaz beszélhettünk róluk. Tulajdonképpen ekkortól értékeltem rangjának megfelelően a régebben semmibe sem vett, a sznobizmusba hajló arisztokratizmussal lenézett „varázsdobozt”. Azt is felfedeztem menynyire becsülik a képzettség mögött rejlő tudást, a sokoldalúságot. Tetszett nekik az, hogy a gimnáziumban délelőttönként nemcsak humán szakjaimat tanítottam, hanem helyettesítettem oroszt, németet, matematikát és fizikát is. Természetesen őket is korrepetáltam ezekből a tárgyakból. Minek ragozzam tovább, hamarosan rádöbbentem, hogy bár fegyverek nélküli hadviselés vár rám, mégsem esélytelenül állok a porondra, ahol mind változatosabbá, izgalmasabbá, fordulatosabbá válik a mindennapos küzdelem. Nemcsak értük, magamért is, hiszen az önnevelésből rendezett jelképes vizsgára nekem is fel kellett készülnöm. Méghozzá minden tételből, ugyanis ezt a kollokviumot az élet rendezte, a váratlan helyzetek teremtésének boszorkányos ügyességű mestere. A belépőt megkaptam, a tűzkeresztségen túljutottam, már nem lázadoztam magamban, nem bántam a zártságot, nem hiányoltam a rosszul értelmezett fölényt kínáló katedrát, már megtanultam, hogy a nevelés nem látványos, s csak hosz- szabb távon gyümölcsöző, ám mégis a legtöbb örömmel megajándékozó tevékenység. A buktatók a következő menetekben jöttek, olykor esőstől. Szerencsére némileg felvértezetten vártam őket. Leeresztett sisakrostéllyal. Pécsi István Nagy László-emlékház Iszkázon A Veszprém megyei Iszkázon eredeti formájában állították helyre Nagy László szülőházát. A századforduló idején épült — műemlék jellegű — parasztház vert falát ugyan téglával kellett helyettesíteni, a faépítményt pedig betonelemekkel megerősíteni, de ez nem változtatja meg az épület külsejét. Rendbehozták a ház két és fél holdas kertjét, s gondosan ápolják a régi fákat, köztük a már irodalmi emlékfának számító öreg vadkörtefát is. Az emlékházzá nyilvánított épület helyiségeiben kiállítás szemlélteti majd 1978-ban elhunyt költőnk munkásságát. Az egyik kisebb szobában állítják ki képzőművészeti munkáit: rajzait, festményeit, faragásait. Érdekessége lesz az emlékháznak a bolgár szoba, amely a költő szófiai ösztöndíjas éveit, a magyar—bolgár irodalmi kapcsolatokat mutatja be. Az emlékházat április 10- én, a költészet napja alkalmából avatják fel. (MTI) A táskáját letette a földre, elégedetten körülnézett, majd cigarettára gyújtott. — Nos, mi a baj? — kérdezte, • mint ahogy az orvos szokta a betegtől. — Tudja mester — mutattam rá a fürdőkádra — valahogy nem akar a lefolyón lemenni a víz. — Nocsak, nocsak — csóválta rosszallóan a fejét —, hogy mik elő nem fordulnak a mai világban. Mert tudja — nézett rám szúrósan —, régen ilyesmi nem fordulhatott elő. Az anyag az a lényeg. De hát anyag ez? Nem uram, ez semmi. Mindig a lényeget spórolják ki belőle, és kész az egész. A csövön nem megy a víz, a lift fennakad két emelet közt, a beton széttörik, mint a palatábla. — De az is lehet — morfondírozott magában —, hogy a tisztelt lakó nem bánik rendesen a berendezéssel... — Hová gondol, mester! — néztem rá esendőn, s megmagyaráztam neki, hogy a kotlós nem Vigyáz úgy a csirkéjére, mint ért a fürdőkádra. — No nem is azért mondom — folytatta — csak tudja, vannak olyanok is. Addig tekerik a vízcsapot, míg szét nem esik, nem átal- lanak szenet tartani a mosdókagylóban, sőt még olyan is van, amelyik a parkettát tükeralágyújtósnak használja. — De mester — magyaráztam —, nálam gázfűtés van, nekem nem kell a mosdókagylóban tartani a szenet vagy a parkettával begyújtani Az arca kisimult, szeme nevetős lett. 4 mester — Na de nekem mindegy is. Akármi van, én azért vagyok, hogy helyrehozzam. Tetszik látni ezt a fogót? Nohát én ezzel a fogóval most nekilátok ... — Ezzel a fogóval? — néztem ijedten az óriási „műszerre”. — No igen — mondta leereszkedően. — Így ni, már kint is van ..: No, hogy a fene ... Látja ugye, hogy az anyag- hát nem mondtam ... nincs ebben benne a lényeg ... Aztán kalapácsot vett elő. — No látja, ez a lyuk most igen kicsi, az új lefolyó nem fér bele, hát tá- .gítjuk egy kicsit. Ütögetni kezdte a kád alját. — Az egyik kemény, a másik puha... de hát azért vagyunk mi kérem, hogy mindent megoldjunk. No, most szépen ideütünk... klikk ... klakk ... és be fog menni ez a nyavalyás cső ... Letörölte az izzadtságot a homlokáról. — Nem is tudom, mi lenne nélkülünk, igazi mesterek nélkül... Ki vállalná ezeket a pocsék munkákat... no, hogy a fene, hát nem kitörött belőle egy kistányérnyi... Rámnézett. — Mondja, nem szokott maga ebbe túl forró vizet engedni? Mert attól olyan hajszálrepedések vagy mi a fenék szoktak keletkezni és persze hogy kitörik. Fogadni mernék, hogy koppasztóvíz- ben szokott pancsikálni — De mester! — Ne izgassa magát! Ide teszünk egy darab cserepet, epokittal bekenjük és jobb lesz, mint az igazi. No, egy, kettő, máris kész a művelet. Megvakarta a fejét. — A fene! Nézze már, még egy darab letört. Idegesen néztem a kád alján levő, immár lavórnyi lyukba. S a mester, mintha a gondolatomba látott volna. — Tudja mit? Átmenetileg egy kicsit megemeljük, s egy lavórt teszünk alá. — De mester! — hápogtam. — Mit van úgy beijedve. Vesz egy új kádat, s két óra alatt behelyezzük. Bennem aztán megbízhat. S míg kifelé ment, hallottam, ahogyan dohog magában. — Mindig a flancolás. Nem jó nekik a lavór, meg a mosdókagyló. Kiskorában bezzeg az asztal körül za- vargatták, ha nem kádban fürdött. Aztán egy pillanatra még megállt s visszaszólt: — Nem azért mondom, uram, de a legjobb a gőz. Ha másnapos vagyok, én is odajárok... Kaposi Levente
