Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-20 / 67. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. március 20., kedd Pusztuló-újuló kastélyok Mi lesz a sorsuk? A szerencsi Rákóczi-vár Szépen magyarul — szépen emberül Túl a 200. adáson Péchy Blanka a Beszélni nehéz-mozgalomról Az idősebbek még emlékeznek rá: magas kerítés vette körül, fák takarták el a kíváncsi szemek elől a legtöbb kastélyt. Éjjel-nappal zárva tartották a kapukat, eseményszámba ment, ha a tulajdonos — többnyire gróf, vagy legalább báró — homokfutón vagy lóháton megjelent a kapun kívül, hogy megszemlélje birtokát. A felszabadulás után a volt földbirtokosok — kevés kivétellel — elmenekültek, a kastélyok gazdátlanul maradtak. Először 1947-ben készült felmérés a gazdáját vesztett, állami tulajdonba került kastélyokról. Az állam használatba adta őket, akik éppen akarták, akiknek akárcsak átmenetileg is szükségük volt rá. Így alakult egy sor mezőgazdasági gépállomás a kastélyokban, másutt állami gazdaságok, tanácsok vagy különböző vállalatok rendezkedtek be a falak között. — S még ez is jobb volt, mint a semmi — mondják ma az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársai. — A legrosszabb ugyanis az épületeknek az, ha üresen állnak. 1982 végén 8991 műemléket és műemlék jellegű épületet tartottak nyilván — közülük 637 a kastély és a kúria. Ennek mintegy kétszerese a műemlékileg nem védett ilyen épületek száma. S hogy ezekben mennyi a művészeti, történelmi és építészeti érték, az csak mostanában kezd kiderülni. Nehéz gazdasági viszonyok: takarékosság, a közpénzek mind erősebb megfogása ellenére — a többi a kastélyok mintegy 15 százaléka — helyzetének rendezése nem halasztható tovább, ezek létükben veszélyeztetettek. Mondhatjuk úgy is: a huszonnegyedik órában vagyunk, amikor még meg lehet menteni a nagyon értékes kastélyokat. Már amelyiket! A kép teljességéhez tartozik az is, hogy másfél évtized alatt — 1966 és 1980 között — 28 védett kastély és kúria elveszett mint műemlék, egy részük elpusztult, a többit jóvátehetetlenül átépítették. A VÁTI felmérte a dunántúli kastélyokat, s a korábbi jegyzékekben szereplő épületeknél többet javasolt védelemre. A Műemléki Felügyelőség a védetté nyilvánításon túl — a. helyi, megyei illetékesekkel együtt — funkciót is keresett az egykori urasági lakhelyeknek. Egyes helyeken az eddigi gazdák vállalták a rendbehozatalt, ha — megkapják az ehhez szükséges állami támogatást. Ez történt például a nógrádi Szügy melletti volt Simonyi- kastély esetében: az állami gazdaság rendbe hozza, ha... Másutt vállalatok, intézmények lennének hajlandók használható állapotba hozni a régi épületeket. Az Állami Fejlesztési Bank pályázat alapján, indokolt esetben ilyen célokra ad egészben, vagy részben vissza nem térítendő támogatást az épületek hasznosítására vállalkozóknak. A rendelkezésre álló mintegy 40—50 millió forint egy részét az Országos Műemléki Felügyelőség használja fel állagvédelemre, helyreállítására és új funkció kialakítására saját építőipari apparátusával. Újabb jelenség, hogy kis közösségek és magánszemélyek is érdeklődnek az üresen álló kastélyok iránt. A Vas megyei Tömördön az egykori Chemel-kastélyt egy művészházaspár bérli, a Komárom megyei Süttő-Bi- kolpusztán pedig egy képződ művész-közösség alkotóháza lesz a volt Reviczky-kastély. Az ugyancsak Vas megyei Sitkén, a Felsőbüki Nagy család egykori kastélyában és Váchartyánban, a volt Rud- nay-kastélyban magánpanzió működik. Némelyik kastély üdülőnek is alkalmas volna (például a Verseg-Fenyőharaszti pusztán álló volt Podmaniczky- kastély 8 holdas parkjával', úszómedencéjével), „csak” pénz kellene hozzá. Mégpedig sok pénz. Mindez nem csökkenti a felelősséget a még megmenthető épületekért, hiszen részei — méghozzá értékes részei — a nemzeti vagyonnak. Várkonyi Endre Péchy Blankával beszélgettem a minap. Abból az alkalomból, hogy Beszélni nehéz című, Deme Lászlóval közös rádióműsoruk nemrég hangzott el kétszázadszor. Egy-egy adás után levéltornyok magasodnak Péchy Blanka iró, színművész íróasztalán : példamondatok megfejtései, szerte az országból. Iskolák, klubok, KISZ-szervezetek, s más ki- sebb-nagyobb közösségek Beszélni nehéz-körei, s egyéni megfejtők küldik hűségesen, rendszeresen a leveleket, javaslataikkal, kéréseikkel, észrevételeikkel együtt. Kisvárosokból és na- gyobbakból; kistelepülésekről és falvakból, nagyközségekből egyaránt. Vannak, akik a rádióadások kezdeti időszakától, 1976 tavaszától rendszeresen küldik megfejtéseiket. „Van versenyzőnk — említette Péchy Blanka —, például a pannonhalmi Sámbokréthy Péter, aki már az első adásban közölt példamondatokat beküldte. S azóta egyetlenegyet sem hagyott ki...” De olyanok is vannak, akik munkaterületükön alkotóan törekszenek a műsoradások tanulságait hasznosítani. A sátoraljaújhelyi Katona Re- zsőné Kazinczy-díjas tanár például óra elején, ha a hetes a hiányzók jelentése közben a vezetéknév helyett a keresztnevet hangsúlyozta, azonnal kijavította. Következetesen. Ma már nem kell ezt tennie.' Harsogva tiltakozik az egész osztály, ha valamelyik tanuló elvéti a hangsúlyt. Vagy nemrég, a január 24—25-i adásban hallottuk a szegedi Bagi Ádámné beszámolóját arról, hogy a Balázs Béla Úttörőházban megalakult 10 iskola tanulóinak a Beszélni nehézköre. A tanárnő közös fejtöréssel irányítja az elemzés munkáját, korántsem titkolva, hogy a helyes hangsúlyok sok fontos (ma még íratlan) szabályát ő maga is a példamondatok megfejtése közben sajátítja el. (Példás nevelői magatartás!) Hiszen — tanulni „nem szégyen”. Újabb és újabb ötletekről, akciókról, új meg új szakkörök megalakulásáról érkező hírek is jelzik, hogy az általános beszédműveltség megteremtése ügyében indított mozgalom szépen lom- bosodik. Hosszú lista fekszik előttem. Helynevek: Békéscsabától és Sarkadtól; Orosházától és Szentestől vagy éppen Szőcsénypusztától a Soponyától Komáromig, Tatabányáig, Győrig; vagy Salgótarjántól Nagykanizsáig, s a Fóti Gyermekvárosig — miridennünnen, ha nem is hibátlan, de határozott fejlődést bizonyító megfejtéseket küldenek középiskolai, általános iskolai, sőt, gyors- és gépíró iskolai Beszélni nehéz-körökből. Felsorolásukra nincs lehetőség. Arra viszont mindenképp rávilágítanak a helységnevek és iskolák, köztük főiskolák, tanárképző intézetek nevei, amit Péchy Blanka is hangsúlyozott: megkapó az a szenvedélyes ügyszeretet, ahogyan különböző életkorú diákok lelkesen keresik, próbálgatják a helyes hangsúlyokat, szórakoztató játéknak tekintve a komoly feladatot. Ahogyan meglepő érzékkel megfejtik, beküldik a kapott feladatokat, és sikerélménynek érzik egy-egy eredményes megfejtésüket. Vagy ahogyan nevelők, tanárok szintén versenyeznek a maguknak szervezett csoportokban. Hűséges, fáradhatatlan munkatársaink azok a tanárok, akik magukénak érzik az általános beszédműveltség közügyét. Jó néhá- nyan már nemcsak saját tanítványaikból szerveznek Beszélni nehéz-köröket. Megnyerik például más iskolák, sőt más városok pedagógusait is ... így gyorsan növekedett országossá a mozgalom. Álig akad megye, ahonnan ne kapnánk megfejtéseket. Ám, ha a versenyző iskolák számát összevetjük hazánk tanintézeteinek tekintélyes számával, szüntelenül arra kell gondolnunk: az általános beszédkultúra megalapozása sokkal szélesebb társadalmi összefogást követel —, mondotta Péchy Blanka művésznő, a Beszélni nehéz! című könyv szerzője, a Ka- zinczy-díj megalapítója, aki életének 90. évében is töretlen hittel küzd azért, hogy a tiszta magyar szó barátainak, híveinek mozgalma mind jobban szélesedjék. Wallinger Endre H eti humor ét elején — Valóban húsz éve zöldségből él? — Persze, zöldségkereskedő vagyok! k — A férjem olyan, mint egy nyúl, mindenféle zöldséget elrágcsál! — Na hallod, legalább egészséges! — Olyan nagyon azért nem! A szomszéd zöldség- termesztő már kétszer fá- lőtt sörétes puskával! k A gyárból kisegítő brigád érkezik a termelőszövetkezetbe. Danilko, az egyik brigádtag azt a feladatot kapja, hogy a termelőszövetkezet pincéjében krumplit válogasson. — Nagyon egyszerű — mutatják neki. — A jókat balra, a rosszakat jobbra... Két óra múlva megnézik, hogy halad és csodálkozva látják, hogy csak két kis kupac van mellette. — De hiszen maga szinte semmit sem csinált! Pedig ez olyan könnyű munka! — A munka könnyű, csak a döntés nehéz ... k A második emeleti szomszédasszony kérdezi a harmadik emeletit, kit vitt a mentő. — Emánuelt az ötödikről. Meg akarta verni a feleségét... A hasis füstje és a tüdő A hasás és a marihuana nemcsak veszélyes kábítószer. Mérgező szénmonoxidot. kénsavat és több rákkeltő anyagot is tartalmaznak, és ezért füstjük a tüdőre is károsabb, mint a dohányé. Ez derül ki az Egyesölt Nemzetek Szervezetének Kábítószerekkel Foglalkozó Bizottságának (INCE) nemrég Bécsben nyilvánosságra hozott jelentéséből. Az erős can nabisfogyas ztás nemcsak pszichoükus reakciókat válthat ki, hanemv a betegségekre is fogékonyabbá tehet, valamint negatív hatást gyakorolhat a nemiszervekre és az endokrin mirigyek rendszerére. Erre az évre az INCB- jelentés a kábítószerüzlet fellendülését jósolja. Délkelet- Ázsiában 600 tonna ópium rekordtermés, amelyet többnyire az első számú kábítószerré, heroinná dolgoznak fel, a nemzetközi feketepiacot elárasztással fenyegeti. Ezt az 1980-hoz képest megháromszorozódott termést a Közép-Keletről származó óriási ópiumszállítások veszélyes módon ,.egészítik ki”. 1980-ban koboztak el először több mint egy tonna heroint, amelyet a nyugateurópai piacon akartak értékesíteni. A kábítószerekkel folytatott nagyarányú visz- szaélések állandó fokozódása Nyugat-Európét a csempészek Mekkájává teszi. Az utóbbi időben abszolút slágerré vált ott az „előkelők kábítószere”, a kokain. A* ebből elkobzott mennyiségek sokkal gyorsabban növekednek, mint bármilyen más kábítószeré. Az INCB-jelentés szerint a heroinnal való visszaélésnek csakúgy, mint azelőtt, továbbra id az az oka, hogy szabadon áll rendelkezésre a vízmentes ecetsav, amelyre a kábítószer előállításához szükség van. és gyakorlatilag ellenőrzés nélkül exportálják Európából az ópi- umtermelö területekre. Die Presse. A kisterenyei várkastély A jó modor új divatja Az állatkereskedők vigyáznak megjelenésükre Ha hihetünk a jó modor szakembereinek, az NSZK- ban egy idő óta — nagyrészt észrevételen ül, lassan visz- szatér a jólneveltség divatja. A nyugatnémetek a lázadó hatvanas és hetvenes években lerázták magukról az etikett kényszerét. A munkaerő piac rossz helyzete miatt azonban most elsősorban mind több fiatal törekszik arra, hogy az állásért vívott küzdelemben né maradjon alul helytelen magatartása miatt, sőt, kifogástalan modorával kitűnjön. Egy idő óta havonta több mint 100 kérdést intéztek a „Társadalmi érintkezési formák szakbizottságához”, a helyes magatartás kérdésében illetékes „Illemtan-tanácsnak” nevezett fórumhoz fiatalok, akik gyorsan pótolni akarnak egy kis illem- tudásit, mielőtt új főnöküknek bemutatkoznak. És a vezetők is — jelentette ki Hans-Georg Schnitzer, a szakbizottság szóvivője — egy idő óta ismét határozottan nagyobb fontosságot tulajdonítanak a jelentkező jó megjelenésének. Elmúltak azok az idők, amikor például az egyetemi hallgatók garbónyakú pulóverben vagy farmerben, hanyag öltözetben mutatkoztak be esetleges új munkáltatójuknak. De a jó modor őrzői az érintkezési formák értékének növekedését nem szemlélik osztatlan jóakarattal Mert a gazdasági számítás, amellyel itt a jó modort bevezetik. azt a veszélyt rejti magában, hogy a jól nevelt érintkezési formákat, akárcsak a múltban, ismét azonosítják majd a „német alattvalói szellemmel.’* Éppen Németországban ugyanis — állapítja meg Schnitzer az érintkezési formák történetéről és szociológiájáról — az etikettet és á formákat minden más országnál nagyobb mértékben használták fel arra, hogy a hatóságokkal szemben megnyilvánuló alattvalód szellemet megerősítsék. Az etikettet — jelentette ki Schnitzer —, amelyet abban az időben elsősorban a franciaországi udvarból importáltak, többnyire azért vezették be, „hogy fenntartsák az alattvalónak az udvariól való távolságát.” A hajiongás fogalma még ma is a feljebbvalókkal szembeni alázatos magatartást jelenti. És a jól- nevelt kisfiúknak és kislányoknak még mindig a jó viselkedés legfontosabb kifejezéseként tanítják a „szép meghajlást” és az „illedelmes pukedlit”. Mint Schnitzer megállapította, , „a német merevséget leküzdeni.” A szakbizottság, amely nem akar kötelező érintkezési szabályokat felállítani, hanem csak vitatott kérdéseket szeretne ajánlásokkal szabályozni, a hatvanas és a hetvenes években arra törekedett, hogy az etikett néhány régi. maradi „copf”-ját levagdossa. Elsősorban a háború utáni társadalmi nivel- lálás ingatta meg a polgári társadalom néhány udvariassági formuláját. „Ha már nem lesz szalon és nem lesznek alkalmazottak, sok forma feleslegessé válik” — vélte Schnitzer. Elsősorban azonban a nők emancipációja — vagy legalábbis az arra való törekvés — idézte elő, hogy az emberek megszabadultak néhány elporosodott előírástól. Ki ismeri ma már azt a szabályt, hogy például a hölgynek a lépcsőn az úr mögött kell mennie, hogy az ne lássa a hölgy lábát? És a jólnevelt hölgynek már nem „kell” a táncra való felkérést feltétlenül elfogadnia: „szabad” a felkérést el is utasítania. S annak, aki egy hölgyet táncra felkér, nem kell a hölgy kísérőjétől is engedélyt kérnie. A nő egyedül is beülhet egy étterembe. Sőt: megengedheti, hogy egy férfi ne csak a ház kapujáig, hanem lakásáig kísérje, anélkül, hogy ettől elveszítené jóhírét. Az új irányzat szerint „tüzet adni” sem kötelező már a férfiakra nézve. Az érintkezési formák liberalizálása azonban ellenállásba is ütközik. Néhány szokásnak, amelyet az illemtan-tanács már régen meg akart szüntetni, továbbra is vannak védelmeződ. A jó modor tekintetében is van „tehetetlenségi törvény” — áb lapította meg Schnitzer. Például nemcsak a szülők akarják, hogy gyermekeik jólne- velitek legyenek. „A nagymamák is beleszólnak a nevelésbe”, és bizonyos, hogy ők nem ismerik el az érintkezési formák valamennyi „demokratizálását”. Süddeutsche Zeitung
