Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,iwi*™«»«nb* Veljko Petrovic: A szerb föld Burjánzás földje ez, hol tüske, dudva és álnok napraforgó a tenyészet, tivornyák, könnyek földje elvadulva s tanyája a törpe röptű verébnek. Burjánzás földje, csupa tüske, dudva. Pihent és porhanyós, dús televény ez, de nagyra csak a kóró nő meg benne, e föld elsatnyult bimbózata népes, de gyümölcsét még senki nem ízlelte. Pihent és porhanyós, dús televény ez. Földje ez a kései virágzásnak, földje ez a korai fagyoknak, földje ez a szertelen álmodozásnak, hol gondolatot jégeső tarol csak. Földje ez a kései virágzásnak. E földbe vérrel szivárogtak mérgek, elkorhad benne még a tölgygyökér is, a sas kivész, és dúskál itt a féreg, hol tömjénfüst vagy átok csapkod égig. E földbe vérrel szivárogtak mérgek. Elátkozott föld, szívem érted dobban: bár mostohám, váltig édesanyám vagy, gyűlöllek, ó, mert nálam senki jobban nem szeret: édesanyámként imádlak, elátkozott föld, szívem érted dobban. (Dudás Kálmán ford.) Levélrészlet ... Sajnálom, hogy ta- vüly Egerben jártamban nem jelentkezhettem. Véletlenül rándul- tunk szép városába, nagykövetünk társaságában, csak pár órára, még egy pohár bikavért sem ittunk, de az elhagyatott szerb templom magaslatáról láttuk a gyönyörű borvidéket, a fejlődő, modern várost és a begyepesedett, kitaposott szerb sírokat... Egy szerb író magyarságélménye Veljko Petrovic születésének századik évfordulójára Ez idén lesz húsz esztendeje, hogy egy meleg nyári dél- előttön kopogtattam Veljko Petrovic belgrádi lakásának ajtaján. Első találkozásunk volt, s bár hallottam, hogy magas termetű, amolyan „szép szál ember”, mégis meglepődtem, amikor az ajtóban impozáns alakja megjelent. Noha túl volt már a nyolcvanon, tartása egyenes, mozgása magabiztos. Ezüstösen csillogó hófehér hajával, nyírott bajuszával, kedves mosolyával, s még inkább ízes magyar beszédével ámulatba ejtett. Aztán dolgozószobájába vezetett, s néhány évvel azelőtti, egyben — sajnos — utolsó magyar- országi utazásának élményeit idézte fel; akkor járt Egerben is ,ahogy ő mondta: „Gárdonyi-poliszban”. Beszélgetésünk közben Kosztolányi szavaira gondoltam, aki 1913-ban, a Világ hasábjain irta róla: „A harmadik szerb arisztokrata, akit ismertem, egy hórihorgas és zseniális költő, modern poéta, formarobbantó és újat hirdető, aki nyolc nyelven beszélt és írt folyékonyan — magyarul is —, és annak idején, mikor a budapesti egyetemre is betévedt, egy új poézist vártunk tőle. Kiírom a nevét: Petrovics Vjelko (sic!). Nekem, amikor vad és szeszélyes somit olvastam, eszembe jutott, hogy már vált egy másik Petrovicsunk. Később egy szarajevói szerb lapot szerkesztett. Ki tudja, hol van most és mivé lett ez a legnemesebb és legkülönösebb szerb arisztokrata, aki a balkáni virágos bozótokról, egy kis nép forró szomorúságáról énekelt?" Nos, Veljko Petrovié valóban költő lett, jeles poéta, csak éppen nem magyar lírikus. Pedig azzá is lehetett volna, hiszen nyelvünket kitűnően tudta: zombori gimnazistaként tanulta a bácskai dialektust, s az irodalmi nyelv stílusárnyalatait, választékosságát pesti jogász korában. Ma már — itt nálunk — sajnos, csak a beavatott szakmabeliek tudják: fiatal jogászként magyarul is verselt, sőt magyar nyelvű folyóiratot szerkesztett Croatia címmel. Ebben közölte szerb és horvát pályatársai verseiből készített fordításait. Magyar poéta ugyan nem lett, de szerb író igen. S hogy mennyi sikerrel, az már akkor nyilvánvaló volt. amikor Kosztolányi fent idézett soraira — ugyancsak a Világ hasábjain — így válaszolt: „Tavaly egy verseskönyvem fogyott el 3000 példányban, most három könyvem várja a békekötést, hogy piacra kerüljön. Végzem a munkarészemet komolyan és szívósan. Talán még hallani fognak rólam, meg tán másról is ... Ne féljenek, nem vagyok én irredentista, szerb- színű Weltbürger. Szeretem Önöket, fiatal, szabadelvű magyarokat.” Szerb íróként a régi Bácska krónikása volt elsősorban. Azt a világot festette meg, amelyet a magyar olvasó Petrovié földije, az ugyancsak bácskai Papp Dániel novelláiból ismerhet, csak éppen e soknemzetiségű táj szerb színeit hangsúlyozva. Mert ifjúkori elbeszéléseinek élményei éppúgy innen származnak, mint az öregkoriak jó néhányáé is. Mondhatnánk, legdöntőbb élményeinek forrásvidéke volt a magyarok, szerbek, bunyevácok, németek lakta bácskai táj. S szerb íróként ilyen összetettségében tudta érzékelni s ábrázolni ezt a világot. Hősei nemcsak szerbek vagy bunyevácok, szép számmal találunk közöttük magyarokat s németeket is. Kosztolányi stílusfordulata nyomán ugyan arisztokratának gondolhatná valaki, ám korántsem az. Nemcsak származása okán állíthatjuk ezt, valóságlátása, a társadalom jelenségeinek általa regisztrált ellentétei is ezt bizonyítják. Hősei között a kispénzű vármegyei tisztviselőket éppúgy megtalálhatjuk, mint a köny- nyelrnőségre hajlamos katonatiszteket, a bunyevác föld- birtokosokat, s a másik oldalon a magyar és a szerb parasztembereket. Egyik öregkori elbeszélésének már a címe is jelzi Petrovié társadalomszemléletének e legalapvetőbb vonását: Miska öregbéres. Hőse, a félszemű, sokat próbált, a csendőr- szuronyokkal is szembenéző, munkában és szegénységben megőszült „öregbéres”, így vall sorsáról: „Miska vagyok, Fekete Vak Miska, így hívnak. Kilencvenkettöben, amikor egész Magyarországon valamennyi kaszás meg részes szembeszállt a földesurakkal, én is kaszára-kapára szólítottam a népet a Rudi- féle birtokon. Ott van ni, kérdezd csak meg, az is mellettem volt, tudja ezt itt mindenki. Talpra álltunk, s amikor nem akarták a napszámunkat emelni, meg az aratórészt, fölgyújtottunk mindent. A kastélyt is, a ligetet is, meg a gyümölcsöst, a vetést is, lángban állt a határ, ki kaszát, ki kapát ragadott, s megindultunk a városba, én mentem az élen, szent volt a meggyőződésem, hogy elérkezett a mi paraszturalmunk ideje, de akkor zsandárokkal meg katonákkal találtuk szembe magunkat, s leverték a lázadásunkat ...” A fiatal Petrovics elbeszéléseinek markáns jegye az asszimiláció felé sodródó, nemzeti, tudatát mindinkább elveszítő bácskai szerb és bunyevác földbirtokosság bemutatása. Más alkalommal megírtuk már, hogy ez a típus mind jobban és jobban idomul a közéletet uraló magyar nemességhez, gyermekeik magyar iskolába járnak, de csak azért, mert így nyílhat meg előttük az érvényesülés kapuja. Szerencsés házasság révén alispáni, netán főispáni rokonságba keveredhetnek, s máris nyitva az út a politikai küzdőtér, majd a szolgabírói, alispáni hivatal felé. Ezeket a személyiségrajzokat akár Mikszáth, némelyiket Móricz is írhatta volna. Olyannyira, hogy e történeteket olvasva újra és újra magyar irodalmi párhuzamokat keresünk. A bunyó, vagy a Szerémi tréfa c. elbeszélés pl. a móriczi dzsentrivilág képét asszociálja, a társadalomrajz any- nyira móriczi erejű, hogy Stipa PaStrovié (egy nagy reményekkel induló bunyevác birtokosfiúból lett ügyvéd) tragédiájának olvasásakor szinte látni véljük a Szalkhmáry-tanyából felcsapó lángot is, a Szerémi tréfa öreg Gavrájának megcsúfolása meg Csörgheő Csuli — Szakhmáry napszámosaival meg saját tanyás szomszédjával tett — kegyetlen tréfáját asszociálja bennünk. E fiatalköri írásokból természetesen nem hiányoznak a lágyabb színek sem. Az őszi emlékezés moll-szerű futamai a Krúdy-novellák elégikus-nosztalgikus hangulatát idézik. Petrovié mestere az atmoszférateremtésnek, s a fenti írásban az élményanyag személyessége csak fokozza az elmúlt ifjúság iránti nosztalgikus hangoltságot. Az emlékek itt is úgy lopakodnak elő, a magányos szoba félhomályában, mint Krúdy hőseinek életében: „.. .ködből, füstből és sötét szögletekből mintha arcok, réges-rég elfeledett és elhányódott képek szivárognának és imbo- lyognának elő... Jóleső bá- gyadtsággal és jóleső fájdalommal emlékezem rád... te sápadt, falusi szerb tanítónő, akiről nem tudom, élsz-e még, avagy meghaltál...” 1914 után élményeinek eddig vázolt alaprétege az első világháború eseményeiből származókkal bővül. Mesteri novellák egész sorát veti papírra s e háborús írások hősei nagyobbrészt egyszerű emberek, a paraszti tisztesség, a természet adta etika megtestesítői, akik ugyan nem visznek véghez világra szóló tetteket, de emberségük nyomán — ami a háború négy esztendős poklában már-már kiveszni látszott ’ — héroszi alakokká magasztosulnak. Szerbek és magyarok akkori. háborús szembenállása nyomán arra gondolhatnánk, ekkori írásaiból hiányoznak a korábbiakat olyannyira meghatározó magyar vonatkozású élmények, eltűnnek a Bácska, vagy a Duna menti szerb falvak tájairól való színek. Azok a régiek, az ifjúságot idézők egy időre tán igen. Ám novellásköte- teit végiglapozva, hamar felfigyelünk a magyarság-élmény újabb változataira. Egyik elbeszélésének már a címe is árulkodó (Magyar Pista), a másik (Vetélytár- sak) tartalmával vonja magára a figyelmet. Mindkettő háborús tárgyú írás, egyúttal a tiszta emberség krónikája Az első elbeszélés hőse nagyapja negyvennyolca; Habsburg-ellenes szemléletétől indítattva fordul szembe a császári ármádiával: átszökik a szerbekhez, hogy a monarchia ellen harcoljon! A Vetélytársak hőseinél (Idvorszki Sándor és Alföldi Zoltán) egy ifjúkori szerelmi história miatti párbaj lelki traumái gyógyulnak a háborús szituációk következményeképpen . A diákként még magyarul is verselő Veljko Petrovié a modern szerb líra könyvébe is szép sorokat írt, a századforduló s a századelő modernistái: Jovan Ducié, Milan Rákié, Todor Ma- nojlovié, és Milos Cmjanski között a helye. Duóié és Rákié pamasszizmussal, szimbolizmussal jellemezhető lírájától persze némileg különválik poézise — főként a hazafias érzület sűrű megnyilvánulása okán. Rokon viszont a nála fiatalabb Gnrjanski. s a vele egyidős Manojlovié költészetével. Miként ezeket, őt is egy ideig Ady Endre lírájának igéző ereje tartja fogva. Maga megvallotta egyszer, amikor lírikusi pályakezdő éveiről faggattuk, hogy Ady — noha személyesen nem- ismerte —, elismerően nyilatkozott Croatiabeli magyar nyelvű kísérleteiről. „Kedves fiatal Barátom — irta akkor —, rögvest (így mondaná földije, Göre Gábor) válaszolok: .. .A »Croatia«-ban fordítottam, s írtam is. Ügy forgattam a kuruc tollat, mint valami Bercsényi-fi a fringiát. Csodálkoztak Is ezen Battlay-barátaim, de még Ady is, ismeretlenül, s az öreg már töpörödött, piciny bóher, Kis Jószef, mikor Szarajevóban megösmer- kedtünk." S hogy mi ragadta meg őt, Petroviéot az Ady-líra világából, azt A szerb föld c. verse példázza legszebben s legjobban. „Tüske, dudva/és álnok napraforgó a tenyészet” ezen a földön, „tivornyák, köny- nyek” esivadult földje a szerb föld, „s tanyája a törpe. röptű verébnek. Aligha kétséges, az Ady-líra han- gulatiságának, motívumanyagának s nem utolsó- ságának ily fokú recepciója Petrovié költészetét Ke- let-Közép-Európa olyan alkotóival emeli egy sorba, mint Krieza, Manojlovié. Cmjanski, Emil Boleslav Lukáé, Emil Isac és mások... LőkSs István Feledy Gyula illusztrá■ r ■ CIOi Egy csokrot válogattunk Feledy Gyula Kossuth- és Munká- csy-díjas grafikusművész Babits-iilusztrá- cióiból, amelyekből kiállítás nyílt az egri Ifjúsági Ház kisgalé- riájában. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette. Veljko Petrovic: 1 y) Tehervagont Rohan az éjszakában a végtelen fekete vonat Ral- jától Gyevgyelijáig Rozsdásan csikorog, zakatol, a szétrágott vas utolsó erőfeszítésével száguld, egész úton fügyül, sípol, belesi- kolt a sötétségbe. A vagonokban és teherkocsikban összezsúfolt, eltörődött menekülők és sebesültek között a sötétségben elcsigázottan is, állandóan virraszt valaki, s annak néha úgy rémlik, hogy a gyorsaság félelmetesen növekszik, hogy a kétségbeesetten meggörnyedt, dülledt- és gyulladt- szemű mozdonyvezetőt a kiszáradt koponyájú és lerágott hátgerincű Félelmetes Űr az árokba lökte, és most a gép az örvénybe rohan. (Mindannyian, akik átéltetek mindent, emlékeztek a kis Szerbia háborús éjszakáira. Ti a fáradtságtól el is szunnyadtatok, de a haza virräsztott fölöttetek. A messzi falvakban és a megkímélt városokban hallhattátok fáradhatatlan vonatait, amelyeknek öreg kazánjai megrepedeztek, bekor- mozódtak, de az utolsó pillanatig hűségesen szolgáltak, ugyanúgy, mint őreink a határokon.) A felébredt utasok, akiknek füle alatt a kerekek mintha szédületesen és megállíthatatlanul rohannának, rémülten emelkednek fel a teherkocsiban, hallgatózva botorkálnak a heverő testek felett az ajtóig, amelyen át sötét és esős éjszakai szél csapódik be. A füttyögetés közben gyengül, szaggatottá válik, a gyorsaság csökken, a gép nyög, kifújja magát, végezetül könnyező fények sora, szaggatott emberi hangok, zsi- bongás. Állomás következik: Mladenovác. Amint a vonat megáll, a lárma hangosodik. A tömeg összeverődik, majd ismét eloszlik. Egyesek a vagonból a befelé tülekedők nyakára, vállára ugranak. Senki senkit nem ismer fel, senki senkit nem ért,- az emberek lökdösődnek, lármáznak és kérdezősködnek, majd mérgesen kiabálnak, mert nem kapnak feleletet. A felszíja- zott hátizsákok füle a halvány fényben olyan, mint valami hatalmas bagolynak a feje. Az állomás előtt és a váróteremben összezsugorodott, és kinyújtózott sebesültek és betegek fekszenek elhagyatottan, azt várják, hogy valaki rendet tesz majd ebben a zajban tekintélyt parancsoló hangjával. Egyesek legázoltan jajgatnak és átkozódnak. A gyengébbek zavarodottan ide-oda tekintgetnek, de hiába kiabálnak és settenkednek az erősek és gondtalanok felé. Nedves rongyok bűze, halvány karbol-szag és a háborús barakkok ammóniák- szaga terjeng. Messziről, egyszer innen, egyszer onnan az állomásparancsnok rival- gása hallatszik; arca már puffadt az álmatlanságtól, és
