Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-23 / 45. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. február 23., csütörtök Az emberért, az emberiségért Solohov emlékezete Pár éve egy rádiós kolléga, aki a a környezetvédelemről kívánt neves kül- és belföldi írókat, művészeket megszólaltatni, megkért, mennék be adott időre a stúdióba, ök akkorra meghívják Vjo- senszkaja állomást, ahol Solohov él (ez a kozákföldi tanyaközpont volt a szülőhelye is az írónak), s kérdezzem meg tőle, fogadná-e a magyar rádiós stábot. Ez a véletlen, szinte meseszerű pillanat jut most az eszembe, amikor a telexgépek kopogják a hírt: Mihail Solohov meghalt. A telefonkapcsolat egyébként létrejött: Solohov, akivel mindössze talán egyetlen percet sikerült beszélni, udvariasan, de elutasította az interjút. Örömmel látja a magyar rádiósokat, de csak később — mondta —, most betegsége akadályozza abban, hogy bárkit is fogadjon. Mi egyébként tudtuk, hogy az idő tájt és már régebben is — betegeskedik, s nemigen mozdul ki, de reménykedtünk, talán már javult az állapota. Mihail Alekszandrovics hangja fáradt volt, fakó, csupán egyetlen félmondatnál emelte fel, amikor az interjú témáját megneveztem. „Eto ocseny vazsno” — „ez nagyon fontos” — jegyezte meg élénken. Nem csodálkozott, hogy nem irodalomról, hanem a környezet védelméről akarják faggatni. Azt gondolom, ebben a félmondatban, bármely jelentéktelen volt is egyébként ez a bizonyos beszélgetés — mint csepp- ben a tenger — benne van valami Solohov jelentőségéből. Abból, amelyet így szoktunk emlegetni: világirodalmi nagyság. Solohov úgy robbant bele 1929-ben az orosz-szovjet irodalomba, és mindjárt a nagyvilág irodalmába, mint a nagy orosz realisták méltó utóda, s munkásságát mindvégig a tolsztojiként emlegetett teljesség jellemezte. Teljesség — nemcsak az alkotás művészi megformálásában, az írói mesterség kivételes tökéletességű birtoklásában, hanem legalább annyira az ábrázolás átfogó mivoltában. A tartalom teljessége ez. Solohovot az élet érdekelte a maga teljességében, ellentmondásosságában, fájdalmaival, örömeivel. Az élet, amely hol a Don menti sztyeppen sűrűsödött vörösök és fehérek küzdelmében, történelmet és sorsokat fordítva, hol' a végre sajáttá és közössé lett feltört ugaron összpontosultak történései, új embereket, új életformákat alapozva, hol a nagy háború próbára tevő, kegyetlen, de hőssé avató emberi sorsaiban mutatkozott meg koncentráltan, hirdetve az egyszerű ember igazságát, méltóságát. Solohovhoz mindig a legközelebb az ember, az emberiség állt. Írásaiban tette érte a legtöbbet, de vállalta a közéleti szereplést is. Ezért nem véletlen számomra, hogy a környezet és a természet védelméről is magától értetődően beszélt volna, s hogy azt fontosnak tartotta. Akkor is az emberről, az ember védelméről szólt volna, mint valamennyi művében. Amikor csaknem húsz évvel ezelőtt, 1965-ben Stockholmban átvette a neki méltán megítélt Nobel-díjat, ezt mondta: „a művészet igen nagy erő, mert hat az embereknek mind az eszére, mind a szívére. S úgy vélem, csak annak van joga magát művésznek nevezni, aki ezt az erőt az emberi lélek széppé formálására, az emberiség javára fordítja.” Solohovra méltán illenek saját szavai. Művész volt, a szó ilyen teljes értelmében. Es ilyen marad művei révén halála után is. Tripolszky László Mihail Solohov Emberi sors (Részlet) Talán eléldegéltünk volna még egy évig Urju- pimszkban, de novemberben nagy baj történt velem: aihogy a sáros úton hajtok egy faluban, megcsúszott a kocsi; épp az utamba akadt egy tehén, hát véletlenül elütöttem. Az asszonyok, persze, lármát csaptak, összecsődült a nép, az autófelügyelő is mindjárt ott termett. Elvette a hajtási igazolványomat, akárhogy kértem is, hogy legyen belátással irántam. A tehén felállt, felcsapta a farkát, és futásnak eredt a mellékutcákon. de az én könyvem csak odalett. A télen ácsmunkán dolgoztam, aztán levelet írtam egy barátomnak, akivel együtt katonáskodtunk — itt, ebben a területben dolgozik: sofőr a kasari kerületben —, hát az meghívott magáihoz. Azt írja: egy fél évig dolgozgatsz az ácsszakmában, aztán majd új könyvet kapsz a mi területünkben. No, hát ezért vonulunk mi most a fiacskámmal Kasariba — gyalogszerrel. De hogy is mondjam csak; ha nem történik az a baleset a tehénnel, akkor is máshová mentem volna Ur- jupinszkból. Nem tudok én sokáig egy helyben megülni, elvágyódtam mindenünnen. Majd ha Ványuska felcseperedik, ha már iskolába kell adni, akkor talán megnyugszom, és megülök egy helyben. De egyelőre még vándorolgatunk a nagy orosz földön. — Nehezére eshet a kicsinek a gyaloglás — mondtam. — Nagyon keveset jár a maga lábán, jobbadán a? én nyakamban utazik. Felültetem a nyakamba, és úgy viszem. ha meg mozogni akar egy kicsit, leszáll és szaladgál az útfélen, akkorákat ugrik, mint egy kecskegida. Mindez még csak hagyján, megvolnánk valahogy, de nagyon megrozzant a szívem, ki kéne cserélni a kismotort. . . Néha úgy ösz- szeszorul. úgy elakad, hogy elsötétül, előttem a világ. Attól félek, hogy egyszer majd alvás közben halok meg, és nagyon meg találom ijeszteni a kisfiámat. De van még egy másik baj is: majdnem minden éjjel drága halottammal álmodok. Többnyire azt álmodom, hogy én szögesdrót mögött vagyok, ők meg a másik oldalon, szabadon ... Beszélgetünk mindenféléről, Irinával is, a gyermekekkel is, de mihelyt szét akarom feszíteni a drótot a kezemmel — elhúzódnak tőlem és a semmibe olvadnak ott a szemem előtt... Meg aztán az is csodálatos dolog, hogy nappal mindig keményen tartom magam, egy jajszót, egy' sóhajt se préselhetnél ki belőlem, de éjjel, ha felébredek. csupa víz a párnám a könnyeimtől... Ekkor útitársam hangja ütötte meg a fülemet az erdőben, és már hallani lehetett, hogy a vízbe csobban az evezőlapát. Az idegen, aki mégis olyan közel került hozzám, felállt, felém nyújtotta nagy kezét — olyan kemény volt az. akár a fa —. és azt mondta: — Isten áldon, öcsém, sok szerencsét! — Szerencsés utat neked is, Kasariba! — Köszönöm. Gyere, fiam, menjünk a csónakhoz. A kisfiú odaszaladt apjához, jobb felől melléje szegődött. és vattáskabátjának alját fogva, tipegve elindult a hosszú léptű férfi mellett. Két elárvult ember, két kis porszem, amelyet idegen tájakra vetett a soha nem látott erejű háborús vihar... Milyen jövő vár rájuk? Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az orosz ember, ez a hajlíthatatlan akaratú férfi magára talál, az apja vállán meg felnő az a kicsi, aki embernyi ember korában el tud majd viselni mindent, le tud küzdeni minden akadályt útjában, ha azt követeli tőle a Haza. Nyomasztó szomorúsággal néztem utánuk ... Nem lett volna az elválással semmi baj, de Ványuska néhány lépés után, kurta lábacskáival botladozva, mentében felém fordította arcát, és búcsút intett rózsaszínű kis kezével. Ekkor hirtelen mintha egy puha, de hosszú kar- mú mancs szorította volna össze a szívemet; sietve elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak a háborúban megőszült idős férfiak. Sírnak ébren is ... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni. Es az a legfőbb, hogy ne sebezd meg egy kisgyermek szívét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny. (Makai Imre fordítása) Ötödik alkalom ez, hogy olvasóink e címmel találkoznak. A vitaindító írás január 19-én jelent meg, majd január 26-án, február 2-án, február 9-én és február 16-án láttak napvilágot a hozzászólások. Ma zárjuk vitánkat. A pedagógus és a társadalom Érzékeny csomópontot választottunk vitánk tárgyául. Az ifjúság oktatásában, nevelésében szinte mindenki érintett. S mint minden ilyen témában — legyen az foci vagy lakásépítkezés — kinek-kinek megvan a saját véleménye. Ezt bizonyítja a nagy érdeklődés, amelyet a beérkezett sok levél jelzett, Tizenkét álláspontot hoztunk nyilvánosságra, de akadtak, akiknek helyhiány miatt nem tudtuk megjelentetni sorait. Nem hisszük, hogy eljutattunk a gyökerekig, hiszen ehhez több kötetnyi tanulmány kellene. A Népújság nem vállalhatott mást, csak annyit: néhány jellemző véleményt és adalékot közread. Egy nyelvész egyetemi tanár vitaindítójával kezdtünk. Hangsúlyozta, hogy a pedagógus szó összemossa az oktatás- és nevelésügy területei közötti különbséget. Véleménye az volt: az anyagiakon mérhető tekintélyen túl a szóhasználat is megtévesztő. Ügy vélte, hogy a szakemberstátuszt kellene újra megtalálni, az elnevezésekben is. A hozzászólások többnyire ilyen-olyan formában megkérdőjelezték dr. Bán Ervin tételeit. Többször felmerült, hogy jórészt anyagiakon mérhető a megbecsülés. Mint Kakuk Imre gyöngyösi tanár ífta: „A tekintélyt ma Magyarországon elsősorban az anyagi javak alapján mérik.” Hórvölgyi István viszont azon a véleményen volt, hogy a pedagógusnak magának kell kiharcolnia az elismertséget A külső támogatás — még az anyagi is — csak segítséget adhat ehhez. Természetesen nemcsak a jövedelem kérdése merült fel, hanem a beruházásoké is: az iskolák többsége túlterhelt, korszerűtlen. Az anyagiak fontosságát emelte ki Németi Gábor, aki történeti oldalról vizsgálta dr. Bán Ervin véleményét, és így írt: „Ez a forma (a pedagógusaink kifejezés — A szerk.) a megbecsülés kifejezése volt, amennyiben hangsúlyozni kívánták vele, hogy a pedagógusok immár nem a kizsákmányoló osztályok kiszolgálói ...” Litya László leszögezte: a társar- dalmi helyzetet a szóhasználat megváltoztatásával formálni nem lehet, a körülményekéit kell átalakítani. Ezen a szálon ment tovább a vita. Sasi Péter egri tanár már azokat a káros beidegződéseket vizsgálta, amelyek a pedagógusok rossz közérzetének okozói. Kiemelte a reformok (köztük megalapozatlanok is) állandósulását, a bürokratikus hagyományok továbbélését, az egyéniség háttérbe szorulását. Hasonló álláspontokat tettünk közzé válogatásunkban: levélrészieteket idéztünk, melyekben' a pedagóguspálya jó és rossz oldalairól egyaránt szó esett. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy valóban csökkent a pedagógusok tekintélye. összegzésként néhányat a többféle lehetséges ok közül. Az elsődleges az oktatási és nevelési intézmények szerepének átalakulása. A nők munkába állása következtében — meg a család egyes hagyományos szerepeit is vállalva —, átfogják a fiatalok szinte egész napját. Erre még nem vagyunk felkészülve. Mit adhat reg- gltől estig az iskola a hagyományos keretek között? Igen fontos tényező, hogy a kulturális forradalom révén az írás, olvasás elsajátítása csaknem teljes. Alig van analfabéta, míg a fel- szabadulás előtt a falvakban csak néhányan értettek a betűvetéshez. Így a tanító, a tanár vesztett régi nimbuszából, az „írástudó” fénye megkopott. Társadalmunk gyorsan fejlődött. Közben természet- és társadalomtudományos világképünk is változik. Az iskoláiban megszerzett tudás és elvrendszer értéke köny- nyen devalválódik ilyen körülmények között. Ez minden szintre érvényes: önképzés nélkül az egyetemi végzettségű tanár is hamar elveszítheti kapcsolatát a valósággal. Nem is szólva az érettségi valamikori értékének' csökkenéséről, amely már nem egészen törvény- szerű és érthető — itt bizonytalanság, hiba is előfordult új helyének keresésében. Különböző dokumentumokban egyre többször fölmerül, hogy baj van az értelmiség — ezen belül a pedagógusok — anyagi meg' becsülésével. Hosszabb távon ez nemcsak az érintettek számára kedvezőtlen, de visszavetheti gazdasági és társadalmi fejlődésünket is. Ez a tétel többször visszatért vitánk során. Országunk teherbíró képessége — ez közismert — ezekben az években meglehetősen korlátozott. Amint valamelyest enyhül a szorítás, bizonyára megkeresik a legkedvezőbb megoldást. Bármennyire is nehezek a gazdasági körülmények, a£ oktatás — különösen az alapfokú — előre- lépéssére szükség van. Itt meg kell jegyeznünk, igaza van Alberti Emil tanárnak, aki a következőket írja: „Igaz, hogy társadalmunkban nem a legjobban dotált a mi munkánk — ,de nem is a legrosszabbul. A megbecsülés nagysága nem egyenlő azzal, hogy ki milyen fizetést kap, és mennyi mellékest szerez hozzá. Az első osztályú bárokban, a Balaton partján bizonyára nagyobb sikere vám azoknak a kisiparosoknak, akik könnyűszerrel szórhatják ezreseiket, de a jelenlegi magyar valóságnak nem elsőszámú színhelyei e reprezentáns »rongyrázó helyek«.” Mit is fűzhetnénk még hozzá? Valamennyi itt leírt megjegyzés egy újabb vita kiindulópontja lehetne. Egy biztos: a pedagógusokat nem lehet, nem szabad magukra hagyni, mert gondjaik nemcsak egy szakma bel- ügyének számítanak, Ahogy több hozzászólónk írja: a szülők — az ő szerepüket külön hangsúlyozták —, s más társadalmi csoportok bizalmával, támogatásával dolgozhatnak eredményesebben a pedágógusok. E szakmában a kivívott tekintély, a megadott elismerés egyike a nélkülözhetetlen munkafeltételeknek. Nélküle nemcsak az óvónők, tanárok és tanítók vesztenek, de szegényebb lesz jövőnk is. Egymásra utalva Országos agrárfii iri- és videoszemle Gödöllőn Szerdán megkezdődött az országos agrárfilm- és videoszemle február 24-ig tartó eseménysorozata Gödöllőn, a Petőfi Sándor Művelődési Központban. A hagyományos szemlén harminckilenc 1983-ban készült szakfilmet tekinthetnek meg az érdeklődők. Ezek a növény- termesztés, az agrotechnika, az állattenyésztés, a tej- és hústermelés, valamint az élelmiszeripar, az erdészet és fafeldolgozás, a gépesítés, a műszaki-technikai fejlődés legújabb eredményeivel foglalkoznak. Az első napon tizenöt túlnyomórészt színes technikával készített filmet vetítettek, többek között az Ember és a táj, valamint a Parlagok kincsei című alkotásokat, amelyek a mezőgazdasági termelés hatásait vizsgálják, s a környezet megóvásának időszerű feladataira hívják fel a figyelmet. A rendezvény újdonsága a videoszemle, amelyen az ismeretterjesztés e korszerű lehetőségét és eszközeit kívánják népszerűsíteni, ösz- szesen 24 videofilmét vetítenek le a három napon. Az országos agrárfilmés videoszemle eseményei pénteken délután a díjak átadásával fejeződnek be. A gyakori, az esetenkénti felesleges használat elszür- kíti, jellegtelenné torzítja szavaink, kifejezéseink egy részét. i Lassan elveszítik vérbő ízeikét, nemes pátoszukat, érzelmi töltésüket. Néha így vagyunk az oly sokszor ihangoztatott közösség fogalmával is, hiszen akkor is /pazaroljuk, emlegetjük, 'leközöljük, amikor semmi szükség nem lenne rá: Tizenharmadik esztendeje élek lakótelepen, s társadalmi megbízatásként tíz éve látom el egy OTP-tár- sasház lakóbizoStsági elnöki teendőit arra törekedve, hogy lehetőségeimhez mérten következetesen 'képviseljem negyven család érdekeit. Mégis: bármennyire furcsa, ,de igaz: nem ismerek mindenkit. Azt hiszem, mások is így vannak, hiszen valamennyiünket leköt ezernyi elfoglaltságunk. Az elmúlt hetekben azon- Jian — s ezt minden túlzás míélkül állíthatom —, megtört a „jég”. Lépcsőházunk- ban sajnos cserélni kellett az i igen /korán elromlott, meghibásodott vízvezetékrendszert. /Mind reményte- lenebbül kerestem a kivitelezőket, egyre kílátástala- nabbnak fminősítve a helyzetet. Akkor jelentkezett az egyik tulajdonostárs: p szerelőket verbuvált. Fellélegeztünk, pedig {azt ás közölték velünk, (hogy a bontási, a helyreállítási, azaz a kőműves- és az asztalosmunkákat nem vállalják. Az eleinte sziszifuszinak tűnő megpróbáltatás fokozatosan közelebb hozott bennünket egymáshoz. Nem beszéltünk róla, mégis tudatosult bennünk, hogy csak összefogva oldhatjuk meg ezt a nem kis feladatot. Majd mindenki részt kért, s ügyeket intézett, anyagot szerzett, ivásárolt, villanyfúróiul, ivakolákanállal serénykedett. Nem mondtuk ki — miért is tettük volna —, mégis felsejlett mindannyiunkban, hogy az elvégzendő penzum egyre csökkentette a köztünk levő távolságot, hogy a siker élmény jo érzéssel töltött el minket. Most fogalmazom meg először, s aligha ismétlem többet, hogy az azonos gondok- bajok Iszülték pz egyet akarást, s az ebből fakadó tettek kovácsolták a korábban oly nehezen formálódó közösséget. jLeírhatom, mert a mondatok hitelességét tények igazolják. Úgy vélem: mindig így kellene eljárnunk hétícöz- natpjaink során, mert szép, tiszteletre méltó fogalmaink kizárólag ekképp nyerhetnék ivissza wüódi tartalmukat, eredeti, izeiket, levetkőzve a megkopott gúnyát, a közhelyköntöst. A mindennél becsesebb cselekedetek nemesfém foglalatában. Pécsi István
