Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-08 / 6. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. január 8., vasárnap 1984. augusztus 14—28.: „Hatvani Zenés Nyár” Opera, operett, musical, néptánc az első szabadtéri játékokon FLÓR ASSZONY ÉS KÉT FÉRJE, AVAGY Szerelmes föltámadás Hatvanban az elmúlt évek során igen megcsappant a Népkertben lévő szabadtéri színpad iránti érdeklődés. Utóbb már az olyannyira népszerű beatkoncertek, diszkóműsorok sem vonzottak közönséget, és ezzel párhuzamosan leromlott az egész létesítmény műszaki állapota. Úgy tűnik az új esztendő változást hoz a valamikor közkedvelt színpad életében. A városi tanács' művelődésügyi osztálya felkérésére a Galéria vezetősége vállalta, hogy az idei esztendővel megszervezi és elindítja — „Hatvani Zenés Nyár” címmel — szabadtéri játékait, éspedig a muzsika, a vidámság, valamint a tánc jegyében. A szabadtéri játékok előadásait augusztus 14-től 28-ig rendezik meg, és az idén három színtársulattal állapodott meg a Galéria különböző műfajú — díszletes. jelmezes — komplett színházi előadások bemutatására. A debreceni Csokonai Színház két népszerű operával mutatkozik be Hatvanban. Az egyik Puccini Pillangókisasszonya, a másik pedig nemzeti operánk repEgerben vettem részt azon az értekezleten, amelynek egyik felszólalója így fogalmazott: „Munkánk, feladatunk annyi, mint a Mátra szálé”. Két okból is örültem ennek a szóbeli megnyilatkozásnak. Először azért, mert igen érzékletes és szemléletes nyelvi formálásnak lehettem tanúja. Másodszor azért, mert egy sajátosan népi jellegű szólásforma kapott benne nyelvi szerepet. Éppen megyénkbe rí hallom a legritkábban azokat a szólásformákat, amelyek a Mátra hegységhez kötődnek. Pedig bekerültek szólásgyűjteményeinkbe is. Még inkább elszomorító, hogy megyénk ifjúságának amúgy is foghíjas szóláskincsében sem jutnak szerephez. Kíváncsiskodó próbálkozásom is kudarcot vallott. Nem ismerték az alábbi szólások sem nyelvi formáját, sem használati értékét: Állandóbb a Mátra hegyénél (állhatatos, kitartó), öreg, mint a Mátra hegye. Ködöl a Mátra (esőre ködözik). Tőgyei a Mátra (eső lesz). Tőrezentáns műve, Erkel Bánk bánja lesz. Ahogyan Magi István igazgatóhelyettes nyilatkozott, mindkét daljátékot a legjobb szereposztásban, és a debreceni MÁV Szimfonikus Zenekar közreműködésével játsszák Hatvanban. Nagy közönségsikerre számíthat a békéscsabai Jókai Színház is, amely a Rencz Antal főrendezővel folytatott tárgyalások eredményeként Huszka Jenő látványos nagyoperettjét, a Mária főhadnagyot, valamint a gyulai várjátékokon is szereplő, Csukás-műből készült musicalt, a Betyárt mutatja be a szabadtéri színpadon. Két bemutatóra a budapesti Népszínház igazgatójával, Miszlay Istvánnal állapodtak meg. Az egyik Szilágyi—Eisemann: Én és a kisöcsém című zenés komédiája, a másik pedig a Táncszínház népi ihletésű produkciója lesz az idei szabadtéri játékokon. Hatásosan egészíti ki az első „Hatvani Zenés Nyár” tíznapos előadássorozatát a harmadik színháztörténeti kiállítás, amelyet a Magyar Színházi Intézettel közösen rendez meg a Hatvani Galégyel a Mátra, megellik mára. Vénebb a Mátra hegyénél (nagyon idős). Lírai névtan címmel megtartott előadásom utáni megbeszélésen azt tapasztaltam, hogy azokat a versrészleteket sem igen ismerik, amelyekben a Mátra neve kapta a 'kulcsszerepet. Pedig széles és bőséges erre is a példatár. Már Dugonics András Toldi Miklósról írt „szomorú történetében” felhasználja a közleményünk címéül idézett szólásváltozatot: „A munka annyi, mint a Mátra szele, a bér pedig, mint egy mákszelet”. A szülőföld iránti szeretetünk és megbecsülésünk jegyében érdemes belehallgatni azokba a versmondatokba, amelyek a Mátra hegységről vallanak. Arany Buda Halála című alkotásának több szövegrészlete tárja elénk a Mátra hegység szépségeit, sajátosságait: „Csak a Mátra szele száll ott meg ezentúl”. — „Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.” — „Szerzek időtöltést / Lengő sátor alatt: hűs Mátra berekben.” ria, valamint Kelemen Kristóf szobrászművész önálló tárlata, a magyar színjátszás nagyjairól készített negyven portréját mutatva be az érdeklődő közönségnek. Az időjárás szeszélyei ellen is „védekezik” a rendezőség. A szabadtéri játékok idejére, színpadot építenek a városi sportcsarnokban, ahová — eső, zivatar esetén — alig fél óra alatt „átköltöztethető” bármelyik színházi produkció. Alapos előkészítő munkát igényel az előadássorozat megrendezése. Először a népkerti szabadtéri színpadot kell játszóképes állapotba hozatnia a helyi tanács művelődésügyi osztályának, hogy az alkalmas legyen a csaknem száz-, százhúsz szereplőt felvonultató zenés művek fogadására. A Galéria vezetőségére pedig — a gondos előkészítés mellett — különösképpen a közönség- szervező munka vár, amelyet már a jövő hónapban megkezdenek. Bérletezéssel ösz- szekötve, s még a szomszédos megyék városaiban, községeiben is terjesztve a rövidesen elkészülő műsorfüzeteket, színes propaganda- kiadványokat. IA mátrai turisták hátizsákjába ezeket a verssorokat is beletenném: „Légy te gyöngyöm! tiszta érc / S oly nagy, mint a Mátrabérc” (Verseghy). — „Karjai, vállai, mint a Mátra tető” (Vörösmarty). „Kezén a Mátra- bércnek / Legcsillogóbb hava” (Garay). — „Legyek költő, aki dísz és kincs, ahogy kincs a Mátra” (Szabó Lőrinc). — „Tied vagyok életem, kicsi haza. Nézlek. Benned meghasadt komód a Mátra” (Ószabó István). — „Oroszlánsörénnyel integet a Mátra sötétlő, messzi tájra” (Csanády János). — „A lombos fa lombtalan, megdermedt a Mátra, mégis zöldell télen is a fenyőfa sátra” (Weöres Sándor). Az anyanyelvi nevelés és a nyelvi ismeretterjesztés sajátos formájának és módjának egyik változatát is bemutattuk e közleményünkben. Ez az út nehéz és hosszú, s még csak a kezdő lépéseket próbálgatjuk ezen rögös úton. Dr. Bakos József Amióta a dél-amerikai irodalom berobbant a világ köztudatába, másként látjuk a kontinenst. Jorge Amado is azok közé az írók közé tartozik, akik különös érzésekről, furcsa emberekről tudósítottak, s azt értették meg velünk, hogy a csoda olyan természetes egyszerűséggel fakad a forró égöv alatt, mint az eső után a gomba. E szerzőnek a regénye nyomán készült a Flor asszony és két férje című brazil film. A pikáns témán, s a kitűnő alapanyagon túl, talán épp a nemzetisége adja meg az érdekességet ennek az alkotásnak- Brazília azok közé az országok közé tartozik, ahonnét ritkán jutnak el hozzánk csemegék. Bajos is lemérni, egy-egy ilyen kósza hírnökön, hogy hol is tartanak azon a tájékon e művészeti ágban. Mindenesetre valószínűleg a most látott, kevéssé győzte meg a nézőket arról, hogy ha ilyen védjeggyel érkezik egy-egy film, mindenképpen meg kell tekinteni. A történet egyébként érdekes: változat az Orfeusz témára. Csakhogy itt nem a férfi, hanem a nő az, aki a túlvilágról is visszahozza szerelmesét. önpusztító, tobzódó férj volt Vadinho, aki sokszor megcsalta, megverte, kifosztotta feleségét, de az mindannyiszor megbocsátott, mert volt valami, amihez ura, mindenkinél jobban értett... Hiába kerül aztán össze a második férjével, miután az első szíve egy mámoros éjszakán fölmondja a szolgálatot, nem tudja elfeledni a halottat. Így az — mi sem természetesebb — feltámad számára. Az örök érzékiség, a mindenen túli vágy, adott új létet Vadinhónak, s teszi teljessé Flór asszony életét: egyrészt mellette maradt Teodora, a talpig becsületes, túlontúl is precíz gyógyszerész, másrészt a csibész, a szélhámos, kedves is. Mondhatnánk rá egyből: íme a recept, megvan az, ami egy hús-vér nőnek kell, megvan a nagy titok. Ám a film nem döntötte el, hogy erre a pajzán tanulságra, vagy valami mélyebb összefüggésre „futtatja-e ki” a cselekményt. Ezért nem születnek fordulópontok, olyan jelenetek, amikor elszorul a nézőnek a lélegzete. Még olyan pillanat is ritkán adódik, amikor egy-egy mulatságos jelenetnél megborzong az ember, s valami többet, valami mást megért a játszó személyek jelleméből. Ennek az lehet az oka, hogy a csoda, nagyon későn következik be, szinte csak a film végén. S ez az igazán látványos, ez vet fel olyan összeütközéseket, amelyek érdekessé tehetik a látottakat. Azonban a rendező és a forgatókönyvíró talán túlságosan tisztelte az alkotást, s nem látta meg, hogy miként lehetne igazából egy másik művészeti ág nyelvére fordítani a történetet. így az hosszúvá, részletezővé válik, s a néző enyhén elbóbiskol, mire az igazán izgalmas rész következik. Pedig sorjáznak a pajzánabbnál pajzánabb jelenetek, de valahogy még csak nem is igazán érzékiek. Mert ez utóbbi fogalomhoz nemcsak a meztelen test és az ölelkezés szükségeltetik, hanem szép fényképezés és mozgalmasság is. Úgyhogy most érezte az ember igazán, hogy mit is jelent egy jó operatőr, egy neves rendező. A szereplők megfelelőek, de az ő jellemüket is nagyon későn ismerjük meg, nem segít semmi benne, csak az idő. A mozdulatok, az arcjátékok hoznak közelebb bennünket az ábrázolt alakokhoz. Egy-két jelenettől el- kintve illusztrációk sora követte egymást. Legfeljebb azon bosszankodhattunk: lehetett volna ügyesebben, pergőbben, egyszóval filmszerűbben megfogalmazni a történetet. A nehézkesség megakadályozta az önfeledt rácsodál- kozást, kívül maradtunk azokon az eseményeken, amelyeknek nagyon is magával ragadóaknak kellett volna lenniük. A legvadabb szenvedély nem pislákolhat takaréklángon: így inkább csodálkozunk azon, miért nem látják Vadinho csupasz kísérteiét Flór asszony környezetében, nem fogadjuk el az orfeuszi varázslatot. Ezért a legfontosabbal marad adósunk a film, hiába tarkítják pikáns részletekkel, enyhe unalomba fullad. Gábor László MINDENNAPI NYELVÜNK Annyi, mint a Mátra szele Zám Tibor: Homokverés* 1112. A Temetkezési Vállalat helyi kirendeltségének vezetője Sáfrány Terus. Előbb vagy harminc évig ő volt a község nem hivatalos főhivatásúja, akire a fél falu rájárt. Abai és én a falu másik feléhez tartoztunk, ezért aztán hiába kezdett el dicsérni Terka egy tízezer forintos koporsót, mi udvariatlanul otthagytuk, és meg sem álltunk a sor végéig. Abai Ádám tüzetesen megvizsgálta az utolsó előtti fekete ládát: három és fél ezerbe került I volna. Az utolsó küllemre ugyanolyan volt, de két és félért. „Ennek farostlemez az alja!”, háborodtam fel. „Nem mindegy a maguk halottjának?” „Ide figyeljen, maga...” „Mindegy!”, vágott közbe a társam, nehogy becsületsértő kijelentéssel illessem ezt a közjó szolgálatában megöregedett nőszemélyt. Odakint egyetértettünk abban, hogy az összegányolt koporsó nem ér pénzt. Marsa Károly bátyánk, az ezermesterünk különbet csinál. És akad még Köncsögön egy koporsóhoz kellő félcolos deszka. Azután ott tanácstalankodtunk a két parókia között, mert a Tukacs Sándor személyi igazolványát a tanácsnál elvették, halotti levelében azonban nem tüntették fel a vallását. Már-már úgy volt, hogy visszamegyünk, de előbb átnéztük a saját könyvecskéinket: hiába. Nem tudtuk meg magunkról sem, milyen vallásúak vagyunk... Csodálkoztunk egy sort az igazolvány szerkesztőinek feledé- kenységén, de bíztunk abban, hogy valamelyik egyházi mátrikulában megtaláljuk, amit keresünk. Szemközt, a Kurjongatóból Szőrös Elemér, a községi sírásó imbolygóin felénk. Erről a vénlegényről azt tar•ZAm Tibor lráaa a KSzpontl Sajtószolgálat 1**3. évi novella- és tárcapályázatán, II, dijat nyert tárca kategóriában. tóttá a fáma, hogy kőbölcsőben ringatták. Tény, hogy az iskolában nem sokra vitte: az első osztályból maradt ki, tizenöt éves korában. Később aztán kiderült, hogy van magához való esze: minit tanácsi alkalmazott, fizetést húz az államtól, szaporítja nyugdíjévéit, de a katolikus meg a református isten szolgálatában a gyászoló családtól is lehúzza a sápot: a szimpla gödörért háromszázat kér, a padmalyosért ötöt. Sírgondozásit vállal, a kimustrált koszorúk drótvázait jó pénzért eladja. Mire rájöttek, •hogy nem is olyan lüké, mint amilyennek látszik, tető alá húzott egy (takaros házat, és vásárolt egy vadonatúj autót, feleséget azonban így sem kapott Úgy segített magán, hogy Bokszos Bertához, a Sáfrány Terus örökébe lépett nem hivatalos főhivaltásúhoz szegődött kerítenek, udvarosnak, mindenesnek. Szolgálataiért természetben kapta a fizetséget. „Megfelel a szimpla?” „Padmalyos kellene.” „Melyik temetőben?” „Az még nincs tisztázva.” „Tisztázzátok.” „Szombat délutánra kellene.” „Az nem mén, mer’ szabad szombatja van a dógozónak!” „Nagy a meleg, komám. Legyél belátással!” „Mondtam, hogy nem mén! Megígértem Bertuskának, hogy ..Abai Ádám hirtelen be- pöccent, teleüvöljtötte az utcát: moslékos dézsának, hitvány hézagpótlónak nevezte a sírásót. Fülig rántotta a kalapját, megfordította, farba rúgta, utána köpöltt, kifújta dühét, azután elindultunk a katolikus papiak felé. A tisztelendő atya olyan volt, mint régi szentképeken a jóisten. Kalapunkat forgatva zavartan (topogtunk előtte, mígnem kinyilalkozta, hogy a jó pásztor nemcsak az ösz- szetartó, hanem az elbitangolt és megtért bárányokat is számon Itartja, de akinek az ügyében mi jöttünk, az sohasem tartozott az ő nyájába ... „Értem, atyám”, hátrált kifelé gyorsan Abai, mert elbitangolt bárány volt ő is: esküvőjekor lépte át ultoljára a templom küszöbét. A református lelkésznél — mint hitbeli — én puhatolóztam. A fiatal lelkész leültetett bennünket. Arany- keretes szemüvegét csillogóra törölte. Felütötte az anyakönyvet, de minél tovább lapozott benne, annál jobban hümmögött. Nagy sokára azt mondta, hogy a megboldogultat nem keresztelték református hi|tre, vagy ha igen, akkor más egyházközségben tartották keresztvíz alá. „Itt született, itt élt, itt halt meg, Köncsögön. Itt kellett, hogy megkereszteljék.” „Kellett volna!”, villant a lelkész szemüvege, „ötven-hatvan éve nem ment ritkaságszámba, hogy az alsóbb néposztálybeli szülők elmulasztották az anyaszenltegyház és leszármazottaik iránti kötelességüket.” „Elhisszük, tiszteletes úr, de hát porból lettünk, porrá leszünk. Az anyaföld nem kérdezi, milyen vallásúak voltunk.” „Csakhogy az egyház intézmény!” És neki, az intézmény emberének minden kétes esetben hozzájárulást kell kérnie és kapnia a főhatóságtól, hogy a szertartást elvégezhesse, ö, a maga részéről nagyon sajnálja, de... „Egyszer se .tessék sajnálni” — mondta ravaszul Abai Ádám — bizonyára katolikus hitre keresztelték a megboldogultat.” „Valószínű, nagyon valószínű!”, kapott a szón a lelkész, és megkönnyebbülten kezet nyújtott. ★ Ha világi hatóság vonna felelősségre bennünket, amiért a saját kertjében temettük el Tukacs Sándor kön- csögi földmívest, szégyellnénk azt mondani, hogy péntek délütán, amikor végre kirimánkodhattunk vagy követelhettünk volna halottunknak egy parcellát valamelyik temetőben, már szétszéledtek a tanács dolgozói, másnap meg szabad szombatjuk volt. Azt mondanánk, hogy mint elhagyatottságunkban gyakorta, most is a szükség törvénye szerint cselekedtünk: abban a homokverés utáni vakmelegben nem tartóztathattuk sokáig az élők közt a holtat. Ha az egyházak valamelyike rosszallaná a pap nélküli temetést, szégyellnénk azt mondani, hogy mi eljártunk, tehát forma szerint van mentségünk. Azt mondhatnánk, hogy semmilyen felekezet pásztora nem kötelezhető arra, hogy istene kegyébe ajánlja egy vallástalan szegény ember lelkét. Úgy gondoljuk, helyesen cselekedtünk, de mégis szorongunk, mert mi itt, a civilizált világ határán kívül, petróleumlámpával világítunk, hébe-hóba olvasunk újságot, és csak a rádióból tudjuk, hogy már a színes televíziót is feltalálták. .,. Ha azonban megfoganna Tukacs Sándor fejénél az a zsenge nyárfácska, az megnyugtató volna számunkra: jel, amiből tudnánk, hogy a pogányok istenének kedvére tettünk. (Vége)
