Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-24 / 19. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. január 24., kedd S. A bábeltorony lényege Logikai játékok A logikai játékok előtörnek a játékkereskedelemben, s a világ mintegy 15—20 milliárd dollára becsült évi játékforgalmában — az elektronikus játékok viharos betörése ellenére is — erősíteni tudták pozíciójukat, sőt részarányuk Nyugat-Európában a tíz évvel ezelőtti 10 százalékról 20 százalékra növekedett. Rubik Ernő bűvös kockája révén mi is segítettük a helyzet ilyetén alakulását. Ám a magyar logikai játékok sora nem merült ki a bűvös kockával. Az azóta megjelent és méltó sikert aratott varikon, kétkarika és bábeltorony (babilon) nevű játékokban színes golyókat kell bizonyos sorrendben összegyűjteni. A dodekaéderben pedig a 12 különböző színű, egyenként 11 részből álló lapokat kell rendezni. Közös tulajdonságuk ezeknek a külsőre egymástól annyira elütő játékoknak. hogy mind ú.n. permutációs játékok. A matematika nyelvén megfogalmazva: vége? halmazok, amelyeknek elemei a játék műszaki megoldásától függően valamilyen kényszerpályán elmozdíthatok és rendezhetők. A bábeltorony — képünkön ennek összeállítását láthatjuk — lényege a hatemeletes csonka kúp, amelynél az egyes emeletek saját tengelyük körül elforgathatok. A toronyban hat különböző színű 36 golyó mozog, s kézügyeséggel, de főleg logikai kombinációval a golyók vízszintesen és függőlegesen egy sorba hozhatók. A feladat lényege, hogy az azonos színű golyók ugyanabba az oszlopba kerüljenék. A golyókat a színárnyalatok szerint is sorba kell rendezni. A bábeltorony minden eleme különböző, tehát a lehetséges permutációk száma N! (vagyis N faktorális), ahol N a halmaz elemeinek a száma. így adódik, hogy a bábeltoronynál a lehetséges kombinációk száma 2,6 quabrillió (ugyanakkor a Rubik-kockánál „csak” mintegy 500 trillió). Gondolatok Ha a legrövidebb úton jutok az ismeretekhez, többet tudok, ha a leghosszabb utat választom, többet értek. (Samuel Tyalor Coleridge) A szabadságot kétféleképpen lehet elveszíteni: amikor a gazemberek becsapják az ostobákat, vagy amikor az erősek leigázzák a gyengéket. , (Voltaire) Az írónak joga van hallgatni, de nincs joga szövetségre lépni a jogtalansággal és a kegyetlenséggel. (Slonimski) A szócső felerősíti a hangot, de elfedi a tekintetet. (Slawomir Vrobilewski) A férfiak nők nélkül elbutnlnak. (Csehov nyomán — Krecia P.) Az udvariasság az a művészet, hogy tudunk válogatni saját gondolataink között. (Mme de Stael) Senkiről ne mondd,'hogy boldog, amíg él. (Solon) A tervek akkor bölcsek, ha a nehézségeket is számításba veszik, amelyekbe végrehajtásuk ütközhet. (Vauvenargues) Nem a szakadék választ el, hanem a szintkülönbség. (Lee) A képzelet fontosabb a tudásnál. (Albert Einstein) Ha az emberek szívében nines kultúra, bizonyos, hogy se- hol máshol nincs. (Georges Duhamel) 9 Amíg az inasból mester lett A céhlegények vándorlása Mindennapi nyelvhasználatunkban olykor előfordulnak egyes szavak, kifejezések, melyeknek nem ismerjük pontosan az eredetét. Ilyen például az atyamester, ö volt a céhlegények felügyelője és patrónusa. Segítőtársai pedig a bejárómesterek és a mívlátómesterek, akik a termékek minőségére vigyáztak, és a mesterremekek elkészítését ellenőrizték. De mik is voltak tulajdonképpen a céhek? Az azonos mesterséget űző kézművesek érdekvédelmi szervezetei. A munkamegosztás fejlődésével, a mezőgazdaság és az ipar különválásával egyidőben születtek meg az árutermelés, a piac, a rendszeressé váló vásárok megindulása idején. A helyi mesterek piaci érdekeit védelmezték a feudális rend keretei között. A kézművesek egyfajta szakmai tömörülését megfigyelhetjük már az ókori Rómáiban, majd Bizáncban is, de igazi táptalaját a nyugat-európai polgárosodás jelentette. Magyarországon a XIV—XV. században betelepült, főleg német és olasz mesteremberek alakították meg az első céheket, s a XVI. század elején már több száz működött a jelentősebb városokban. A XIX. század elején számuk meghaladta a négyezret. Több mint kétszázra tehető azoknak a foglalkozásoknak a száma, melyeket céhes keretek között folytattak hazánkban. A céh szigorúan zárt szervezet volt, tagjait szorosan összefogta, soraiba csak nehezen engedett be új tagot. Mesterei monopolhelyzetét minden külső kon'kurrenciá- val szemben féltékenyen őrizte, de termékeinek minőségére is éberen ügyelt. „Céhbeli”-nek lénni rangot jelentett, s e kifejezés még ma is szakmai öntudatra utal, szemben a szervezetből kirekesztett „kontár”-ral. A ranghoz vezető út első állomását jelentették az inasévek. Rendszerint 10—12 éves korában szegődtették az inasokat, 3—5 évre. A sze- gődtetés — mint minden egyéb aktus a céhben —, szertartásos ünnepség keretében történt. A kérelmezőnek igazolnia kellett törvényes születését. Ezt követően felnyitották a céhládát, ismertették a rá vonatkozó szabályokat, majd beírták a nevét a szegődtetési könyvbe. Ettől kezdve az inas mestere családjához tartozott. Fizetést nem kapott, de gazdája ruházta, nála lakott, étkezett, s nemcsak a szakmai ismereteket kellett elsajátítania, hanem a házimunkából is kivette a részét.— Neki kellett kiszolgálnia a segédeket is. Ha az inas mestere megelégedésére kitöltötte a tanulóéveket, a céhmester a tagság előtt felszabadította: inasból legény vagy más néven segéd lett. Erről díszes „bizonyságlevelet” állítottak ki a céh vezetőségének az aláírásával és pecséttel ellátva. Ekkor azonban még nem lett teljes jogú mester legény, fel kellett vétetnie magát a legények társaságába. E szervezet is szigorúan a céh keretei között működött az atyamester felügyelete alatt, a maguk választotta „dékány” vezetésével. Külön ládájuk volt, az úgynevezett társláda, melybe tagdíjat fizettek. Ebből támogatták beteg társaikat és az átutazó vándorlegényeket. A legényavatás az úgynevezett „társ- pohár” adásával történt, melyet különféle próbákkal kötöttek egybe. Ez alkalomra szolgált a díszes ivóedény, melyet a németek „Will- komm”-nak (isten hozott) neveztek, s ebből származik a magyar billikom szó. A legények hasonlóan szoros patriarchális kötelékben éltek munkaadó mesterükkel, mint az inasok. Nála laktak, étkeztek. Csak később szűnt meg ez a szokás, amikor a mesterré válás nehézségei miatt idősebb, sőt családos legények is dolgoztak a műhelyekben. A mester úr azonban mindig „hatalom” maradt, hiszen az engedetlen, fegyelmezetlen legényt áristommal, sőt testi fenyítéssel is büntethette. A céhek általában megkövetelték a felszabadult legényektől a vándorlást. Ez azt jelentette, hogy más városokba, sőt országokba is el kellett menniük dolgozni, hogy szakmai tudásukat, látókörüket bővítsék. A vándorlás idejét legtöbbször három évben határozták meg. Így jutottak el a magyar mesterlegények közül nagyon sokan Németországba, Franciaországba, sőt egyesek még Angliába is. Vándorévei elteltével vagy visszatért a szülővárosába, vagy valamelyik céhes helyen telepedett le. A mesterré válásnak azonban még mindig több feltétele volt. Először is meg kellett szereznie a városi polgárjogot. Ezt követően el kellett készítenie a céh alapokmánya által meghatározott, bonyolult és költséges mesterremeket. Ezt a látómesterek ellenőrzése mellett kellett elkészítenie. Ha sikerült elfogadtatnia velük, befizethette, a nagy összegű „mestertaksát”, s ha nem volt nős, záros határidőn belül meg kellett nősülnie, mert csak házasságban élő ember lehetett céhes mester. Amikor ez is megtörtént, ,,mesterasztalt kellett adnia” a céh teljes tagsága számára, ami költséges dáridót jelentett. Csak így juthatott be valaki a viszonylagos anyagi biztonságot élvező céhes mesterek táborába. Nagyon sok ügyes kezű, világot látott mesterlegény maradt meg élete végéig öreglegénynek, mert képtelen volt előteremteni a mesterré avatáshoz szükséges pénzt. A mesteri cím elnyerésére reménytelenül várakozók és a tönkrement mesterek a lassan kialakuló proletariátus tömegébe szívódtak fel. Egyes tagjaikból, mint például Táncsics Mi- hályból, a cseszneki takácslegényből a születőben levő munkásosztály harcának előhírnökei lettek. (T. A. L.) H eti umor ét elején — Igen vékonyak a falak! — kifogásolja az építész terveit az építtető. — Kérem, ne ítéljen elhamarkodottan! Hiszen a házat kifogjuk tapétázni! ★ — Vádlott. a bíróság kész hivatalból a védelmet ellátó ügyvédet biztosítani önnek. — Nagyon kedves, de egy mentötanúnak jobban örülnek! ★ A vendéglős tizenként frankért „intelligenciakoktélt” ajánl Ottónak, aki megkóstolja és megállapítja: — Hiszen ez víz, kevés citromlével! — Látja — máris hat! ★ — Na, milyen a bizonyítványod. Éviké? — Elég jó, nagymama. Három pofonnal kevesebb, mint az első félévben volt... it — Naponta négy órát úsztam a Fekete-tengerben! — De akkor mitől vagy ilyen fehér? ★ — Tudod, hogy egyáltalán nincs kedvem elmenni Chlet bnokovékhoz ? — Nekem sincs! De képzeld el, mennyire örülnének, ha nem mennénk el! — Igazad van. Megyünk! ★ Beszélgetés a háziasszony és a leendő albérlő között: — Játszik valamilyen hangszeren? — Nem. — Remélem, énekelgetni sem szokott. — Dehogy szoktam! Sőt. ha véletlenül köhögök, bezárkózom a szekrénybe! ★ — Ez vagy te! Elküldesz a szülői értekezletre, de nem mondod meg, melyik iskolába jár a gyerek ... Iskolamúzeum Tapolcán Ki hitte volna, hogy petróleumlámpával is lehetett diafilmet vetíteni? És ki gondolná, hogy egy régi, akkor még nagyközségi iskolának ennyiféle szemléltetőeszköze volt? Ezzel a kis gőzgépmodelle! órákig el lehetne játszani... De akad itt kis tűzi fecskendő is. távírógép-modell és igen kézhezálló edénykék az űrmértékek szemléltetéséreAmott szemközt életnagyságú babák, a -múlt század zsellérgyerekeinek házilag szőtt ruháiban. Móra Ferenc jut eszembe, kedves szóval „bórembukkok”-nak becézte a nebulókat. Ilyen kis bórembukkok koptatták ezeket a padokat, hordták tarisznyához kötve a palatáblát, spongyát. A lányok hajfonata belelóghatott a pádba süllyesztett tintásüvegbe, miközben merengve szemlélték a falon a fekete köntösbe öltözött Zrínyi Ilonát Munkácsvár baljós falai alatt. Vagy az aradi vértanúkat, a mohácsi vészt, s a Himnusz kottáját a fali képen. A hajdani bórembukkok unokái most ott ricsajoznak a szomszédos iskolaépület udvarán, tízperc van, s ha valamelyik átszökik, hogy megmustrálja a diófa alját, tán el sem hiszi, hogy nem is olyan rég még ilyen iskolában tanultak az ősök. Tapolcán megmaradt a város régi, árkádos iskola- épülete, az egykori „kántorház”. Az épületet egyház- vizitációs jegyzőkönyvek 1733-ban említik először, s még a külsejét is leírják: kőből épült, zsúp fedte oszlopos tornáca volt, s egyik szobáját az iskolamester, a mindenkori kántor lakta, innen a ház neve. Azóta többször átépítették, ma is látható formáját 1813-ban nyerte, 1979—80-ban pedig a tapolcai Városi Tanács felújíttatta. A Megyei Múzeumi Igazgatóság itt alakította ki Veszprém megye pedagógiatörténeti emlékeinek gyűjtőközpontját. A berendezett osztályterem a XX. század elejét tükrözi: a mai öregek még ilyen padokban ültek, ilyen képeket láttak a falon, és buzgón rakták a vaskályhába a fát. Családias, otthonos, világos iskolaterem volt ez, az akkori idők legjobbjai közül való. Az iskolának két tanterme volt („osztatlan” lévén több osztály tanult egy- ben-egyben); a másikban most tárlók sorakoznak. Itt már korábbi emlékekkel is találkozunk: régi tankönyvekkel, a nevezetes Hármas Kistükörrel is. mely versbeszedte az alapvető tudnivalókat; látunk latin és német grammatikákat, melyek elemi iskolások számára készültek, feltehetően gimnáziumi előkészítésképpen; láthatók régi óravázlatok; volt Éneklő Ábécé. kottaírás és harmónium, tehát gondot fordítottak a zenei nevelésre is; nem látható viszont semmi nyoma a testnevelésnek, azt a kertben való játék és a téli hógolyózás pótolhatta. Ebbe az iskolába járt valaha Batsányi János költő, a tapolcai tímármester fia, szobra ott áll szemközt, a tó partját, a városi-járási könyvtár előtt; ide vágyakozhatott vissza hosszú linzi száműzetéséből, ahonnan nem adatott meg hazatérnie soha. ö szerkesztette az első magyar folyóiratot, a Kassai Magyar Múzeumot, arcképe mellett egy másik szerkesztő és hajdani tapolcai diák, Török János képe függ, ő viszont a Magyar Gazda című szak- folyóiratot indította útjára, miközben agrárkérdésekben Széchenyi tanácsadója volt. Egy meglehetősen szűkszavú táblázat felsorolja Tapolca XX. századbeli iskoláit, melyekről jó lenne ugyan többet megtudni, de annyiról mégis értesülünk, hogy az egykori nagyközségnek több polgári iskolája, ipartanodája is volt, ami jelzi, hogy a környék lakossága igyekezett gyermekeit szakismeretekhez juttatni. A kis múzeumnak könyvtárszobája is van, gazdag és növekvő álíománnyal, mely régi pedagógiai műveket, adattárakat őriz, és bocsát a kutatók rendelkezésére. A korhűen, ízlésesen felújított kis múzeum igazi gyöngyszem a Malomtó partján, ahol a dúsflórájú park szélén valósággal vízre épültek a házak. Szinte valamennyi példás rendben, vadonatúj köntösben gyönyörködteti a sétálókat és az idegeneket, akik meglepődve fedezik fel a részint ultramodern, részint bájosan falusias városka e romantikus, régi részletét. Hogy az illúzió teljes legyen, még hattyúk is úsznak a vízen, s amikor karcsú nya. kukat az iskolamúzeum árkádjai felé emelik, óhatatlanul Petőfi sorát juttatják eszünkbe: „haldokló hattyú, szép emlékezet”. De itt az emlékezet is, a hattyú is életerős, eleven. (B. E.)
