Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-09 / 290. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. december 9., péntek Méltatás nélkül nem megy Pedagógus-továbbképzés ma és holnap Élénken emlékszem a húsz-huszonöt esztendővel ezelőtti állapotokra, az akkori pedagógus-továbbképzés nem éppen szívderítő hétköznapjaira. Rendszeresen utaztunk a megyeszékhelyre, törődtünk, fáradtunk azért, hogy meghallgassunk egy gyengén felkészült, egy átlagos képességű, vagy annál gyengébb adottságú, s előadónak is rossz szakembert. Az idősebbek diplomatikusan hallgattak, a fiatalabbak egy része — közéjük tartozom én is — egyáltalán nem rejtette véka alá mérgét, s nyersen megfogalmazta elítélő véleményét. Ezzel persze, nem orvosolta a bajokat, legfeljebb saját gondjait súlyosbította. Mégsem volt hiába ez az egészséges ellentmondás, mert hosszabb távon csak rádöbbentette az illetékeseket arra, hogy alaposan feltérképezzék a valóságot, hogy elfogadható diagnózist készítsenek, s keressék a hatékony medicinát is. Félúton Jókora időeltolódással lassan csiszolódott a meglehetősen torz forma, s pillanatnyilag — úgy hiszem, ez reális értékelés — félúton vagyunk. Megszerveződtek a rendkívül fontos feladatkört ellátó megyei kabinetek. Az itt dolgozók — lehetőségeikhez képest — igyekeznek tartalmas, viszonylag gazdag kínálatot összeállítani, s arról sem feledkeznek meg, — az esetek többségében —, hogy tájékozott, hozzáértő oktatókról gondoskodjanak, olyanokról, akik képesek újat, érdekeset nyújtani a katedrán tevékenykedők számára. XJjjongásra azonban semmi ok, mert a baj legalább annyi, mint az erény. Még mindig nem teljesült az a jogos ófiaj, az az értelmiségi önérzetből fakadó kívánalom, hogy szerepkörének, jelentőségének megfelelően becsüljék az önképzést, azt, hogy a tanítók, a tanárok mindenféle felszólítás, ösztökélés nélkül is kötelességüknek tekintik, hogy lépést tartsanak a gyorsan fejlődő tudományokkal, hogy ismerjék a legújab eredményeket. Nap mint nap hangoztatják ezt a különböző fórumokon, de az indokolt panaszt mégsem kezelték súlyának megfelelően, nem gondolva arra, hogy a felnőtt ember nem hanyag diák, nem lógáskedvelő nebuló, akit folyvást noszogatni kell a tudásszerzésre. Ráadásul a szorgalmat sem becsüljük kellőképpen, hiszen mindmáig hiányzik az az anyagi és erkölcsi megbecsülés, amely réges-rég járna azoknak, akik a plusz teendőket maradéktalanul látják el. Az is igaz, hogy a meghirdetett, az ajánlott tanfolyamok sem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, gyakori az üresjárat, s az ezzel járó csalódottság. Emellett nyoma sincs az egységes elképzelések érvényesítésének, holott erre égetően szükség lenne. ígéretes tervek Szerencsére a jövő nem tűnik ennyire borúsnak, ugyanis a köz- és a felsőoktatás fejlesztését szolgáló javaslatok elkészültek, ezeket megvitatták a nevelők, tanulmányozták a téma iránt érdeklődők. Megnyugtató, hogy az ötletek, a tervek ígéretesek, hiszen feltétlenül gyógyírt jelentenének, persze csak akkor, ha valóra válnak. Csak elismeréssel szólhatunk arról, hogy háromlépcsős, egyenként tízesztendős periódusra terjedő szakaszt dolgoztak ki, s ettől remélik a lényegbeli előbbre lépést. Mindhárom menetben végre igazi rangot szerez az oly sokszor emlegetett önművelés. Az első és a harmadik lépcsőben megvalósul a szabad választás, azaz a nevelők vagy tudományos fokozatot pályáznak meg, vagy magasabb szakképzettségre törekszenek. Ezenkívül voksolhatnak a különböző kurzusokra is. A közbülső tíz esztendő viszont arra szolgál, hogy a megfelelő intézményben komplex jellegű képzésben vegyenek részt. Az is helyes, hogy minden forduló valamiféle beszámolóval, vagy vizsgával zárul. Jutalom az érdemekért Ma az igyekvők buzgalmát vagy figyelembe veszik, vagy nem. Mód van rá, de semmiféle jogi szabály, előírás nem teszi kötelezővé. Így sokszor olyanokról is megfeledkeznek, akiket illene észrevenni. Bízunk abban, hogy a javaslatban szereplő helyes megkötések zöld jelzést kapnak, azaz a tisztességes helytállás mindenki számára kamatozik nemcsak forintokban, hanem hivatali előbbre lépésben, kitüntetésben is. Más szóval: lesz tét is, amelyért érdemes „viadalra” kelni. Afféle vérfrissítés lenne ez, hiszen ezen a pályán az egészséges karriervágy manapság még többnyire zsákutcába torkollik, a „reform” azonban serkentené a versenyszellemet, a bizonyítás dicséretes készségét, összpontosítaná a szellemi energiát. azokat a kincseket, amelyek jelenleg még kiaknázatlanul szunnyadnak a pedagógusokban. A végleges változat még nem készült el, de a tervezet mostani formájában is megnyerő, hiszen olyan adósságok törlesztését ígéri, amelyek évtizedek óta szerepelnek a követel tételek sorában. Az annyira óhajtott megbecsülés. a jogos méltatás még várat magára. Szerencsére nem sokáig. Pécsi István IX/9. Négy emelet parázs Idelent a tüzéreknek már nincs ágyújuk. Viszont megtalálják az italraktár ajtaját, amelyet most csak egyetlen ember véd: Feri. Nem a nyilas karszalag miatt. Hanem, mint londiner. Bállá Ödön; Volt egyszer egy szálloda — Ide nem lehet bemenni — mondja kétségbeesett buzgalommal. — Takarodj innen — üvölti egy csapzott hajú, kormos őrvezető. Kinek őrződ? És félrelöki Ferit, mintha ott sem volna. A katonák letörik a lakatot. Negyedóra múlva badacsonyi kéknyelűt, konyakot, gynt és wiskyt nyakainak. És esznek is, mert a raktár tele van elsőosztályú konzer- vekkel, a dobozos sonkától a libamájpástétomig. — Jól éltek itt — mondja szakértő csettintéssel az egyik katona. A másik nem felel, mert egy rekeszes ládát cipel, húsz üveg Törley pezsgő van benne. A pincelépcsőn egy csupaszakáll kiskatona ül és rohamkésével szakavatott módon bont fel egy teknősbékaleves konzervet. — Elég vacak — mondja az első korty után. Mások egy nagyobb, s jóval masszívabb „konzervet” próbálnak felbontani. A széfet. Eddig eltakarta a portásfülke zöld függönye. A széf nem nyílik. Hát neki géppisztollyal. Kik bontogatják ? Ott áll előtte Padlizsán, Arany Dénes, Radocsai és Winkler. Csak az utóbbinál nincs fegyver, sosem fogott még fegyvert semmiért. Pattognak a sorozatok. — Nem bírtok vele? — kérdi egy gunyoros hang a füstben. Senki sem tudja, honnan, de váratlanul ismét itt Van részegen és fegyverrel báró Petneházy Alex. Beáll a többi közé. Kimegyek az utcára, hogy teleszívjam a tüdőmet friss levegővel, már amennyiben ezt a levegőt frissnek lehet nevezni. El- merészkedek a Mária. Valéria utcáig. A Vigadó felől a házak mellé lapulva nyilas karszalagos utóvédek rohannak a Lánchíd felé. Pestről menekül a régi Magyarország. A tűzszünet rövid. Visz- sza a pincéhez! Annak a falai már forrósodnak. Vastagok és erősek, a bombáktól védettek. De nem a tűztől. Emelkedik a hőmérséklet, mind forróbbak a falak és mind keserűbb a füst. — Segítsen már, az istenért — mondja egy szőke asszony. Pétervásári esték Vers és muzsika a kastélyban Milyen volt a Haydn- korabeli házimuzsika? Hogyan tartottak meg egy-egy karácsonyi koncertet annak idején? Mi teremtette meg a családias hangulatot az összejöveteleken? Jobbára ezek a kérdések fordultak meg Dombóvári János zeneiskolai tanár fejében, amikor egy évvel ezelőtt fölkereste az ötlettel a pétervásári művelődési központ igazgatóját: éljenek az adott lehetőséggel. A kezdeményezés első hallásra talán meglepőnek tűnt. Hiszen a ,,pé- terkeiek háza” nem alkalmas az ilyen rendezvényekre: évek óta gondokkal küzdenek a korszerűtlen körülmények miatt. Igenám, csakhogy a Keglevich-kas- tély lovagterme szinte „önmagát kínálta” erre a nemes célra. Ferenczi György, a művelődési ház igazgatója támogatta az elképzeiést és Majsányi László, a mező- gazdasági szakiskola igazgatója készséggel rendelkezésre bocsátotta a műemlék kastélyban működő intézmény lovagtermét. A zeneit aztán követte az irodalmi, a néprajzi, történelmi program, s ma már nemcsak Pétenvásárán, de a környező községekben is ismert az irodalmi esték sorozat. Dombóvári János így beszélt erről: — A környezetet sikerült otthonossá tenni a múzsák számára. Amfiteátrumszerűen rendeztük be a termet, ezzel is fölidézvén a korabeli hangulatot, megteremtvén a meghitt légkört. Elindítottuk az Irodalmi arcképcsarnok sorozatot. Tartottunk Tamási-, Illyés-, Sütő- és Arany-esteket. Az összejövetelekre Egercsehiből, Bükkszenterzsébetről, Bátorból, de több községből is eljöttek. — A legfőbb szempontjuk ezek szerint az igényesség volt... — Ezeket az estéket a környék lakóinak kedvére rendezzük. Egyben célunk a kulturális felemelkedés szolgálata is. A szabad teret kihasználva, jó időben Nyáresti muzsika címmel rendeztünk koncerteket, a Megyei Művelődési Központ segítségével. Nagy sikere volt a nőnapon megrendezett Schubert-estnek is. Marosi Júlia moldvai-csángó siratókat adott elő. Az irodalmi esték sorozatban legutóbb nagy tetszést aratott Mensáros László műsora. — Ügy tudom, a szervezést, a rendezést „társadalmi munkában” végzi... — Úgy érzem, a siker mindenért kárpótol. Mindazok, akik engem segítettek ebben, azt szerették volna, hogy a közönség ne hakniműsorokat lásson, hanem Irodalmi igényű összeállításokat. — A jövő tervei? — Szeretnénk egy Babits- estet és egy Körösi Csorna Sándor-estet tartani. A klasz- szikusok mellett megismertetni a pétervásáriakat és a környékbelieket a mai magyar kortárs irodalommal. Jövőre tovább folytatjuk a zenei műsorokat is, májustól szabadtéri koncerteket adunk. (mikes) IZGALMAS KÜZDELEMBEN f&n -FINIS Szerdán délután az egri Helyőrségi Művelődési Otthonban, került sor a Világkép című vetélkedő döntőjére. Egész éven át tartott ez a játék, amelynek során százharminc brigád művelődött, vett részt ajánlott programokon, s végül összemérte tudását. A középdöntőkön hatvan kisközösség adott számot arról, mennyire mélyedt el az ismeretekben, valóban be tudta-e építeni a szervezők által kért műveltséganyagot, vagy a saját maguk által felfedezett érdekességeket életébe. A, szerdai döntőn végül is tizenegy csapat indult, négy együttes a Finomszerelvény- gyárból, négy az Egri Dohánygyárból, egy-egy a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalattól, az iparcikk kiskereskedelmi vállalattól, illetve a Volán 4. számú Vállalatától. A végig izgalmas, játékos „összecsapáson”, amelyet Szemán Béla vezetett, az első helyezést az Egri Dohánygyár Marie Curie brigádja érte el, második lett a Finomszerelvénygyár- ból a Pannónia és a harmadik ugyancsak innen, a Tervgazdálkodási brigád. Az első tíz-, a második nyolc-, a harmadik hétezer forint jutalomban részesült. De nemcsak ők, valamennyi résztvevő kapott valamilyen díjat. Szoros volt a verseny, ami azt igazolja, hogy a brigádok felkészültek, s játékos formában is helytálltak politikai, művészeti s más ismereteikkel. Különösen színes volt az interjúkészítés: a csapatoknak művelődési intézmények vezetőivel, vagy munkatársaival kellett beszélgetést készíteniük. A végső helyezést a negyedik-ötödik hely esetében nem is tudták eldönteni: megosztották a dobogó „negyedik fokát”. Az egri Megyei Művelődési Központ és az SZMT kezdeményezése úgy tűnik sikerrel zárult, amely jó alapot szolgáltat a következő évek munkásművelődési akcióihoz. Egy férfihang rákiabál: — Adja ide azt a bőröndöt! — és a férfi már löki is félre az asszonyt. Szórja ki a bőröndből a gyerekholmikat, és tömi tele a maga zsákmányával. — Értsék meg, ez most fontosabb — magyarázkodik —, a kezemben nem vihetem. — Tegye le! — szólal meg a Daróczy háta mögött egy nyugodt hang. A hang gazdája szürke overall! visel, fején légósisak. És kezében jókora vasrúd, szaknyelven pajszernek nevezik. Ez már sok a hará- csolónak. Nála csupán kétezer fontsterling van és egy csomó aranyrúd. Még háború van, de már csak percekig, legalábbis a Belvárosban. Ekkor minden eddiginél iszonyatosabb robbanás reszketteti meg a levegőt. — Ez mi volt? — kérdezi valaki. — A hidak — néz fel a légvédelmi tüzérek őrmestere. — Vége a hidaknak. Télikabátom gallérját felgyűrve hagyom magam mögött az egykori szállodát. Poggyászom nincs, még a kalapom is az égő szobában maradt. De ezzel most nem törődöm, a lényeg, hogy átvészeltem ezt a borzalmat. Nem tudom, hová menjek. Budai lakásomba nem mehetek. A hidak a vízbe roskadtak, de különben is, Budán még harcok folynak, és talán, a ház, amelyben lakom, rombadőlt. Néhány akna a Belvárosra csapódik. A németek lőnek a Várból, ahol most utolsó harcukat vívják. Talán szobrászművész barátomhoz mehetnék, az nem lakik messze. Csak el innen. A sarokról visz- szanézek. Világosan látni a félig rommá vált szállodaépület falát. Bíborvörösen izzik. Négy emelet parázs. A Vörösmarty téren holttestek, döglött lovak, leszakadt villanyvezetékek és rengeteg üvegcserép. A szomszédos úttorkolatnál prémsapkás szovjet katonák. Nézik a téren bukdácsoló embereket. Valószínűleg már volt hasonló látványban részük. A Zser- bóból két ványadt, csatakos katonaló botorkál ki. A téren csak Vörösmarty szobra ép. Mögötte égő’ házak. Szomjasan szívom be a kormos, füstös pesti levegőt amely számomra mégis olyan, mint a friss szellő, amely elfújt egy lidérces álmot. Vége Újra Budapesten lesz a magyar játékfilmszemle A XVII. magyar játék- filmszemlét 1984. február 10. és 16. között Budapesten rendezik meg. A filmszemle szervező bizottságának tájékoztatása szerint ezúttal eltérnek az eddigi rendszertől: idáig ugyanis felváltva tartották Budapesten vagy vidéken a magyar filmgyártás reprezentatív seregszemléjét. Az előző rendezvényit — a XVI. szemlét — is Budapesten szervezték —, s az 1984-es bemutatósorozatnak is a főváros ad otthont. A filmszemle rendezési alapelvei megegyeznek a tavalyiakkal. A Vörös Csillag Filmszínházban és a Horizont móriban vetítik a két filmszemle közötti időszakban készült magyar játékfilmeket. A díjakról társadalmi és szakzsüri dönt, és ezúttal is nyilvános vita keretében mondják el majd véleményüket a zsűri tagjai. Nem dőlt még el, hogy mely alkotások kerülnek bemutatásra, mert a produkciók egy része még a vágóasztalon van. (MTI)
