Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG, t»83. d«.mb« 24., »«nbo. MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Kűmagos Fel » hegyre A forradalom romantikája üzemi porta Munkás-művész találkozó Nem, Anna még nem járt a Hortobágyon, és még mentőben sem ült az alatt a hat év alatt, amióta a kórházban dolgozott. Bármennyire igyekezett nyugodt maradni, arca kipirult a gondolatra, hogy ő most hősiesen, százharminc kilométeres sebességgel robog a pusztán át a halál elől, egy életveszélyben levő anyával és magzatjával. Az asszonyt agyoninjekciózták, nem volt dolog vele. Anna feszültsége hamar fölengedett, lassan unalomba, majd csalódottságba váltott. A nagy magyar Alföld éppolyan üres volt, mint a házuk mögött elterülő síkság ... Debrecenből pedig a sietség miatt csak annyit látott, hogy nagy város, mint Budapest. Az adminisztrálást, melyet Nagy doktor egy lekezelő intéssel ráhárított — meg tudja azt maga ügyesen csinálni nélkülem is — már kapkodva, idegesen végezte. Három óra felé járt, és ha nem jön közbe semmi, még elcsípheti a gyertyagyújtást otthon. Visszafelé fölhangosítatták az URH-ké- szüléket. Az orvos ugyan beszélgetni próbált a klinikán látottakról, de a sofőr éppoly rosszkedvű volt, mint Anna, így elhallgatott. Figyelték a központ sípoló utasításait. Kevés munka adódott ezekben az órákban. A legtöbben ilyenkor már a fát díszítik. Az utak üresek, a lakástüzekre jóval később kerülhet csak sor. Épp a megyehatárnál jártak, amikor őket hívta a központ Ferin, az ügyeletesen már érződött az ünnepi hangulat. — Pista bá — mondta kedélyesen. Kanyarodjanak be Abonyba. Az állomás előtt valami Királyék bicskáztaik. Egy pillanatra kikapcsolt, aztán újra jelentkezett. — Nem, nem. Oda mást küldünk. Rátok egy szülő asszonynak lesz szüksége. A megye ellentétes sarkába irányították őket. Nagy doktor cigarettára gyújtott... Anna kérdezte meg helyette, előreláthatólag komplikált-e az eset. Most, hogy már biztos volt benne, úgysem érhetnek haza, elmúlt az idegessége. Átcsapott valami furcsa nehéz fáradtságba, ahhoz sem volt kedve, hogy elképzelje, hogyan bontogatják otthon a gyerekek az ajándékot. A központos viccelődött. — Hehe, Ács Józsefné a cím, vigyázzatok, hátha valami MÁRIA lesz... A Vörösmarty út a templomtól nyílott. Szerencsére, mert senki sem várta őket integetve, ahogy hasonló esetben szokásos. A sofőr nyitott be először a nagy ház mögé ragasztott hátsó konyháiba, ahol világost láttak. Mögötte Anna, szemével azonnal az ágyat keresve, ahol az anya fekhet. De semmi ilyesmit nem találtak. A hangos köszönésre a kamrából került elő a beesett arcú, nagyszemű asszonyka, könyökig lisztesen, félénken mosolyogva. Mögötte az anyja, vagy az anyósa dióval, s rögtön ezután a férj is az udvar felől, kezében demizsonnal. — Csakhogy! — Kurjantott, s rögtön az orvoshoz fordult. — Egy kortyocskát ebben a fagyban. Nagy doktor bíborvörös lett, csak dadogni tudott — Hogy hogy? — Csak míg az asszonyok összekészülődnek.' .. — kacsintott a három nő felé intve. Maiacképe fölényes jóindulatot sugárzott a fiatalember felé; minek itt hivata- loskodni! Ahol én ott vagyok, ott úgyis minden klappol. — A magzatvíz? — nézett Anna a feleségre. — Hányadik gyerek? Mikorra vannak kiírva? Hány percesek a fájások? Jól ismerte az ünnepek elől a kórházba menekülő fáradt nők arcát. De most nem volt ereje megbocsátani — Második... Még nincs semmi... De gondoltam... Kereste a kiskönyvét, porolta a ruháját, zavartan csomagolt. A sofőr ikezében ekkor már egy „kis házival” megpakolt teli szatyor lógott. A kredencen diszkréten három boríték sorakozott. — Várjanak, magukkal megyek én is. Kiabált a férfi az udvarból. — Hozom a garázskulcsot. Az orvos és a sofőr előre ment. Anna az asszonnyal maradt, összeszorított szájjal nézte, ahogy magára kapja a bundát, a kalapot. — Majd viszem a csomagját — mondta. A hátsó ajtónál szálljon... Pista bá indította a motort. A malacképű a mentőhöz ügetett. Várjon csak! — kapta el Anna kezét. — Nővérke — vonta hátrébb, és az arcába szuszogott. Maga jöjjön az én kocsimon. Nem bánja meg, majd meglátja. Anna nem volt egészen biztos benne, hogy hangosan, vagy csak magában sikít föl. A mentőben hazáig csend volt. Labor Erzsit még bent találták a kórházban. Magányos nőként ilyenkor 'hosszúzott. — Nincs sejnmi — biggyesztett. A főnök kettőkor telefonált Debrecenbe, azt mondták neki, már jobban van a doktomé asszony. Erre itthagyott neked egy üveg konyakot. Különben eddig kidobtunk két részeg atyáit, tíz perc múlva lesz egy császár j Hozzam a poharakat? A; a kilencre ért haza. A kislány a nyakába csimpaszkodott. — '. o a..t mesélte, most születik a Jézuska Anya ott voltál? Megszületett? Anna mosolygott. Hát persze, simán. Három kiló húsz. Németi Zsuzsa Nemes György: Bal—jobb, bal—jobb Memoárirodalom volt van és lesz. Mai reneszánszát az magyarázza, hogy a most megnyilatkozó szerzők, a hajdanvolt neves közéleti személyiségek szakítottak az elmúlt évtizedek hibás gyakorlatával, lemondtak a pódiumról, a szónoki emelvényről, s hadat üzentek a fellengzős, a jól fésült, de tartalmatlan frázisoknak, a kartársak untató ajnározásának, a céltalan tiszteletköröknek. Mellőzik a pózt, s a műfaj jellegéhez híven vallanak önmagukról, alakuló világunk közelmúltjának ellentmondásairól. Igaz, a feltárulkozás mélysége különböző, de megléte olyan erény, amely nemcsak felkelti, hanem le is bilincseli az olvasó érdeklődését. Az eddig megjelent ilyen fogantatásé művek sorában a legjobbak közé tartozik Nemes György: Bal — jobb, bal — jobb című munkája, amelyet már régés-rég nem lehet kapni a könyvesboltokban. amelynek megszerzéséért úgyszólván közelharcot kell vívni a könyvtárakban. Mindez nem véletlen, mert ez a visszaemlékezés nemcsak egy jó tollú író és zsurnaliszta, egy a stílus dolgaiban igen otthonosan mozgó, tapasztalt tollforgató maradandó értékű kötete, hanem gondolatilag, tartalmilag is kiemelkedő fontosságú, úttörő szerepkört vállaló. Ezt önmaga is érzi, hiszen mintegy hangütésként így fogalmaz: „Megfigyeltem, hogy a hazai önéletírások írói általában megtorpannak, amikor 1945-höz érnek. Nem tudják vagy nem merik folytatni a vallomást. Attól tartanak netán, hogy ha még a történetírás se dolgozta fel a legeslegújabb kort, s ezért az tele van fehér foltokkal, akkor a szubjektív vallomástevőktől méginkább rossz néven veszik: miért akarják sarkig kitárni titkos kamráik ajtaját? De én fogadalmat tettem (magamnak): föl kell fejtenem a múlt és a közelmúlt fátyolleplét. És ezt csak úgy érdemes megtenni, ha nem hagyok a testen — a testemen — semmit, ha pőrén mutatom meg magamat.” Tiszteletre méltó alapállás ez, akkor is, ha szándékát nem képes következetesen megvalósítani, ha néha mégis visszalép, ha magyarázatait, mentegetődzéseit olykor meg is kérdőjelezzük. Megértjük ezt, mert a beidegződések túl erősek ahhoz, hogy az egyik pillanatról a másikra megszabadulhasson tőlük. Az önvizsgálatban, az őszinteségben, a nyíltságban így is tovább ment mint eddig bárki más. Sztorijai, novelláknak is beillő, irodalmi igényességgel tálalt történetei igazak, épp ezért markánsan jellemzik ezt az időszakot, ennek jellegzetes figuráit: Rákosit, Révait, Nagy Imrét, Farkas Mihályt, Rajk Lászlót, Péter Gábort. Sok embert ismert, hiszen a Szabad Nép szerkesztőségében, majd a béketanács apparátusában, később pedig a Béke és Szabadság főszerkesztőjeként dolgozott, azaz kapcsolatba került mindenkivel, aki számított valakinek. Vak-hitét emlegeti, naivitására céloz, jelezvén, hogy elsősorban emiatt nem döbbent rá a torzulásokra, s azokra a hibákra, amelyek elkövetéséből akaratlanul is részt kért. Ez aligha hihető, hiszen tizenévesként — másokkal együtt — éreztem, sejtettem, hogy a „színpadon” játszódó események megtévesztőek, hogy a látványosan tárgyalt perek koncepciós jellegűek, igaztalanok, hazugok. Sokkal megnyerőbb, amikor pozícióféltésről, rettegésről beszél, méghozzá kendőzetlenül, hiszen akkortájt százezrek, sőt milliók szenvedtek ettől a kórtól. Az összkép elszomorító, ám a társadalmi tabló megrázóan hiteles. Ilyet még nem rajzoltak az 1945—1956-ig terjedő esztendőkről. Az is megnyerő, hogy a tömegek szerepét rangjának megfelelően értékeli, kiemelve azt, hogy bármi történt a hatalom szféráiban, a munkások, a parasztok és az értelmiségiek, mégicsak lerakták az új rend alapjait. Akkor is, ha fcijátszották, ha megtévesztették őket, ha nélkülözniük kellett. Történelmet formáltak, s ez históriai érdem. Ehhez viszonyítva még nagyobb bűnnek tűnik félreállí- tás-uik, becsapásuk. Megrendítően szép és igaz alkotással lepett meg bennünket a szerző, olyannal, amilyenre eddig még nem akadt példa, pedig égetően szükség volt rá. A korkép megrázó, de nem felesleges, mert döbbenetes mementó, s arra figyelmezteti a fiatalokat és idősebbeket egyaránt, hogy becsüljük meg vívmányainkat Nem tanáros intés, hanem emberi hangolt- ságú sugallat ez, méghozzá megkapó érvek regimentjével hitelesítve... Pécsi István
