Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. december 24., szombat

Öröm

Milyen vagy Öröm? Megfogható? Megragadhatatlan?

Elillanó másodperc, a meghitt, a nyugodt, a megismételhetetlen. A pillanat csöndje, vagy zajos sikolya, az áradó, a bevégezhetetlen.

Öröm.

Röpke megálló, ahol leszállni nem lehet, időzni sem.

Öröm?

A teljesült vágyakozás, az elmúló, a mindig jövőben elképzelhető. Átélni mégis úgy lehet, ha van, ha elérjük, ha bekövetkezett.

... egy szál hamvas virág .. egy naplemente... hideg ködös éjben az otthon csalogató- an fénylő ablaka... ajándék — bármilyen — ha törődés rejtette sokáig szemünk elől, s éppen a kellő, a remélt pillanatban lebbenti le róla fátylát a jószándék

__kedves szó-., sim

ogatás... megérdemelt dicséret... forró zuhany vízcseppjei az Izzadtságtól csípős bőrön. •. az első hópehely, amely arcunkra hullt...

Öröm.

Tél és nyár. Tavasz és ősz. Változó táj, formálódó világ. Születés, elmúlás, virágzás, termés. Teremtés és alkotás.

Öröm!

Ha emlékezünk ha felidézzük, ha újra halljuk, látjuk, olvassuk, gondoljuk — bizsergetőn majdnem ugyanaz, és mégis másKergetőzünk veled őröm. Átölelnénk, dekl- siklasz karjaink közül. Hogy újra keressünk, bizakodva várjunk.

Öröm.

Te erőt adó tünékeny villanás, tápláló múlt, éltető jelen, csalogató jövő.

Öröm.

Milyen vagy? Megfejthető? Megfejthetetlen?

Ized, illatod, színed, hangod, alakod van, ha megjelensz, ha megérintesz, s mégis mindened titok.

Maradj Ilyen — kérlelnélek, biztatnálak — ha nem tudnám, úgyis ilyen leszel.

Ez vagy: a semmi, a minden.

öröm-..

Virágh Tibor

(A Földönkívüli)

Színes, amerikai film

A moziból kifelé jövet tizenévesek beszélgetésére figyeltem fel. Értékelték, megbeszélték az E. T. (A Földönkívüli) című világsikert aratott amerikai sci-fit. No, nem szervezett, vagy tessék- lássék módra, ahogy az a különböző vetélkedőbe benevezett szocialista brigádtagok körében illendő, hanem ifjonti lelkesedéssel, ki aligha apadó vitázó kedvvel. Ilyen és efféle mondatok csaptak össze, kamaszos élcelődéssel fűszerezve. „Mit tagadod, te is megkönnyezted azt a jelenetet, amikor a kisfiú búcsúzik a más bolygóról érkezett lénytől.” Többen bevallották: elérzé- kenyültek. Szót kért a sokszor hangadó, a mindig keménységét hangsúlyozó tábor is. De a másik fél képviselői ezúttal nem adták fel: „Mi van ebben szégyellni való? Ti is meghatódtatok, ott ültünk mellettetek. Aki a filmet végignézte, mást nem is tehetett”.

A mű alkotóinak érdeme, hogy ez egyszer ők győztek, ugyanis annyira megbabonázta őket az alkotás, hogy megfeledkeztek a máskor szinte törvényszerű félszeg- ségükről, s nem engedték diadalmaskodni az egyébként fölényes és soha vissza nem lépő szóvivőket.

Akkor csak hallgattam, így hát most én is töredelmesen bevallom, azok közé tartozom, akinek tekintete fátyolozódott, akikből — ilyesmire is ritkán akad példa — a telt ház toborzódott.

Higgyétek el gyerekek, nincs ebben semmi rendkívüli. Azok az emberek, akik ezt a sokáig emlékezetes produkciót csinálták — mindez persze csak utólagos következtetés, ott a nézőtéren ilyesféle gondolatok társítására aligha jutott idő — tudták mit tesznek, ismerték szakmájuk, s a hatáskeltés megannyi megtanulható fo. gását, méghozzá mesterfokon.

Melissa Mathison írt egy izgalmakban, fordulatokban, merész váltásokban bővelkedő forgatókönyvet, ügyesen tálalva a szokatlanságával megkapó történetet: a Földről hirtelen távozó űrhajó által itthagyott E. T. találkozását Elliott-tal, ezzel az okos, az újra fogékony, értelmes kisfiúval, aki testvéreivel, majd társaival együtt pártfogásába veszi az űrvendéget, s rejtegeti, óvja a felnőttek, a hivatalos, a katonai szervek zaklatásától, bizonyítva azt, hogy legértékesebb vonásuk az egymás iránti szeretet, amely átsegít sorsunk legnehezebb helyzetein is.

Steven Spielberg rendező is hitt ebben, s a cél szolgálatába állította felkészültségét, jó érzékkel választva meg — többek között — a tehetséges tizenéves „színészeket”, akik ezt a bűbájos sztorit olyan hiánytalanul jelenítették meg.

Bizony kát, hogy hazai filmgyártásunk ígéretes próbálkozásai vagy művészke- dési kísérletei mellett nem képes ilyen vagy hasonló jellegű vállalkozásokra, pedig mennyire várjátok azt nemcsak Ti, hanem a felnőttek is.

Hát ne szégyelljétek azt, hogy könnyeztetek, inkább óvjátok a bennsőtökben rejtőző kincseket, mert hétköznapjaitok szürkeségét színesíti majd, ha emberré értek. Vigyázzatok rá, mert ezzel felérővel senki sem lephet meg később Benneteket.

Pécsi István

A sárguló napló tanúsága szerint: „Székely Bé- láné és kollégái 1968. december 2-án alapító ösz- szejövetelt rendeztek, melynek célja egy egri

I nyugdíjas klub létrehozása volt, pedagógusokból”.

25 éve ennek. A klub ma | is létezik, tagsága 80 főI

re tehető. A legrégibb | ilyen közösség hazánkban.

A mai felnőttekért aggódás barázdálta ilyenné az arcokat

A legrégibb pedagógusklub ünnepe

A katedrától nem lehet elszakadni

Az Unicornis Szálloda éttermében fehérhajú nők és férfiak telepeditek a székekre. Vers és zeneszó mellett csendes uzsonnán emlékeztek az eltelt negyedszázadra. Sokan még a hatvanat sem töltötték be, mások már a nyolcvanadik karácsonyra készülnek. „öregek” — mondanánk önkéntelenül és igazságtalanul. Kevés közöttük az elgyötört arc, alig látni fáradt tekintetet. Nem csoda, hiszen fiatalok között töltötték életüket, generációkat indítottak útnak sze- tatből. hivatástudatból, s ahogyan elnézzük őket — ráncos mosolyukat, kezük tartását —, hallgatjuk tagolt beszédüket, a katedra mögé képzeljük őket. ók most pedagógusok, vérükbe, gesztusaikba ivódott egykori munkájuk.

Kisdobosok táncolnak. Váci Mihály sorai szólnak, peng a gitár. Orosz Nóra tanárnő saját verseivel tesz vallomást életéről. Tóth Klára, a városi Pedagógus Szakszervezet titkára emelkedik szólásra: „Kívánom, életüket ragyogja be a tanítványok hálája... ”, ünnepi beszédek, jókívánságok sora követi egymást, a klub vezetői, támogatói szólnak. dr. Somos Lajos, Hortobágyi Ernő vall múltról és jelenről és sokaknak megned- vesedik a szeme Danyi Lász.- lóné szavadra: „Csak azt kívánom. hogy mint ezelőtt, úgy a következő 25 évben sem szabályok, hanem érzések tartsák össze a kollektívát. Legyen vezér a szeretett” Jutalomkönyvek találnak gazdára, pincérek érkeznek telerakni az asztalokat és csendes beszélgetés kezdődik volit tanítványokról. életutakról, az egészségről, s persze előkerülnek az unokák fotói is. •

De nincs mindig ünnep. A hétköznapokról faggatom1 Petre Józsefnét, egykori szakfelügyelőt, a nyugdíjas pedagógus, szakszervezet városi titkárát.

— Hetente egyszer jövünk össze. Gazdánk a Megyei Művelődési Közipont. Míg volt állandó székhelyük, náluk találkoztunk, ma a Szilágyi Gimnázium KISZ- klubjában. Szívesen jönnek a kollégák közénk. Háromkor kezdődnek az összejövetelek, de már fél órával előtte .kelt ház” van.

— Mi tartja össze ezt a társaságot?

— A közös tevékenység. Ugyanis mi munkálkodva élünk, ebből következően el sem hisszük, hogy öregek vagyunk. Bár a klub vezetőinek, Kristóf Jánosnak, Korsós Nándornak, Németh Annuskának ráiterrr\ettsé- ge, lelkesedése is közösség- kovácsoló erő.

— Hogyan telik el egy-egy összejövetel?

—Programban nincs hiány. Ha csák a régmúltról beszélgetünk, ha csak kár- tyázgatunk, dominózunk. akkor is észrevétlenül szaladnak el fölöttünk az órák. De az elmúlt években sajátos profilja is kialakult e klubnak. Hortobágyi Ernő kollégánk megszállott országjáró, s szenvedélyének olyan kisugárzása van. hogy •mi is „áldozatává” lettünk. Rendszeres kirándulásokon veszünk részt. Legutóbb Szarvason. Békéscsabán, Gyulán jártunk, de megnéztük a felvidéki várakat is. Gyakran elsétáltunk a Berva-völgyébe is, . mely hangulatos szalonnasütéseink állandó színhelye.. Ha rossz az idő. diaképes előadások pótolják az országjárást. Kozma Györgyné vezetésével kézimunka-szakkörben ügyeskedünk, zenét hallgatunk. ünnepélyeket szervezünk. A karácsonyiról, farsangról, mikulásról, nőnapról, anyák napjáról mindig megemlékezünk, s megtartjuk mindenki névnapját. Összeköt bennünket a közös múlt is. Hiába szakadtunk el a katedrától. mi mindig pedagógusok maradunk. A napló mindent őriz tevékenységünkről.

— Egykori tanítványaikkal milyen a kapcsolatuk?

— Mi nem panaszkodhatunk azért, hogy nincsenek vendégeink. Sokan száz kilométereket is utaznak, hogy meglátogathassanak bennünket. Amikor az egykori kisdiákokat őszülő hajjal látjuk vendégül', akkoE érezzük igazán, mennyire eltelt fölöttünk az idő. Hiába voltak a tanítók a „nemzet napszámosai”, valamiben mégis csak gazdagabbak mindenkinél: visszakapják azt a szeretetek mely hivatásuk során vezérelte őket. Az intézményekkel sem szakadt meg kapcsolatunk. Iskolák, óvodák patronálják magatehetetlen kollégáinkat, kisdiákok hordanak ebédet, s pedagógus napon, névnapokkor küldenek egy-egy szál virágot. Diákok emlékeznek meg jelesebb ünnepeinkről, műsorokkal kedveskednek nekünk. Tiszteletdíj nélkül tartanak előadást népszerű művészek, tudósok. Ügy érezzük, nem vagyunk egyedül.

A beszélgetés befejeztével csak azt kívánhatom nekik, amit dr. Buga László írt emlékkönyvükbe: „Az egészség drága kincs, kívánom, hogy nagyon gazdagok legyenek!”

Találkozunk az 50. évfordulón.

Szabó Péter

A kövek között minden évben kinő a fű. Penészsárgán, kórószárazon ugyan, de dacol sorsával. Más színt nem is igen látni az udvarban. Albert bácsi ablaka a szemben levő rozoga padlásfeljárót vágja ki a képből, középen a kanális, rácsai közé beszorulnak az étel maradékok. Albert bácsi ezt nem bánja, még csak a szomszédokra sem mérges, hogy nem a kapu alatti kukákba öntik az ebédből megmaradt paprikáskrumplit, tésztát. Nem bánja, örül neki. Mert a galambok mind idegyűlnek. Az öreg télen-nyáron kiteszi kissámliját a konyhaajtó elé, ke- nyérgalacsinokat gyúr, azzal csalogatja maga köré a háztetőről ereszkedő gerléket, A múltkor még össze is veszett az udvarban lakó madárcsontú öregasszonnyal: miért meri állítani, hogy a galamboknak nem tesz jót a kenyér, fölfúvódnak tőle! Az övéi szépen nőnek, megismeri egyiket-másikat, tudja, visszajárnak.

' Albert bácsi egyedül él szoba-konyhájában. Gyereke annyi van, mint égen a csillag. Csak hát azok nem olyanok, mint a gerlék. Ha egyszer elrepülnek, nem lehet visszacsalogatni őket. A feleségét már régesrég eltemette, tán azóta nem volt együtt a család. Tudja ő, persze, hogy tudja, drága az útiköltség, messzire nyúlnak a kilométerek. Egyszer a nagyobbik lánya elvitte magukhoz, de csak feszengett a fotelban, abban a ménkű magas házban, így hát haza is jött a korábbi busszal. Otthon, az ablakpárkányon még volt a barna zacskóban kolbászvég, inkább azt ette, mint a túrós süteményt, amit csomagoltak neki.

Ahogy közelednek az ünnepek, Albert bácsi egyre nehezebben bír magával. Napjában többször is kicsoszog a szemben levő boltba, kicseréli az üres, kétdecis cseles znyét.

Amikor a mellette levő lakásban az asszony megvette a fenyőt a családnak, bekopogott a konyhaajtón. Fejében a pálinka gőzével mesélni kezdett. Arról, hogy ő valamikor úri szabó volt, finom kelmékkel, előkelő kuncsaftokkal dolgozott. Beszélt, beszélt, de hogy az asszony csak zúgatta a mosógépet, egymás után rakta a ruhát az öblítővízbe, egyszer csak megsértődött és kifordult az udvarra. Aznap este a lakók még későbben hallották hazatántorgó lépteit.

Eljött a karácsony délutánja, és Albert bácsi megint kiült a kissámlira. A szomszédos ajtókból már mákos patkó illata áradt, ő meg csak ült, ült egyedül és gyúrta a kenyérgalacsinokat.

De a galambok nem jöttek. Hová tűntek a háztetőről — morgolódott magában, az öreg. Máskor ilyentájt már nyolc-tíz is totyogott körülötte. Órákba tellett, míg kettő leszállt mellé. Egy darabig nézte, nézte szemtelen étvágyukat, aztán hirtelen elkapta az egyik szürke nyakát, és minden benne felgyülemlett keserűségével kicsavarta. A sparhelton felforralt vízbe mártotta, lefosztotta tollát. Az ünnepi vacsorára órákig főzte a nagy piros fazékban. De a gerle hálátlan volt. Rágós, kemény húsával ajándékozta meg Albert bácsit.

Már negyedik éve, hogy megtörtént. Szörnyű volt az egész, de aztán annyira beletört, szinte már örült, amikor kimondták a válást. Legalább túlvan rajta, véget ért az egész hercehurca. Istvánt szerette, és ezt az érzést önmagában is hordozta, bármit csinált, akármilyen fontos munkája volt, nem kellett már tűnődnie rajta. Hozzánőtt, a része volt, felelőtlenségével, bolondságaival együtt. Ha cigarettáját mérgesen elnyomva István rákiabált, elege van az esti dolgozatjavításokból, később már sóhaj nélkül, magától értetődően összecsukta a hetedikesek füzeteit. Majd holnap lyukasórámban megcsinálom — gondolta, s már csak lelkiismeretfurdalást sem érzett. Különben sem hagytak időt gondolkodásra az ölelő karok, István mindent feledtető ringatása, kislámpafényű suttogása.

Tulajdonképpen banálisnak érezte az egészet. Egy bal kézzel írott névtelen levél, amit a tantestületbe kézbesítettek neki. „Itt és itt, ez és ez, már régóta.” István nem tagadott.

A lakásban nem sírt, kiment a sétányra a nagy hóba, ott már nem nyelte a könnyeket.

Már negyedik éve, hogy megtörtént. István két bőröndbe pakolt, azóta csak annyit hall róla, szeretik egymást, az ABC-ben ő viszi a kosarat, az új felesége meg rakja bele az árut.

Eleinte déltől estig ült a telefon mellett. Most fog megcsörrenni — gondolta, de az fekete-némán hallgatott a polcon. Aztán elhatározta, fenét fog bezárkózni a négy fal közé. Hangverseny, színház, egy-egy közös délután — mindig csak a kolléganőivel. Legtöbbször unta az egészet, mit kezdjen a tőle fiatalabbakkal, a magányos lányokkal ... Nyáron beutalót is kapott. Udvarias társalgás az asztalszomszédokkal, az ismerkedési estet végigüli, a következő napokban hosszú sétára indul a hegyekbe.

Andrással a gyógyszertárban ismerkedett meg. A pénztárnál kotorászott táskájában, amikor kiestgk a dolgozatok. A férfi lehajolt, ügyetlenül, sután együtt szedték össze a nylonborítós füzeteket.

ősz volt már, és amikor deresedni kezdtek a fák, úgy érezte, Andrásban bízhat. Közös esték, felszabadult nevetések, otthon főzött vacsorák. És az éjszakák... András meleg takarót borított rá, mikor a másik oldalára fordult.

A kirakatokat már ünnepi díszbe öltöztették, fenyő- szagú volt a piac, küszöbön az iskolai téli szünidő. Egy szombat reggel szatyorral karján elindult, hogy megvegye az ajándékot. Hetekig törte a fejét, míg kitalálta, mivel szerezne örömet. Aztán, amikor éppen belépett volna a bolt ajtaján, meglátta Andrást. Hosszú hajú, karcsú nő volt, aki belekarolt.

Az ajándékvásárlásról letett. Útközben bedobott hat üdvözlő lapot a postaládába. Otthon ugyanennyiszer tette föl a lemezjátszóra a Carmina Buránát.

Az öregasszony kilépett a boltíves kapun. Az ütött- kopott, valaha fehér gyerekkocsit tolta maga előtt, de inkább ő kapaszkodott a fogójába. Csúszott igaz a járda is, a tegnap esett hó fényesre fagyott. Az öregasszony tudta, nem szabad visszafordulnia. Dolga volt. Még három háztól kellett elhozni a száraz kenyereket. Délben jön a szomszéd, hogy elvigye a disznóinak. Amikor a sarokra ért, meglátta a körülkerített teret. Nézte, nézte a fenyőválogatókat. Egy piros sapkás kisgyerek mögött, aki apjával vitte a fát, leesett egy ág. Az öregasszony a gyerekkocsiba tette a zöld gallyat, és továbbindult. Mert sietős volt a dolga. Délben jön a kenyénhéjért a szomszéd.

Mikes Márta