Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-14 / 294. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 14., szerda Lehet hogy majd megtanuljuk Jokkelné Baghy Emília „zongorakísérőjének” nevét is ... Szolfézs — Iám ők nem utálják (Fotók: Szabó Sándor) Huszonöt éves a gyöngyösi Állami Zeneiskola Nem élhet a muzsikaszó nélkül Negyedszázada már, hogy a gyöngyösi ősgimnázium ódon ablakai mellett elhaladva zeneszót hallhat a járókelő. Huszonöt éves a Mátra aljL város zeneiskolája. Kevés szó esik munkájukról. Szerényen dolgoznak,, pedig lehetne "mivel dicsekedniük : több tanítványuk ma már nemzetközileg elismert művész, még nagyobb azok száma, kik az iskola pedagógusainak példáját követve csendes szorgalommal képzik a jövő muzsikusait, sok százan pedig csak egyszerűen zeneértőkké váltak az itt eltöltött esztendők hatására. Szabó Tivadar, a ma már Hevesen élő kitűnő zenetanár volt „megáldva” azzal a tulajdonsággal, hogy fanatikusan higgyen igazában, s mikor „kidobták a hivatalok ajtaján, visszament az ablakon”. Vessző- paripája volt: zeneiskola kell Gyöngyösnek. Nagyrészt az ő érdeme, hogy 1958-ban megnyitotta kapuit az intézmény. öt éven át volt igazgatója. Ezután Záborszky József ült a direktori székbe. Külön korszakot nyitott. Akkor alakult — a kezdőknek mai napig is egyedüli állandó koncertfórumot biztosító: Tücsök zenekar, s akkor ívelt felfelé a pedagógus énekkar „siker-grafikonja”. lyiocsáry László né egy évtizede vezeti az intézményt. Mocsáry Lászlóné — tizédik éve vezeti a 25 esztendős intézményt Így emlékezik a kezdetekre: — Az első időszakban csak néhány helyiség állt rendelkezésünkre. Nyomasztó volt a helyhiány. Ahova egy zongora és két ember befért, ott már tanítottunk. A zongorán kívül cselló és hegedű szak létezett és persze szolfézs, amit elkerülhetetlen, unalmas rossznak tartanak a tanítványok. Ma már fúvós és ütős hangszerekre is képezzük őket. Néhány éve csak, hogy miénk az egész épület, de máris kicsinek érezzük. — Ezek szerint lényegesen nagyobb a tanulási kedv? — Igen, de ez nem ilyen egyszerű. Hosszú időn át mindenkit felvettünk. Nagyon tehetségtelennek kellett annak lennie, akinek azt tanácsoltuk : .nézzen más „hobbi” után. Ma már szelektálunk. Az elsősök hangszeres előképzésen vesznek részt. Itt igyekszünk felderíteni ki, mire alkalmas, milyen a hallása, ügyessége, mennyire tudja szétválasztani két kezének mozgását. Ez az előképzés (képességkutatás) tartalmilag is a fejlődést jelképezi, de részben szükségmegoldás is. Annyi a jelentkező, hogy nem tudunk mindenkivel foglalkozni. — Az érdeklődés ilyen növekedése nincs összefüggésben a családok életszínvonal-váltásával? — Dehogyisnem! Gazdag környék ez, egyre többen jutnak el arra a szintre, mely megfelel a régi polgári jólétnek. Sokan sznobizmusból, bizonyítási vágyból szinte kötelességüknek érzik, hogy gyereküket zenére oktassák, mert milyen elegáns is az, ha valakinek a csemetéje zongorázni tud. .Nem nézik, hogy milyen a képessége. Sokszor nem a legtehetségesebbek, hanem akiknek „dukál”, azok jutnak el hozzánk. Nénányan közülük beleszeretnek a muzsikába, megszállottjai lesznek. Ma már nem jellemző, hogykét- esztendős küszködés után adják fel, alig tudván többet, mint a kezdetkor. Elő- képzővel, osztályozással, meggyőzéssel idejében szelektálunk. A tehetségek felkarolására külön B-tagozatot hoztunk létre. Emelt óraszámban foglalkozunk velük. — ... azokkal a tehetségekkel, akik beiratkoztak. De mi a helyzet olyan gyerekekkel, akik tudnának, de szüleik nem ösztönzik, be sem íratják őket? — Nagy szerepük lenne az óvónőknek, általános iskolai énektanároknak a tehetségek felkutatásában. Én viszont egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor egy „házon kívül” dolgozó pedagógus behozta volna a tanítványát, mondván: foglalkozzunk vele. Nem jó a kapcsolatunk az iskolákkal. Ebben lehet, hogy bűnösek vagyunk mi is, bár nem tudjuk hol rontottuk el, és még nem találtuk meg a „kibékülés” fórumát. A zeneiskola pedagógusai Jokkelné Baghy Emília vezetésével már megtették az első lépéseket a közeledésre. Az iskolákban rendszeresen adnák tantárgyakhoz kapcsolódó élő koncerteket. Shakespeare korát például angol reneszánsz muzsikával, a középkori történelmet Gregorián énekek tolmácsolásával teszik életközelivé. Ez a sorozat helyi ötletből indult, s most az országos szakmai érdeklődés középpontjában á'll. Tizenkét község iskoláiban, művelődési házaiban oktatnak közel háromszáz gyermeket, évente több ta- -nári hangversenyen lépnek színre, egykori tanítványaikkal muzsikálnak együtt saját évfordulójuk, és városuk 650 éves jubileumára rendezett koncertsorozaton... Mindössze tizenhatan vannak. Szabó Péter Jozef Jurzet: Hiá mű cikk Kabova asszony gúnyos pillantást vetett Patnik eladóra, és sziszegő hangon kérdezte: — Hogyhogy nincs? Nekem kell — és nincs?! Patnik megnyalta a cserepes ajkát, és udvariasan, de határozottan így válaszolt: — Senki számára nincs. Már megmondtam. Meghajolt és átment a pult túlsó oldalára, ezzel adta világosan értésül, hogy a beszélgetés az á részéről befejeződött. Kabova asszonynak azonban más volt a véleménye. ő szentül megvolt győződve róla, hogy a java csak most következik. Az eladó után ment. — Ne játssza a bolondot — jelentette ki Kabova asszony —, nem szeretnék rosszat gondolni magáról. — Ide hallgasson — figyelmeztette az eladó —, lassabban a testtel! Én nyugodt ember vagyok, de... Patnik nem fejezte be. Komoran néztek egymásr ra. Nehéz megmondani, melyikük látszott harcia- sabbnak. — Ügy — húzta a szót az asszony. — Hát nincs. Semmi nem maradt? — Így igaz. — Egyáltalán semmi? — Egyáltalán semmi! — Egyetlen csöpp sem? — Egyetlen morzsányi sem! — Hogy lehetséges? Az eladó felnyögött.. Kabova asszony odahajolt hozzá. — Nagyon kérem! Az eladó fogát csikorgatta, s eltűnt egy ajtó mögött. — Szélhámos! — mormogta Kabova asszony. Észre sem vette, hogy Kuckóvá asszony is ott termett mellette. — Mi történt? Kapható valami? Kabova legyintett. — Mondom, szélhámos ez az alak — torkollta le. -— Nem akar adni! Szomszédnője odahajolt hozzá, — Mit nem akar adni? Kabova lehalkította a hangját. — N%em tudom. De nem akar. — Disznóság! — mondta Kuckóvá asszony. — Mindig ilyen volt! De mégis, mit gondol, mi van nekik? — Magam sem tudom. — Kabova vállat vont. — Az imént találkoztam egy asszonnyal — az teli szatyorral cipelt belőle. Nekem pedig ez az alak nem ad. Szélhámos! — Szélhámos! — helyeselt Kuckóvá. — Panaszt teszünk. — Persze — fűzte a szót Kabova —, okvetlenül. Hajlandó igazolni, amit mondok? — Hogyan kételkedhet benne, hiszen nekem nem adott belőle! Gyerünk! És a két asszony elindult, hogy panaszt tegyen. Fordította: Gellért György A Dobos pódiumán: Milyenek a szerelmes emberek? A címben szereplő kérdésre látszólag egyszerű a válasz: sokfélék. Ki-ki másként viselkedik, ha elkapja a forgószél: se lát, se hall, reá borul, a sokszor mit sem sejtő „áldozatra” a nagy üvegbúra. Annyifélék a szerelmes emberek, ahány típus él körülöttünk. Ha jobban belegondolunk, még a szó se jó: ha közelebb kerülünk valakihez, eltűnnek a típusos tulajdonságok, s föltárul az, ami egyedi, ami nem helyettesíthető. Az egri Dobos presszó színpadán, a Szerelmes levelek című műsorukban ezt a sokszínűséget mutatta be Tímár Éva és Körtvélyessy Zsolt, összeállításuknak épp az adta meg a szépségét, hogy nem kerestek valamiféle mesterséges „vörös fonalat”, hanem érzékeltették a különbségeket. Másként és másként élte meg ezt az érzést VIII. Henrik, aki a megunt hitvest lefejeztette és Katona József, aki Dérynéhez írott levelében meg sem merte nevezni magát. A szélsőségek között sok árnyalat húzódik: a páros még azt sem vállalta magára, hogy mindegyiket bemutassa. „Megelégedett” azzal, hogy a közönség számára felmutatta, hogy a legnagyobb és a legkisebb, a legfenségesebb, és legközönségesebb halandó is rabjává válik ennek az érzésnek, s akár belehal, akár nem, mindenképpen „felmagasztosul”, valami új dimenzióba kerül. Ez nem kis tanulság: valahol ebben van a titka az örök ifjúságnak; a szerelem fiatalító csodaszer. De ez az összeállítási mód adott lehetőséget arra is, hogy látszólag össze nem illő verseket és prózai részleteket mondjanak el a művészek, s kötetlenül, mégis a művészet eszközeivel teremtsenek kapcsolatot a presszó vendégeivel. Nagyon szerencsés volt ez a módszer, végig élvezetes, szórakoztató volt a műsor. A szereplők közül Tímár Évát kell elsőnek említeni: nemcsak a nőnek kijáró udvariasság miatt. Érett, magával ragadó egyéniség, minden ízében érzi a közönséget, tudja, hogy kell lekötni a figyelmet. Körtvélyessy Zsolt már görcsösebb alkat, nem annyira ura a lehetőségeknek. Mégis voltak pillanatok, mikor egyenrangú társa volt Tímár Évának. összességében kellemes volt az este, a Megyei Művelődési Központ új sorozatának első darabja. Az előzőeknek méltó folytatása, s reméljük, egy sikeres széria kezdete. Színházi levél Könnyen elveszíthetjük a paradicsomot Túlságosan bibliainak tetszik Sarkadi Imre drámájának alapgondolata, amely az elveszett paradicsom példázatát idézi. Nem nehéz a szerző véleményét összegezni. Arra int mindannyiunkat, hogy valamennyien a földi paradicsom várományosai és birtokosai vagyunk, mégis előbb-utóbb „kiűzetünk” belőle. Elveszítjük azt a boldogságot, amit any- nydra keresünk, annyira haj- hászunk, és csak akkor döbbenünk rá, hogy a markunkban tartottuk, amikor mér minden múlttá lesz. Úgy gondolom, nem valami eredeti a megállapítás. Sokan és sokszor felhívták erre a figyelmünket. Kötetek megszámlálhatatlan mennyisége szól erről, és őrzi, zárja magába a megszívlelendő intelmet. Sarkadi is ezt tette, véleményem szerint, amikor ebben a drámájában eszmél- tetni akart. Teljesen fölösleges tehát a kérdés, amely így hangzik: érdemes-e, kell-e Sar- kadit játszani, az Elveszett paradicsomot ma színre vinni? Kell. Eszem ágában sincs túlértékelni ezt az alkotást. Véleményem szerint az alap- konfliktus nagyon is kimódolt, aligha hihető, messze esik a realitástól. Egyetlen orvosról sem tételezhető fel, hogy a hozzá legközelebb álló nőn, akár a szeretőjén is, olyan sebészi beavatkozást végezzen, amihez nem ért. De, ha ért is hozzá, akkor is másra bízza ezt a műtétet. A tragédiával végződött operáció azonban kellett ahhoz, hogy a Sarkadi-dráma elinduljon és fejlődjék a végkifejlet irányába, amely mégis elvezet a felismeréshez, hogy az életet feladni nem szabad, mert mindig lehet újrakezdeni. Különösen akkor, ha ehhez a nekirugaszkodáshoz egy olyan „angyali” teremtmény is poty- tyan a véletlennek nevezett égből, aki percek alatt tes- tesfől-lelkestől odaáll az ön- gyilkossággal kacérkodó, megtévedt ember mellé és valósággal rákényszeríti va- rázsos lényével, hogy újra akarjon talpra állni. A véletlen valóban életünk egyik fontos mozgatója. Olykor sorsunk meghatározója, akár tetszik ezt elismerni, akár nem. De aligha lehet drámát ráépíteni erre az alapzatra. Arra pedig még kevésbé, hogy a dráma minden szereplője angyali lény legyen, akár átlátszóan nagyszerű, akár feketére sötétített. Ha pedig így van, akkor a dráma tulajdonképpen egy szép mese — felnőtteknek, amelyen lehet elmélázni, lehet elszomorodríi, lehet ro- mantikázni és lehet sóhajtozni. Az ember beleképzelheti magát,’ ennek vagy annak a szereplőnek a bőrébe, és ettől olyan bánatos és könnyes lesz minden. Csak meg ne feledkezzék a szerzői szándékról. Ezt hangsúlyozta a Józsefvárosi Színház gyöngyösi előadása: tiszteletre méltó igyekezettel. G. Molnár Ferenc Nívódíj a Harlekin bábcsoportnak Kimagasló művészeti és közösségteremtő tevékenységük elismeréseként 34 amatőr együttest és csoportot jutalmaztak idén Nívódíjjal. Az okleveleket és az azokkal járó pénzjutalmakat Ben- kő Éva, a Népművelési Intézet igazgatója adta át kedden délelőtt az Intézet audio-vizuális stúdiójában. A bábos, a színjátszó és a néptáncos amatőr együttesek sorából többek között az egri úttörőház Harlekin bábcsoportját jutalmazták Nívódíjjal. A zenei kategóriában kórusok, vegyeskarok, szimfonikus zenekarok, és népzenei csoportok érdemelték ki színvonalas tevékenységükkel a rangos elismerést.
