Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-04 / 261. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 4., péntek 4. Kivégzett diák és tanár Dukesz Artúr emlékezete Dukesz Artúr szülőháza £ € ÜAZBAi'í LAKÓ Sí ^ DUKESZ ARTÚR 1892 - i 919 INIEBHAÍ ««Ál ISTA roKRMMLHÁR. VK1 RÉSZT VETT ÍS MÄRT1R1I M.ÁÍ.T HM i A NACY OKTÓBERI SZCHTAI.1STA lOKRADAI.OMBAK W ( YÓNCVOS VÁROS IAHA< €>’ Az emléktábla a ház falán Egy három és fél évszázadra visszatekintő iskola, a gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium diákja volt Dukesz Artúr. Századunk első évtizedében került az ősi intézménybe: 1902 és 1910 között végezte itt tanulmányait. Érettségi után a budapesti egyetem jogi karára került, ahol hamar kitűnt képességeivel, s titkára lett annak a Galilei körnek, amely a fiatal baloldali értelmiségieket tömörítette. Ez az egyesület sokat tett a demokratikus eszmék terjesztéséért. A fiatalember belső munkatársává vált hamarosan a Huszadik Század című folyóiratnak is. Utolsó vizsgáit tette le, amikor kitört az első világháború. Bevonult katonának 1914- ben, és nemsokára fogságba esett. Hadifogoly társa lett Katona Gyula, az iskola egyik tanára is. Mindketten Szibériába kerültek, a Krasz- nojarszk melletti Vojennij Gorodek nevű táborba. Az itt élők kapcsolatot teremtettek az orosz munkásokkal, s felismerték közös sorsukat, közös érdekeiket. Sokan a Nagy Októberi Szocialista Forradalom mellé álltak, s internacionalistaként vettek részt a küzdelemben. Vöröskatonákat toboroztak Vojennij Gorodekből is, Dukesz Artúr vezetőjük és szervezőjük lett, Zalka Mátéval együtt, aki visszaemlékezéseiben ír ezekről az időkről. Krasznojarszk az intervenciós csehszlovák légió hatalmába került, s leverte a forradalmár hadifoglyok felkelését. Dukesz Artúrt a fehérek, társaival együtt kivégezték. A vésztörvényszék összeült: az ítéletek és a sortü- zek gyors egymásutánban követték egymást. A letartóztatottak között volt Katona Gyula, Dukesz gyöngyösi tanára is. A megszabadultak számoltak be arról, hogy miként is történt kihallgatása. Grób Imre Hét év Szibériában című írásában így tesz tanúbizonyságot a történtekről: „A 12. csehszlovák lövészezred hadbírósága elé vezettek bennünket”. Feltették Katona Gyulának a kérdést: „Ismeri ön Dukesz Artúr honvéd zászlóst? Ismerem. Milyen embernek ismeri? Dukesz Artúrt tisztességes, becsületes embernek ismerem. E szavakra a tárgyalás elnöke felpattant székéről, öklével az asztalra csapott, s így förmedt Katonára: — Tisztességes, becsületes embernek? Akkor ön is egy húron pendül vele! Takarodjék innen! Vissza a börtönbe vele!” Katona Gyulát augusztus 2-án agyonlőtték. Egy barátjának papírlapot csúsztatott a kezébe, amelyre ezt írta: „Bűntelenül elítéltek. Előre tudtam, hogy így van. Utolsó gondolatom feleségemé, gyermekemé és szüléimé.” így került a kivégzőosztag Efcy kép, amely alakját őrzi (Fotó: Kőhidi Imrej elé a diák és tanára, az utóbbi azért, mert kiállt az általa becsült és‘ szeretett, tanítványért. A krasznojarszki sír fölött emlékmű áll, amely a kivégzett magyar internacionalisták hősiességének me- mentója. Akkor áldozták fel életüket hazájuktól távol, Amikor Magyarországon is forradalmi harcban haltak hősi halált ezrek és ezrek. Az Omszkban 1920. augusztus 1-én megjelent magyar nyelvű Vörös Üjság így emlékezett a mártírokra: „A tisztjeik által becsapott és félrevezetett csehszlovák katonák golyói legértékesebb elvtársainkat avatták a proletár forradalom vértanúivá. A kivégzettek között volt a szervezet vezetője: Dukesz Artúr elvtárs, a vakmerőségig elszánt, kristálytiszta be- csületességű forradalmár, akinek rendkívüli tudása, rendíthetetlen forradalmi szilárdsága minden opportunizmussal szembenálló harcos egyénisége még a legfeketébb ellenforradalmároknak is tekintélyt parancsolt. ..” Emlékezzünk mi is egyéniségükhöz, tetteikhez méltóan azokra, akik sohasem láthatták viszont hazájukat, mégis érte haltak meg. (G. L.) Svájci művész a tanárképző főiskolán Gitárzene — sok romantikával Az egri ifjú zenebarátok meghívására a tanárképző főiskolán szerdán adott hangversenyt Matthias Spaeter svájci gitár- és lantművész. A megjelenésével is rokonszenvet éberesz- tő huszonhat esztendős művész kedvesen, nemes egyszerűséggel, de kitűnő technikai felkészültséggel, a zenének a lényegét nemcsak értő-érző, de meg is mutató készségével muzsikált egy óra hosszán át az egri tanárképzősöknek. A főiskola zeneterme most valóban zsúfolásig megtelt és csaknem fiatalokkal. Ez annál meglepőbb, mert eddig úgy tudta, hogy a mai tizen- és huszonévesek mennyiségre, decibelre mérik a zene súlyát; minél jobban repeszti a füleket, annál jobb a zenei élmény. És most kitetszett: ez a csendből alig előlépő muzsika, a néhány húr pengetése, a hangok bensőségesen megszólaló rendje is leköti a. fiatalok figyelmét. Ez a fiatal hallgatóság hagyta magát elvezetni egy olyan dallamvilágba, egy olyan hangulati; érzelmi, netán érzelgősségi tartományba, amit sokan fölényesen, nem dicsérő szándékkal romantikának neveznek. Ezt a romantikának nevezett zenei tartományt hívta életre Matthias Spaeter az egri zeneteremben. S mintha csak be akarta volna bizonyítani, mennyire népszerű, milyen nagy területen hat a gitármuzsika, vagyis hogy mekkora irodalma van a spanyol, a déli, a fűszeresen-édes, köny- nyeden szökkenő-szárnyaló dallamoknak, holland szerzőtől (Leo Brouwer), osztráktól (Anton Diabelli), angoltól (William Walton) vett fel műveket műsorába, hogy aztán J. S. Bach is helyet kaphasson a műsorában a* II. szvitjéből vett három számmal. Az volt az érzésünk, hogy a műsorban szereplő számok ezen az elmerengető hangszeren is kitűnően hatottak. A művész fegyelmezett játéka az árnyaltan szőtt ritmusokat át- élten sorjázta elénk. Mégis a déli szerzők zenéje hatott igazinak. Federico Moréna Torroba szvitjének dallamai elevenítették meg azt a tüzes lelkületet, amelyben ezek a gitárra termett dallamok keletkezhetnek. Számunkra a spanyol táncok lendülete, heve, forgása és sodrása az, ami a gitárról rögtön eszünkbe jut. Ezt az érzésünket igazolta a fiatal svájci művész, amikor ráadásként Granadastól játszott. (farkas) Nemzetközi rektori konferencia Moszkvában Egri delegátus — a tapasztalatokról ••• A közelmúltban több mint száz résztvevővel rendezték meg Moszkvában, a szocialista országok tanárképző főiskolái rektorainak V. nemzetközi konferenciáját. A magyar delegációt Szővényi Zsolt, a Művelődési Minisztérium osztályvezetője vezette és tagja volt dr. Szűcs László kandidátus, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatója is. Tőle kértünk rövid értékelést a tapasztalatokról: — Moszkvában igen jó* körülmények között, a volt olimpiai városrészben, annak szállodáiban és előadótermeiben helyeztek el bennünket és tartották a konferenciát. Ezen első alkalommal voltak jelen a kubai és a vietnami pedagógiai főiskolák rektorai, akik érdeklődéssel kapcsolódtak ahhoz a főigazgatói körhöz, melynek részesei a szocialista országokból már régi jó ismerősei, barátjai egymásnak. A nagy létszámú szovjet delegáció tagjait természetesen úgy válogatták, hogy minden olyan rektor helyet kapjon benne, akinek a szocialista országokban hivatalos tanárképzési kapcsolatuk van. — Milyen témákról cseréltek véleményt? — A három napig tartó konferencián két miniszteri referátum és huszonöt külföldi felszólalás hangzott el. Ezek elsősorban a tanárképzésről, a pedagógus- képzés rendszeréről, a változó tantervekről, valamint a Szovjetunió főiskoláival levő kapcsolatokról szóltak. — A konferencián ön is felszólalt. Miről tájékoztatta a résztvevőket? — A Művelődési Minisztérium megbízásából felszólalásomban a hazai főiskoláink sokszínű szovjet kapcsolatait: oktatási, tudományos, kulturális és nyelvi képzési együttműködéseit értékeltem és ennek hatását elemeztem a magyar tanárképzésre. Delegációnkból felszólalt még dr. Cserve- nyák László, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola főigazgatója is, aki a hazai főiskolák tan- tervkorszerűsítési munkáinak főbb vonásait és eddigi eredményeit ismertette. Egyik nagy élményem volt a konferencián, hogy ott találkozhattam először a vietnami vihni partnerfőiskolánk új fiatal rektorával, akit még Egerben nem üdvözölhettünk. — A konferencián kívül merre jártak a Szovjetunióban? — A nemzetközi tanár- képzési összejövetel befejezése után a résztvevők egy-két napra szovjetunióbeli partnereikhez látogattak. Én Vlagyimirba utaztam, ott van főiskolánk egyik szovjet társintézete, ahol megbeszéléseket folytattam és ötéves együttműködési munkatervet írtunk alá a főiskola vezetőivel. A konferencián egyébként békefelhívást fogadtak el, amely a rakétaháború elleni tiltakozásra, a béke megőrzésére szólította fel a világ pedagógusait. (mentusz) Ipartörténeti kiállítás Magyar—osztrák céhek A XVIII—XIX. századi céhes ipar muzeális értékű emlékeit indították útnak csütörtökön Győrből a szomszédos Ausztriába. A Győr- Sopron megyei múzeumi szervezet és az eisenstadti tartományi múzeum közös kiállításon tárja az északnyugat pannóniai kézműipar elmúlt két évszázadának történetét az érdeklődők elé. Az ipartörténeti szempontból rendkívül érdekesnek ígérkező bemutatón együttesen vonultatják fel a soproni, a győri, valamint az eisenstadti közgyűjtemények legértékesebb, az említett időszakot reprezentáló darabjait. A Győr-Sopron megyei múzeumok nyolcszáznál több tárgyi emlékkel járulnak hozzá a vállalkozás sikeréhez. Az egykori soproni lakatosok szerszámai és remekmunkái, a győri csizmadiák míves készítésű csizmái, a kékfestők munkaeszközei, a gazdag mintakincsű nyomódúcok és az általuk előállított kelmék hiteles képiét adnak a korabeli termelési módokról, és a kézműves ipar termékeinek sokféleségéről. A céhes ipartörténeti tárlatot november 17-én nyitják meg Eisenstadtban, s anyagát a jövő év tavaszán mutatják be a Rába-parti városban. (MTI) ajég egyszer elienőriz’’’ tem a nevet, a címet, azután határozottan megnyomtam a csengőgombot a bejárati ajtónál. Az ajtó nyomban kinyílt. — Jó napot — mondtam illendően. — ön Povojnik úr? — Igen... De ön? Mit óhajt... — kérdezte a férfi az ajtóban. — Ez az ön aktatáskája? — emeltem föl egy kopott bőr táskát. — Az autóbuszon találtam és benne volt az ön igazolványa is, a neve, a címe... Gondoltam, visszahozom önnek. Kérem, nézze meg, nem hiányzik-e belőle valami. — Igen! Az enyém! Köszönöm ! Mennyit kerestem! De jöj jön csak be — mondta az örömtől izgatottan, — Tudja, ezek az iratok any- nyira fontosak nekem. Kétségbe voltam esve, amikor észrevettem, hogy nincs meg az aktatáskám. Azt hittem, ellopták ... Elmosolyodtam. — Az ülés alatt találtam. Ne haragudjék, hogy kinyitottam. Meg akartam állapítani, kié, hogy becsületesen visz- szajuttathassam neki... — És idefáradt a lakásomra! Ma már kevés az ilyen rendes, becsületes ember, mint maga ... Foglaljon helyet, megkínálnám egy pohárkával... — Köszönöm, ne fáradjon. örülök, hogy segíthettem önnek, de már megyek is. 1— Nem, nem, kérem, maradjon! Hiszen magát, mint becsületes megtalálót jutalom illeti! Engedje meg, hogy ezt az ötszázast... — nyomott a kezembe egy bankjegyet. — Dehogy, szó sem lehet róla! — tiltakoztam. — Akkor mégis, hogy hálálhatnám meg a szívességét? Mit tehetnék? — Hát... tulajdonképpen van egy apróság ... — Mondja csak! Mindent megteszek önért, amit tudok !-— Szóval... tudja, amikor megnéztem az iratait, láttam, hogy ön az oktatásügyi minisztériumban dolgozik. Tudja, a fiam az idén fejezi be az általános iskolát, és gimnáziumba szeretne menni ... — De hiszen ez igazán semmiség! Ne aggódjon, vegye úgy, hogy a fiát máris felvették. Legyen hyugodt! — Köszönöm, nagyon szélien köszönöm önnek — szorítottam meg melegen a kezét. De most már valóban mennem kell... Viszontlátásra, Povojnik úr! ★ Egy villámgyors pillantás a névtáblára — jó helyen járok. Biztos kézzel nyom-, tam meg a csengőt. — Oriesnik úr — kérdeztem a kopasz emberkétől, aki ajtót nyitott. Igenlően mormogott. .— Megtaláltam a pénztárcáját — mondtam köny- nyedén. — Szeretném visszaadni ... Tehát ön Jeronym Oriesnik, az építőanyag-telep vezetője, ugye? — Igen, én vagyok — mondta. — El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy megtalálta a pénztárcámat! Nem hittem, hogy elvesztettem. Már éppen följelentést akartam tenni a rendőrségen... — Csakhogy megtaláltam, és elhoztam önnek — folytattam rendíthetetlenül. Hiszen nem éppen aprópénz, ami benne van. — Pontosan 2700 korona! — mondta Oriesnik. — Beleizzadtam, amikor észrevetmm tem, hogy nincs meg a pénztárcám. Tudja, a feleségem. — Bocsánat — szakítottam félbe a szóáradatot. — Kérem, számolja meg a pénzét, és ellenőrizze az iratokat! Gyakorlott ujjal gyors mozdulatokkal átpergették a pénzt, majd az iratokra ‘ is vetett egy futó pillantást. — Minden rendben van! Nagyon hálás vagyok önnek ... — mondta, és közben az ötszázast, amelyet kivett a pénztárcából, felém nyújtotta. — Ez az öné. Szigorúan néztem rá: i— Csak tartsa meg a pénzét! — De hát... ön nem fogad el jutalmat? — kérdezte értetlenül Oriesnik. — Hát akkor hogyan háláljam meg ezt önnek? — Tudja — hajoltam közelebb hozzá —, éppen most építek egy nyaralót, és ha esetleg lenne önnél raktáron 20 mázsa cement, nagyon szívesen megvenném. Csak azért említem, mert láttam az irataiból, hogy építési telepvezető ... — Csak ennyit akar? Drága barátom, már holnap jöhet, de rögtön teherautóval ... ★ A zsúfolt autóbuszban elegánsan öltözött őszülő 1 férfihez préselődtem. Egyik É kezében tömött aktatáska £ volt, a másikkal a kapasz- E kodót fogta az utasok feje | fölött. Ebben a kényelmetlen helyzetben zakója kinyílt, és látni lehetett belső zsebében levő vastag bőr pénztárcáját. Tudtam, hogy újra eljött a pillanat. Két napig követtem mindenhová. A második napon már tudtam, kicsoda, és azt is tudtam, melyik központi hivatalban dolgozik. Ott már több mint egy hónapja feküdt egy kérvényem, és szinte biztos volt,' hogy az ügy nem intéződött el. Így tehát tovább követtem emberemet, és amikor ismét autóbuszra szállt, utánanyomultam, és úgy intéztem a dolgot, hogy közvetlenül mellé kerülhessek a tömegben.
