Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-03 / 260. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 3., csütörtök 5. A honok bölcsőiénél Nemrég volt, hogy a sámánok szőrmeruháikban, csörgődobjaikkal Tuva hegyeinek ormain táncoltak a napfelkeltét üdvözölve: az utolsó — mint mondják, valóban nagy tudású — sámánasszony 1975-ben halt meg. Fia a tuvai főváros, Kizil főterén álló, típusterv alapján épült, de helyi motívumokkal díszített színház művésze, az első tuvai nemzeti dráma szerzője. A vidéken már a korai kőkorszakban is éltek emberek, a mai őshonos mon- golos típusú emberek időszámításunk kezdete után a második században jelentek meg itt. Itt éltek a hunok is: 300 000 fős kitűnően taktikázó lovashadseregükkel még Kínát is megtámadták, egy részét meg is hódították, s nem utolsósorban ellenük való védekezésül építették tovább a kínai falat — mondják a tuvai történészek. A hatalmas, erős hun állam azonban az első évezred második felében széthullt, s a hunok elindultak nyugatnak — ez volt a nagy népvándorlás kezdete. Ezt követően Tuva felváltva kínai, mongol és kirgiz elnyomás alatt állt, bár a kicsiny nép kitartóan küzdött szabadságáért. (Idén ünnepelték az egyik jelentős megmozdulás, a hatvan vitézről elnevezett felkelés 100. évfordulóját.) 1914-ben Tuva saját elhatározásából, a mongolok elől védelmet keresve orosz protektorátussá lett, s a forradalom után részben itt folytak Kolcsak seregei ellen a polgárháború legkeményebb harcai. 1921- ben kikiáltották a köztársaságot, s ettől kezdve Tuva önálló volt mindaddig, amíg 1944-ben, az 1922-ben megalakult Népi Forradalmi Párt vezetésével be nem lépett a Szovjetunió kötelékébe autonóm területként. Iparát átállította hadiiparrá, s önkénteseket küldött a szovjet hadseregbe, 1961-ben lett autonóm köztársaság. Irodalma Tuvának alig van, hiszen a Tuvai ABC-t 1930-ban dolgozta ki a latin betűk alapján egy szovjet tudóscsoport, s az iskolák megszervezéséig a nomád nép nem tanulta meg használni a mongol ABC-t. Annál gazdagabb viszont a népköltészet, amelyet gondosan gyűjtenek, s folyamatosan adnak ki. Horváth Júlia A Razliv-tó partján, nem messzire Leningrádtól, 1917 nyarán itt élt egy kunyhóban Lenin az ellenforradalmi ideiglenes kormány elől elrejtőzve. Számos cikket írt, és itt kezdte el írni az Állam és forradalom című munkáját. Ma sokak által látogatott emlékhely (APN—KS) fordították. Jelenleg a szovjet emberek sikerrel valósítják meg az SZKP XXVI. kongresszusán a tizenegyedik ötéves tervre meghatározott feladatokat. Az ötéves terv fő feladata a népjólét további növelése. Ezekben a napokban a Szovjetunió városai és falvai ünnepi díszbe öltöznek. Sokan keresik fel azokat a múzeumokat és emlékhelyeket, amelyek a forradalmi eseményekkel és Lenin tevékenységével kapcsolatosak. Moszkva az ünnep előestéjén A szovjet nép — a világ haladó emberiségével együtt — ünnepélyesen emlékezik meg kiemelkedő ünnepéről, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 66. évfordulójáról. Hatvanhat éve, hogy az orosz munkásosztály, szövetségben a szegényparasztsággal, a kommunista párt vezetésével, Leninnel az élen végrehajtotta az emberiség történelmének első győzelmes szocialista forradalmát. A Szovjetunió fennállásának 66 éve alatt dicső utat tett meg. Visszaverte az ellenséges támadásokat, majd mélységét és méreteit tekintve hatalmas szocialista építési programot hajtott végre. Elegendő megemlítenünk, hogy a tizedik ötéves tervben 1976—1980 között a nemzeti jövedelem a megelőző ötéves tervhez hasonlítva 400 milliárd rubellel nőtt. A nemzeti jövedelem egyötödét közvetlenül a lakossági fogyasztásra, a lakás- helyzet javítására, szociális és kulturális beruházásokra Négy nap múlva ünnepli a szovjet nép a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját. Baráti látogatásunkon most ezt az egyetlen szocialista országot „látogatjuk" meg, kívánva sok sikert a kommunizmus építésének fáradságos; de mégis nagyszerű munkájához. A kis herceg a Nagyszínházban Az idei évad utolsó bemutatóját tartották a moszkvai Nagyszínházban. Az Antoine de Saiint-Exupéry is-' mert meséje, A kis herceg motívumaiból készült balettet állították színpadra. Az előadás szerzői Jevgenyij Glebov zeneszerző, Henrik Majorov balettmester, Alek- szandr Kopilov karmester, díszlet- és jelmeztervező: Valerij Levental. Henrik Majorov, akinek nyolc balettjét játsszák az ország különböző színpadain, így beszél munkájáról: — A kis herceg a világ- irodalom egyik legköltőibb műve. Ebben a könyvben minden van, filozofikus mélység, költészet, és fantasztikum, és mindezeket áthatja a jóság. Ez igen fontos volt számunkra. Az előadásban azt igyekeztünk megmutatni, hogy hogyan találnak barátokat az emberek, milyen szép a barátság és milyen fontos, hogy megértsék egymást az emberek. Az előadás szereplői főként a Nagyszínház ifjú művészei közül kerültek ki. Sokak neve még csak nemrég jelent meg először a színlapon. Mindössze második éve tagja a színháznak a Moszkvai Balettintézet egykori növendéke, Szta- nyiszlav Csaszov, aki a kis herceget táncolja, és ez az első nagy szerepe. Csaszov tánca elegáns, légies, stílusa gyönyörködtető, minden adottsága megvan ahhoz, hogy megjelenítse a nyíltszívű vidámságot és megmutassa: képes a komoly átélésre. A Pilóta szerepében Alekszej Fagyejecsev. Repertoárjában főszerepek szerepelnek a Csipkeró^si- kából, a Hattyúk tavából, a Maehbetből és ő alakítja Párist a Rómeó és Júliában Az új balettben hősét férfiasnak, határozottnak, de lírainak mutatja be. Szanylja Davlekamova Nyina Szemizorova a Rózsa szerepében és Sztanyiszlav Csaszov, mint kis herceg Gelkov új balettjében a moszkvai Nagyszínház színpadán (Fotó: A. Makarova) A forradalom városában Dermesztő téli reggelen érkeztem Moszkvából; még sötét volt, mint éjszaka, égtek az utcai lámpák, s a pályaudvar előtti téren egy modern óra világító számlapjáról leolvashattam a hőmérsékletet is: mínusz 16 fok — ez pedig a párás levegőjű, szeles Leningrádban már nagyon érezhető hideg. Fázósan húzódtam a taxi sarkába, s alig vártam, hogy a „Leningrád” szállodában forró fürdőhöz jussak, és szundíthassak még egyet reggeli előtt. Amikor felébredtem és széthúztam az elsötétítő függönyöket — a lélegzetem is elállt: ragyogó téli napsütés fogadott, a Névén lomhán zajlott a jég, és szemben ott horgonyzott az Auróra. A négykéményes, tengerszürkére festett legendás cirkáló, amelynek ágyúja november 7-ére virradóan úgy dördült el, hogy az egész világ meghallotta. Már előzőleg is tudtam, hiszen olvastam róla nem keveset, hogy az Auróra ma is a Néván horgonyoz —, de ez a hirtelen találkozás mégis váratlan, s lenyűgöző volt. Ott álltam az ablaknál, s ebben a hosszú percben vált bennem élő valósággá, hogy itt vagyok, abban a városban, amely a világformáló forradalom bölcsője volt. Aztán — már később, itthon — egy régi könyv lapjain is találkoztam Lenin- gráddal, úgy, ahogy a Hor- ty-Magyarország propagandája láttatta kiadványaiban, a gyűlölet és a hazugság ködfüggönyén keresztül. Ez a könyv — A Föld és lakói —, amely tudományosnak és tárgyilagosnak minősítette magát, azt próbálta elhitetni az olvasóval, hogy a Nagy Októberi Forradalom egyenlő minden érték elpusztításával, gyilkosságokkal és rablásokkal. „Aminek Szentpétervárból a forradalom megkegyelmezett, azt az új politikai kormányzat mesterségesen elsorvasztotta. Megszüntette egykori híres iparát és kereskedelmét. Lassanként átváltoztatta a várost egy előretolt katonai fellegvárrá. Szentpétervár ma nem egyéb, mint elfakult emlék. Talán már sohasem tud talpra állni" — írta 1938-ban (!) a szerző, aki állítólag járt ebben az időben is Leningrádban. Ezeknek az állításoknak a valótlanságát, rövidlátó, buta célzatosságát meg sem kell cáfolnom: az élet bizonyítja az ellenkezőjét, amellyel már az a sok tízezer magyar látogató is találkozhatott, aki járt Leningrádban, és megcsodálta az Ermitázs csodálatos képtárát, a Puskin-színházat, vagy az óriási Állami Könyvtárat, Oroszország legrégibb könyvtárát, amely egyúttal a világ egyik leggazdagabb könyvgyűjteménye, aki sétált a Nyevszkij proszpek- ten és vásárolt üzleteiben, vagy ősi árucsarnokában; látta a világhírű leningrá- di balettet, vagy hallotta a leningrádi szimfonikusokat; járt a Szmolnijban, vagy látta a Finn pályaudvaron azt a mozdonyt, amellyel Lenin tért haza; aki tisztelettel hajolt meg a Marsmezőn a forradalmárok tömegsírjainál; látta az Admi- ralitás aranytornyát, s a Péter-Pál erőd égre meredő jellegzetes körvonalait; áthaladt a szép lovasszobrokkal ékesített Anyicskov-hí- don, vagy a Néván az öntöttvas Lityejnij-hídon; aki állt már a város páratlan panorámájában gyönyörködve a Vasziljevszkij-szi- get csúcsán, szinte a Néva közepén, vagy átadta magát a híres fehér éjszakák hangulatának, bármely év júniusában. Leningrád az egyik legszebb európai város, varázsa alól nem lehet szabadulni. A ma már négymilliónál több lakosú metropolis sosem volt félmilliós, sosem volt „elsorvasztott’ város, vagy puszta „katonai fellegvár”, hanem mindvégig kulturális és ipari központ, az orosz szellemi élet egyik legjelentősebb centruma, ahonnan olyan szellemóriások léptek a világ elé, mint Sosztakovics, Ászaijev, Pro- kofjev zeneszerzők, de sorolhatnám a tudósokat, írókat, festőket is. Ami pedig az ipar „mesterséges megszüntetését” illeti, számunkra is közismert az Elektro- szila, ahol a világ legnagyobb , vízierőmű-turbinái készülnek, a Kirov-gyár (a történelemből ismert Putyi- lov-üzem), amely ma a Szovjetunió és a világ egyik legnagyobb nehézipari üzeme, a Krasznogyargyejec orvosi műszergyár, a Krasznij Treugolnyik gumigyár, amely arról is nevezetes, hogy a huszas évek közepén itt alakult az első élmunkásbri- gád, vagy a Krasznij Vi- borzsec üzem, ahol a történelem első szocialista mun- kaverseny-szerződését írták alá. Leningrádot — mint bármely más várost — csak gyalogosként lehet megismerni. Olyan ez, mint egy őszinte kézfogás, amely mentes minden más udvariaskodástól, formaságtól, úgy is mondhatnám: a pro- tokolltól. Gyalogosan látom a hátsó udvarokat is, érzem, ha valahol még nem javították ki a télen felfagyott aszfaltburkolatot, beállhatok a kvászoslajt mögött a sorba, s beszélgethetek az emberekkel. Leningrádot természetesen a barátaim is megmutatták; annak rendje és módja szerint, elvittek minden jelentős épületbe, templomba, múzeumba és képtárba; felvittek a Kirov-stadion legmagasabb pontjára, ahonnan elláttam a kék Balti-tenger felé; s bevittek a Péter- Pál erőd legmélyebben lévő pincezárkáiba, ahol a dekabristákat és más forradalmárokat tartották fogva a cár porkolábjai; álltam a Szmolnijban, abban a teremben, amelynek emelvényéről Lenin a forradalom napjaiban beszélt; s átmentem a vezérkar palotájának boltívei alatt, ahonnan a roham indult a Téli Palota ellen. Engem mégis egy piciny szoba ragadott meg a leginkább: az a fehérre meszelt falú zug a Szmolnijban, ahol Lenin dolgozott és pihent. Krupszkaja leírja, hogy a hálófülkés kis szobában, amelybe a mosdón keresztül kellett bemenni, azelőtt egy tanárnő lakott. A falnál kis ovális asztal, előtte egyszerű szék. A paraván mögött megvetett ágy, s egy alacsony kétajtós szekrény. Ennyi az egész. Gyanítom, hogy többet olvasott és írt a kényelmetlen kis asztalnál, mint amennyit pihent a vetett ágyban. De ő így lobogott egész életében. Ez hát a szoba, amely szigorú puritánságával magán viseli Lenin egész egyéniségét, egyszerűségét, fáradhatatlanságát. S ebben a kis szobácskábán volt a forradalom szellemi központja, irányító agya. Haynal Kornél összeállította: Gyurkó Géza
