Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-18 / 272. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 18., péntek 3. Művelődő tsz-tagság A mezőgazdasági termelőszövetkezetek termelési feladataik mellett szükségszerűen művelődési szerepet is betöltenek. Megalakulásuk idején élettől szabott feladatúikká vált elsősorban a 30 éven- aluli tagság beiskolázása. össztársadalmi érdekeket szolgálnak a kihelyezett általános iskolai osztályok, a felnőttoktatás szervezésével. A képzettség megszerzése A hatvanas évek második felétől — különösen az ipari eredetű eszközök beáramlása következtében — az üzemekre zúdult a szakemberek képzésének gondja is. A mezőgazdasági szakmunkás- képző intézetekből még a hetvenes években sem érkezett elég szakmunkás. A termelési rendszerek is újabbnál újabb igényt támasztottak, amelynek kielégítésére szintén az iskolaköteles korhatáron túli felnőtteket kellett beiskolázni. A szakmunkáshiányt a tsz- ek üzemen belül létrehozott saját szervezésű tanfolyamok útján enyhítették. A kiképzés másik formája a középiskolai oktatás. Egy- időben például a tarpai Esze Tamás Tsz-ben kihelyezett gimnáziumi osztály működött. A tanárok kiszállításáról a szövetkezet gondoskodott. és viselte a költségeket is. A szövetkezetek egész sora bátorítja tagjait a középiskolai bizonyítvány megszerzésére. A főiskolák és az egyetemek a tsz-ek felsőfokú végzettségű szakemberszükségletének. csak körülbelül 70 százalékát biztosítják. Különösen a közgazdász, a jogász, a kereskedelmi szakember, az áruértékesítő, a pénzügyi és a számviteli vezetők hiányoznak. Szakmai továbbtanulás A képzettségszerző oktatás jelentőségét meghaladja a szakmai továbbképzésé. A hatvanas évek második felétől ugyanis korszerűbb ismereteket igénylő együttműködési formák alakultak ki. amelyek sok esetben az alapképzés funkcióját is betöltik. Számos olyan — főleg az alsóbb régióhoz tartozó — munkakör létezik, amelynek betöltésére sehol sem képeznek ki szakembereket (raktárosokat, magtárosokat stb.). A szakmai továbbképzés intézményrendszere fokozatosán épült ki. Először a Mezőgazdasági Vezető- és Mérnöktovábbképző Intézet alakult meg, majd a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának Továbbképzési Központja. A szakkormányzat a hatvanas évektől vonta be a felsőfokú oktatási intézményeket a tsz-vezetők, az ágazatvezetők és a főkönyvelők szakismereteinek továbbfejlesztésére, karbantartására. A hetvenes években tervidőszakonként 15— 20, ezer szakember vett részt 1—2 hónapos továbbképzésen, de a kitűzött cél — hogy a tervidőszakonként minden vezető részesüljön új ismeretek szerzésében — nem valósulhatott meg. Széles körű kulturálódás Az egyes szövetkezetekben is ismeretpótló és felújító oktatás szervezett formája az úgynevezett téli oktatási rendszer. A tapasztalatcserelátogatás kitűnő továbbképzési forma. A tsz-ek erről sem feledkeztek meg. A szövetkezeti üzemekben készült közművelődési feladattervekben leggyakrabban az ismeretterjesztés, az olvasási kultúra terjesztése, a tsz-újság, az amatőr művészeti tevékenység, a turisztikai ismeretszerzés, a hely- ismereti hagyományőrzés, színház- és múzeumlátogatás szerepjel. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat a falusi miliőiben a tsz-ekben elsőrendű partnert talált. A tsz-ek főleg a hetvenes években közvetlen ismeretterjesztő kapcsolatot létesítettek a felsőfokú oktatási intézményekkel. Az amatőr öntevékeny művészeti mozgalom, művészeti élet termelőszövetkezetbeli gyökérveréséhez nagy segítséget nyújtott a Magyar Televízió Röpülj páva vetélkedősorozata. Komoly fordulatot hozott a szövetkezetek közművelődési munkájában a főhivatású közművelők munkába állítása, különösen ott, ahol a vezetőség és a népművelő szemlélete azonos, ahol a kettő nem „két csűrben csépel”. Dr. Virágh Ferenc, Gond a mosogatógép Jó étvágyat, diákok Úgy volt, hogy... az iskolai év kezdetére átadják Gyöngyösön az új oktatási központban a szakmunkás- tanulók kollégiumát is. Aztán. .. módosítás és határidő-változás. Majd... ha a berendezések megérkeznek. De legkésőbb november 7-re. Ez sem történt meg, illetve. . . ! Kezdjük elölről. Egyetlen az országban A városi tanács művelődési osztályának vezetőjétől, Murcsányi Lászlótól érdeklődtem. — A műszaki átadás már, igen... de úgy tudom, hogy a mosogatógép miatt nem tudják a konyhát üzemeltetni, mert csak ez az egy ilyen van az országban, és... — széttárta a karját. Mit mond az iskola igazgatója, Sánta Imre? — Ügy igaz, hogy az átvételről a jegyzőkönyvet aláírtuk november 9-én, a munka is elkezdődött a konyhában, de a berendezéssel ismerkednie kell a személyzetnek. Abban állapodtunk meg hogy a gyerekek november 18-án és 19-én költöznek, és 21-én már reggeli várja őket, majd pedig a teljes ellátás. Most még csak „főzőcs- kéznek” a szakácsok, a kezük alá serénykednek a többiek. Nem az ételt, hanem a különböző berendezéseket „kóstolgatják”. Mi, hogyan működik? Ezt akarják kikutatni. — A mosogatógép?... — kérdez vissza az iskola igazgatója rögtön. — Pózzal a gond, hogy senki sem ismeri. És mi lesz, ha elromlik? Ki javítja meg? Több sincs belőle. Arra pedig asszonyt találni, hogy annyi edényt mosogasson... ? Azt mondtam, főzni kell. Ne a feltételezésekből induljunk ki. Ez már határozott beszéd. Erre van szükség. Még annyit: az új, kétszáz személyes kollégiumba költöztetik át a város minden kollégistalányát — erre az A Nemecz József téri ..diákmenzán” évre. Hogy a következő szeptemberben mi lesz, azt még senki sem tudja. A fennmaradó helyeket most a fiúk veszik birtokba. Szívesen vállalják Napközi. Ha azok előitt a szülők előtt mondják ki a szót, akiknek iskolás gyerekük nem juthat be ebbe az intézménybe, elképzelhető a reagálásuk. Igazuk is van. De... mi a megoldás? Egyszerű. Űjabb és újabb napközi kell. Hogy honnan, miből? A pénzt nem lehet elővarázsolni, ezt a mi munkánkkal kell előteremteni. Az sem egyszerű, hogy ki törődjék a napközis étkeztetéssel. A pedagógusQk, az iskolák vezetői azt tartják megnyugtató helyzetnek, ha az intézeten belül kapnak uzsonnát és ebédet a gyerekek. — Mi szívesen vállalkozunk arra, hogy a diákok étkeztetéséről gondoskodjunk az egész megyében. Aki ezt a kijelentést megfogalmazta, nem más, mint Hegedűs László, a Felsőmagyarországi Vendéglátó Vállalat igazgatója. Sorolja az adatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy naponta több mint húszezer (Fotó: Szabó Sándor) ember ébédjéről gondoskodnak. A diákok közül majdnem tízezren, ezen belül az általános iskolások közül négyezren ülhetnek asztalhoz a jóvoltunkból. Ez a csúcs? — Nem. Még háromezer adaggal tudnánk fejleszteni a szolgáltatásunkat a pillanatnyi állapotok alapján. Tehát minden beruházás és létszámfejlesztés nélkül, hadd emeljem ki ezeket a cseppet sem elhanyagolható jegyeket. Lám-lám. Naponta négy forint Ha már vendéglátás, akkor kalkulálni illik és kell. Lássuk csak. A nyersanyag- norma, naponta személyenként 15,50 forint a diákoknál. Aki csak ebédel, annál tíz forint. A hozzájárulás 4,50, illetve 2,90 az előbbi felsorolás szerint. Mit lehet ezzel kezdeni? — Meg kell mondanom — így az igazgató —, hogy az állami támogatás napi négy forint, ami nélkül nehéz lenne a helyzetünk. Igen, ott van a vállalat is. Mintegy hétszázötven személy abból él, hogy itt végzi a munkáját. Nekik fizetni is kell. Hogy mennyit? Csak halkan súgja meg az igazgató: az éves átlagbérük harminckilencezer forint. Itt pedig nincs borravaló, nem lehet a konyháról hazavinni semmit. Az egy ebéd az, amit térítés nélkül megkapnak. Miért maradnak mégis az emberek ? Nem olyan fényes a helyzet, hiszen minden harmadik alkalmazottunk búcsút mond a cégnek. Nagy a vándorlás. Ilyen körülmények között étkeztetni? Jól meg kell szervezni a bevásárlást. Legfőbb szállítójuk a FÜSZÉRT és a ZÖLDÉRT. Itt minden fillér számít a vásárlásoknál. Ha nem megy Mohamed Több mint harminc évvel ezelőtt nyolcszáz diáknak főztek. Azóta a több mint tízszeresére nőtt ez a szám. Ha azt is végiggondoljuk, mi az ésszerűbb: minden iskolában főzni, ehhez személyzetet alkalmazni, vagy a vállalat által telepített konyhákból ellátni a diákokat, a válaszon nem kell gondolkodni. Az aggályoskodók inkább „érzéseikre” alapozzák a véleményüket. Nem szeretném eltúlozni a kérdést. Az biztos, hogy ahány konyha, annyiféle szakács, annyiféle íz, menü, kiszolgálás. De az is jelentős körülmény, hogy a szak- igazgatási szervek, a közegészségügyi intézmények is könnyebben tudják ellenőrizni a központosított vendéglátást, diákétkeztetést, mint a sok kis konyhát és étkezőhelyiséget. Ha nem megy Mohamed. .. ? A vendéglátók kínálkoznak, tárgyalnak is, abban a reményben, hogy segítségükkel azoknak a szülőknek a gondja is enyhül, akik most nem tudják a napköziben elhelyezni, ebédeltetni a gyerekeiket. Jó lenne segíteni nekik. G. Molnár Ferenc Próféta otthon H arminc esztendő után rászánom magam„ és felkeresem a falut, ahol ta- nítóskodtam. A falu közeliére a templomról, az iskoláról ráismerek, a szövetkezeti boltra is, de a felvég meg az alvég teljesen új- .nak, afféle toldalékfalunak tűnik. — Itt volt az erdőgazdaság! — mutogatok tétován, aztán, hogy az új mozit, a presszót meg a kultúrházat megpillantom, feladom a múlt keresését. — Sportpályánk is van, — magyarázza hajdani tanítványom, aki két egyetemmel a fejében hazajött a falujába. Bujkálunk a novemberi ködben, átvágunk a kerteken, kanyargunk a szilvafák között. — Gyere csak bátran! Ne félj, az idén nem lesz sáros a cipőd. Ásott kerten, hatalmas hantok között bukdácsolunk, kutyák acsarkodnak a lábunk nyomában, de Bordás Jóska rájuk se hederít. — Százhúsz centivel alacsonyabb a talajvízszint. Kiapadnak a kutak! Nem is beszélve arról, hogy március óta egyfolytában nyár van. Úgyszólván! A hátsó kerítést csak dróthálóból fonták, a kapuját is csak úgy kell belökni sarokkal. — Majd mondja apám, hogy hátulfélről hozom a kedves vendéget. Most^ hogy említi Jóska az apját, látatlanul is felvillan előttem az öreg Bordás kép>e. Olyan volt harminc esztendővel ezelőtt, mint egy kurucgenerális!. Volt valami fejedelmi a megjelenésében, a tartásában. ö volt az egyedüli elöljárósági tag, aki ellenem szavazott. — Miért tette? — kérdeztem tőle. — Nekünk református tanító kell, nem pápista! Nagyot nevettem, aztán megköszöntem az őszinte szavait. — Nem haragszik? — kérdezte úgy három év eltelte után, poharazás közben. — Nem! — Miért nem? Elvégre, egyedül nekem volt ellenemre. — Most is ellenem szavazna? Nem válaszolt, csak hirtelen felhajtotta a bort, aztán úgy krákogott, mintha cigányútra ment volna. Szép ez a porta, akárhogy nézi az ember, hátulról is, elölről is, afféle falusi palota, ahogyan mostanában emlegetik. Azon veszem észre magam, hogy már bent is vagyunk és ott állok a kuruc- generális előtt. Piros néni, a felesége már repked a boldogságtól, integet bütykös ujjaival, hogy rámismert, tudja ki vagyok, akárhogy is elszaladt fejünk felett az idő. — Megismeri-e a vendéget apám? Méreget Bordás János centiről centire! Közelebb lép, kezével a bágyadtan hunyorgó délutáni nap felé fordít. Hallgatok szándékosan, még a köszönéssel is adós vagyok, de Jóska tiltását meg nem szeghetem. — Meg ne szólalj! Találja ki apám, ki légyen a néma vendég. Piros néni restellkedve tördeli a kezét. — Szürke hályog van. az egyik szemén! Sokat romlott a látása is az utóbbi esztendőben. Egy perc sem telik el, amikor a kurucgenerális kihúzza magát és megölel: — Széket törölj Piros, a tanító úrnak... Körülüljük a nagy asztalt. A vénembert most már én magam veszem mustra alá. Harminc esztendő távlatából fürkészem, és keresem a régi Bordás Jánost, aki megesküdött rá, hogy sohasem írja alá a belépési nyilatkozatot. Egy hónap múlva aztán ő volt a legelső szobámban. Két nappal utána háromszáztizenheten mentek a tsz-be. Az egész falu! Sokáig néztem utána, amint lehorgasztott fővel ballagott át a hosszú iskolaudvaron, a görbebotját pedig úgy vitte a hóna alatt, mint cigányprímás a törött hegedűjét. — Én csak magának írom alá! 'Megértette? — Én meg csak magával íratok alá. Senkifiával mással! Furcsa módon most nincs beszédes kedvében az öreg. Látom az arcán, hogy bújócskát játszanak a gondolatai és a személyes megjelenésem felszaggatja lelkében a távolodó időt. Koccint velünk, de csak nyaldossa a bort, és inkább minket biztat. — Az asszonyt hol tartod, Jóska? — viccelődök az elnök elvtárssal, miközben berobban egy nyolc-kilencéves, gömbölyű fejű gyerek. — Éhes vagyok nagymamám! Elfogadjuk köszönésnek a bejelentést, aztán a térdemre ültetem. Meglepő keveréke őseinek ez a fiúcska. A kemény arcéi, a mélyen ülő szúrós szem a ku- rucgenerálisé. A mosoly a szája szögletében az apjáé, aztán váratlanul elővillan bennem egy lánygyerek tekintete. Kicsit félénk, szégyenlős, de azért huncutkás. Keresem a fiún az anyja vonásait és megkísérlem felismerve kitalálni hajdani tanítványom nevét. Szellemképek tűnnek elő a múlt homályából, aztán egy szőke kislány arca, — mint hívótálcában a fénykép — erőteljesebben kirajzolódik. — Jóska! Nem Rác Marika a te feleséged? Az elnöknek kezében marad a pohár. i— Honnan tudod? Nem láttad három évtizede. — A fián hordozza hajdani önmaga gyerekes vonásait. Az öregek összenéznek. Látom, nem hisznek a szónak és lehetetlennek tartják, hogy egy gyermek ennyire az anyjára hasonlítson. — Marika ebédre hazajön — biztat Piroska néni. Ma ugyan hat órája van, de ha üzennénk neki... Ebédnél a vendéggel együtt a család. — Hogy éltek, milyen a sorotok? — tolakodnak elő a kérdések, hozzák magukkal a válaszokat is. — Percekre szabdalt az életünk — magyarázza az elnök. Hajnalban kelsz, éjszak fekszel, intézkedsz, utazol, káromkodsz, loholsz az üzlet, a piac után, miközben hadakozol a saját faluddal, akik ugyan tudják magukról, hogy nekik még a sok is kevés, de azért csak mondják ... — És a szakemberek? — Tíznél többen végeztek egyetemet. Középfokú végzettség nélkül nálunk maholnap már almát sem lehet szedni.. . Marikára esik a tekintet. Eltűnt az emlékkép és egy teljesen ismeretlen idegen, kedves, csinos tanárnő ül mellettem. Nyoma sincs rajta a gyermekkori hasonlóságnak! Róla aztán alig ismernék rá a fiára. — Tudod, kegyetlenül nehéz ma jól gazdálkodni. Megújulni és alkalmazkodni! Naponta. Mint a tésztának a tepsi formájához. Régebben birkával kísérleteztünk^ de beleszaladt a madzag. Nem kell az olasznak jó pénzért a pecsenyebárány. Aztán jött a nutria, a nyúl, az ezüstróka, aztán sok-sok minden még, a kedves vevő kívánsága szerint. Gurul a forint, a dollár, a rubel, szaladni kell utána . . . Estére hajlik az idő, illendő hazafelé venni az irányt. Búcsúzásnál az öreg kurucgenerális előtt időzök legtöbbet. Csak néz az öreg maga elé, csontos, sok időt megért ujjaival az enyémet szorongatja:-— Tudja, amikor nagyon közel az elmúlás, a halálnak már nincs jelentősége... Ekkora bölcsességre aztán szólni mit lehet? Ketten ülünk hátul a fekete elnöki Volgában. Útközben az elnök szavai nyomán egy nehéz, de értelmes élet körvonalai bontakoznak ki. — Sohasem zavart a hazai pálya? A Jóska „gyerek” érti a célzást: — Engem nem! Nem születtem ugyan prófétának, de végeredményben mégiscsak azzá lettem. Itthon ... Szalay István
