Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-11 / 240. szám
4. . NÉPÚJSÁG, 1983. október 11., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT A derű perceit számolnám A költő nem feltételes mondatban írta ugyan, de a tévét néző kritikus feltételes mondatban kénytelen fogalmazni : ... számol nőm. S ha számolnám, nem is lenne nehéz dolgom. Komollyá, komorrá, sőt, véressé vált a televízió műsora az utóbbi időkre. Nem a külpolitika eseményeire gondolok, amelyek a látható vér nélkül is gyakran megborzongatják az embert, még csak nem is a híradó okszerű és szükség- szerű baleseti beszámolóira. A „szórakoztató” műsorokról van szó. Amelyekből hol vér csöpög, hol könny, hol bánat, hol léhangoló szomorúság, hogy az ember legszívesebben fejéhez szorítaná a pisztolya csövét és... bumm. De nem teszi, nemcsak annak okán, hogy nincs pisztolya, se égen, se földön, de azért sem, mert ezzel esetleg újabb véres témát adna a televízió és újabb véres látványt a nézők számára. A Merész elhatározás, a Kód 41617, a Petrocelli, A szégyen utcája, a Krimilec- kék, a Julie kisasszony, vagy a Váltságdíj — hogy még csak ne is minden vért és bánatot árasztó produkcióról ejtsek szót — külön-kü- lön még akár lehettek műfajuk egy-egy jól sikerült darabjai, lettek gyengécskék is éppen, avagy igencsak színvonal alattiak, — egyben megegyeztek. Nem sok mosolyt csaltak a tévénézők arcára. S ha volt is mosoly, hát lehervadt az, mint őszi rideg hidegben a falevél. Nem hahotaeseteket kérek számon a televíziótól. Nem valamiféle kis- és nyárspolgári nyavalygás ösztönöz, hogyha már ilyen az élet, akkor legalább este nevessek feledtetőn jó fagyokat. Még csak az ellen sem berzenkedem, hogy legyen-e Petrocelli a képernyőn, vagy se (legfeljebb, ha lehetne jobbat)! Mindössze az a szerény kérésem, hogy a film és televíziós játékok átvevő bizottságai vásároljanak, uram bocsá’ akár sorozatokat is a percek derűje számára. Hogy megszámolhassuk valóban a derű perceit is. Nem feltételes módban, hanem „megelégedett” módban! Gyurkő Géza Színvonalas emlékezés Senki sem vitatja, hogy Babits Mihály századunk lírájának egyik legmarkánsabb egyénisége volt, aki nemcsak saját alkotásaival hívta fel magára a figyelmet, hanem irodalomszervező, folyóiratszerkesztői tevékenységével is. Születésének 100. évfordulója alkalmából emlékműsorral tisztelgett előtte vasárnap este a televízió. A Fortissimo — Kiáltás című produkció alapvető erénye az volt, hogy mellőzte a sablonokat, a jól fogalmazott, de lényegében nem sokat mondó frázisokat, s hiteles, sokrétűen megvilágított portrét rajzolt alakjáról. Ez — többek között — a forgatókönyvírók: Czigány György, Jaríkovich Júlia és Sediánszky János érdeme. Ők a gondolati csomópontokat hangsúlyozták, ezeket villanttatták fel a kortársakkal, azokkal a személyiségekkel, akik ismerték a poéta doctust, a tudós költőt, akik olyan információkkal szolgáltak, amelyek megkönnyítik számunkra a tisztánlátást. Kellett ez a megközelítés, mert a köztudatban még mindig számos téves nézet él erről a felelősségérzettől vezérelt, rendkívül nemes alkatról. Vas István azt bizonyította be, hogy nem zárkózott el a világtól, nem húzódott vissza elefántcsont- tornyába, hanem nagyon is érzékenyen reagált a politikai élet fordulataira. Illés Endre karakterének meghatározó mozzanatairól tudósított, érdekesen, hézagpót- lóan. A verseket tolmácsoló művészeket hasonló hangolt- ság sarkallta. Különösképp Gáti József és Lukács Margit. ragadta meg, emelte ki irigylendő érzékenységgel, bravúros pontossággal a tolmácsolandó értékeket. A dicséretes színvonalhoz képest némi törést jelentett a kronológiához való ragaszkodás, az egykori lakóhelyek bemutatása. A fotók a hajdanvolt napokat idézték, ezekhez viszonyítva feleslegesnek tűntek a mai betétek, hiszen ezek nem tartalmaztak semmi újat. Ettől függetlenül ez a főhajtás példamutató jellegű, ötleteket ad ahhoz, hogy miként kell az ilyen jellegű programokat mívessé, tartalmilag és formailag egyaránt értékessé mintázni. (pécsi) Schubert Ave Maria-ját énekli a Targovistei Kamarakórus (Fotó: Kőhidi Imre) A bolgár Targovisté- bői, az újság olvasóinak is jól ismert testvér- kapcsolatok keretében Egerbe látogatott a Targovistei Kamarakórus. Szombaton este, a házasságkötő-teremben nagyhatású hangversenyt adott ez a női kar, amelynek megalapításától művészeti vezetője Borisz- lav Hadzsijszki. Műsorukon az európai kórusirodalom néhány alkotása, Schubert, Monteverdi, Mozart, Fride- rici zenéje mellett, a bolgár népzene hagyományaiból táplálkozó, azokat továbbfejlesztő zeneszerzők, Dobri Hrisztov, Filip Kutev, Lju- bomir Pipkov kórusművei is felsorakoztak; de teret kaptak itt mai bolgár szerzők is, természetesen olyanok elsősorban, akik termékeny kapcsolatban állnak ezzel a kórussal. Többen írnak műveket/'a Targovistei Kórusnak, ez is mutatja a bolgár zenei életben elfoglalt jelentős helyét. Todor Popov a Tavasz, a Hála és Gyengédség című három madrigálját, Alekszander Tanév Az én szerelmem pedig? című kompozícióját; vagy a hangverseny egyik leghatásosabb számának a szerzőjét, Nikolaj Sztojko- vot is említhetjük ebben a sorban, aki az Indzse dalában a hőst énekli meg, aki az évszázados török elnyomás ellen küzdő szabadság- harcosként él a nép emlékezetében. A hangverseny közönsége nemcsak a testvéri kapcsolat rokonszenvét juttatta kifejezésre tapsával, hanem azt a művészi élményt adta meglepetést is nyugKamarakórus Targovistéből lyokkal igyekszik megszerettetni az éneklést. Tiszteletet parancsol ennél a karnál az is, hogy az összes bolgár kórusművet kotta nélkül adta elő. Hadzsijszki némi büszkeséggel ejtette el a megjegyzést, hogy hetven művet bármikor műsorba tud állítani, de legalább százötvenet tudna felsorolni, amiket az évi harminc fellépésüknél számba vehetnek. És itt a névsor igen rangos! A betanult kórusművek zöme mégiscsak a bolgár zeneirodalomból kerül ki. Nemcsak az egyes művek témáit, hanem a hazafias érzésvilág, a nemzeti tudat erős voltát is jelzik az ilyen kórusművek, mint Az én hazám a szívemben van (szerzője Milko Kolarov) vagy Indzse dala (Nikolaj Sztojkov kórusműve). Boriszlav Hadzsijszki érdeme ezúttal nemcsak abban volt érzékelhető, hogy a saját nevelésű kitűnő énekkart sok-sok hazai siker, külföldi fellépés után elhozta megyénkbe, hanem abban is, ahogyan a műsort dirigálta. Amikor a közönség őszinte lelkesedéssel reagált a felhangzó művekre, amiknek más lejtése, olykor más dinamikája valóban újdonságként hatott, akkor a közönség hangulatára mintegy válaszképpen énekeseiből egyre finomabb, átéltebb éneklést hozott ki. Fel kell jegyez- „ nünk Julia Hordanova és Ilina Ivanova szólisták nevét is, akik komoly részesei az egri sikernek. A zongorakíséretet Peter Vitanov látta el. A vendégeket az Egri Kamarakórus Karai Hevesi köszöntőjével fogadta. Vezényelt Tar Lőrinc. Farkas András Boriszlav Hadzsijszki vezényel tázta, amely a bolgár ritmus, a bolgár népi gyökerekből származó dallamok, hangulatok, érzések nyomán támadt. Mintha ezek az énekesek Schubert Ave Mariájának átiratával, vagy Friderici Ladilomjával, Monteverdi San Questijével tiszteletkört Írtak volna le, a műsor további részében csak bolgár szerzőktől énekeltek. Azt az atmoszférát, azt a másfajta ritmusmozgást, azt a hanghatást érzékeltették felfokozottan, amely a bolgár népzenéből árad. Ezt a nekünk különlegeset, különösséget énekelték szombaton este magas színvonalon a bolgár amatőr énekesek. A forró hangulatú műsor után még leültünk Boriszlav Hadzsijszkival beszélgetni a tíz éve fennálló együttesről. A java korában levő karnagy elmondotta, hogy a kórust 1973-as megalapításától fogva ő irányítja. S azért alakult a kórus 1973- ban Targovistében, mert ő a feleségével akkor költözött erre a nekik oly kedves, sok munkát és sok eredményt biztosító megyeszékhelyre. Amíg a művészeti vezető ezt az országos szinten az elsők között jegyzett — mérnöknőkből,' orvosnőkből, tanárnőkből és egyáltalán zeneileg jó alapképzettséggel rendelkező asszonyokból, lányokból álló — kart vezeti, szervezi, fejlődésüket egyre tágabb repertoár megszervezésével biztosítja, addig a felesége, aki ugyancsak zenepedagógus, már hatéves korúak- kal közös éneklést gyakoroltat, az iskolás korosztárr Őszi megyei könyvhetek Október 14-én indul az őszi megyei könyvhetek rendezvénysorozata. Az ünnepélyes megnyitót Abasáron, a Helyőrségi Művelődési Otthonban tartják, délelőtt 10 órakor. A könyvhetek szervezésében részt vesz a MÉSZÖV, a Mátraalji Körzeti Áfész és az Abasár és Vidéke Takarékszövetkezet is. /Pénteken délelőtt fél tíz órakor nemzetközi ex libriskiállítást láthatnak az érdeklődők, majd dr. Molnár Ferenc, a MÉSZÖV elnök- helyettese nyitja meg az őszi rendezvénysorozatot. Ezt követően író-olvasó találkozót tartanak, amelynek vendége Csanádi János lesz. Ünnepi műsort a Miskolci Nemzeti Színház művészei adnak, majd könyvárusításra, dedikálásra kerül sor. Vásárhelyi ászi tárlat Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban vasárnap megnyitották a harmincadik vásárhelyi őszi tárlatot. Képzőművészeinknek e hagyományos őszi seregszemléjére az idén 140 alkotó 390 művel jelentkezett. A képző- és iparművészeti lektorátus zsűrijének döntése alapján 123 művész 249 alkotása került kiállításra. 119 festményt, 92 érmet és szobrot, 27 grafikai lapot és 11 különböző technikával készült más művet tekinthetnek meg az idén a tárlat látogatói. Megjelent a főiskola évkönyve Az elirtúlt napokban jelent meg az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola évkönyve, amely az 1979 és 82 közötti időszak eseményeiről tudósítja az érdeklődőt. A közhasznú kiadvány számos, sokrétűen kamatoztatható információt tartalmaz. Tájékoztatást olvashatunk benne — többek között — az 1980-as nemzetközi rektori értekezletről. Figyelemre méltóak a különböző munkaterületekről készített rövid, tömör, velős összegzések. Képét alkothatunk a tudományos tevékenységről, az oktatók publikációiról, a tanárok képző- művészeti törekvéseiről, a dolgozók és a hallgatók pályázatokon elért eredményeiről, a külföldi tanulmányutakról, a tudományos diákkörökről, a kulturális, a sportélet jelentősebb állomásairól. Őszi sanzon, két gyerekhangra — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, összepakolom minden holmimat, és elutazok, messze, nagyon messze. — Hova? — Mindegy, csak innen el, messzire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. En tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok rá feladót, és nem írom rá a címemet sem, hogy soha senki ne találhasson rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihettek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta. Apa is mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gondolkodni. — Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmond- tad! — De azért te ne áruld el senkinek. — Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor. — Tudom. A múltkor mégis elmontad a Fanninak, hogy én még mindig bepisilek. — Az csak azért volt, mert haragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Pan- nival játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni » egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jönnék ők is? — Nem jönnek, ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. En nem láttam semmit, bármennyire is lelkelődtem, de amikor apa kézen fogott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? — En legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóni bácsinak, aput meg elvinném cserébe. Hátha vele köny- nyebben megtalálnám azt a messzi helyet. — En meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egymásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — En meg kimosnám és kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apukámat. — Anyukámat én is nagyon szeretem. — De azért egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a bajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most mért sírsz, Gábor? Mi bajod van? Gábor! Nem is örülsz?! Deák Mór
