Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
Szénégetők Mi kell a faszénhez? Boksát kell rakni 110 köbméter fából, jó hat méter magasra; kel] hozzá lomb, betakarni; föld, lefojtani; locsolás, a tömítéshez; egy belsőgumi, begyújtáshoz; lapát, az izzítás közben roskadozó boksára felmászva eltömíteni a keletkező lyukakat; szívni a gázt és virrasztani két hetet, lesve állandóan a cser, a tölgy szabályos izzítását — és máris kész a 160 mázsa faszén exportra, grillsütőbe, gázálarcba, és még ki tudja, hova. A bátori Bükkvidéke szénégetői: Bárdos Benjamin, Szántó László és Tóth Imre, mindezt már huszonkét éve csinálják. Kőhidi Imre képriportja — A, ez már úgysem megy el — vélte egy pillanatnyi töprengés után a személyzetis, A szakszervezet helyi képviselője ugyan kissé aggodalmaskodó arcot vágott a megjegyzésre, aztán hallgatásával adta az egyetértésének jelét. A párttitkár rábólintott. Az igazgató megnyugodott. Úgysem megy el... Hogy e párbeszéd így zajlott-e le, avagy sem, azt nem lehet tudni. Még azt se, hogy egyáltalán lezajlott-e ilyen jelenet ama bizonyos igazgatói szobában, avagy sem. Történhetett így i s, meg úgy i s, hogy senki ezt az ominózus mondatot ki nem mondta, csak úgy belül, kimondatlanul fogalmazódott ez meg és ugyanúgy, észrevétlen bólintottak, hallgattak rá nagyot: úgysem megy el. Aki nem megy el — nevezzük hősünket (?) a név kedvéért csupán Kiss Péternek — az a hónap végén keserűen nyugtázhatta, hogy megint kimaradt a béremelésből. Tavaly is, az idén is, de még talán jövőre is! Ö az ugyanis, aki úgysem megy el. Marad. Mégha másnak emelik is az órabérét és neki ugyanakkor egyetlen fillérrel sem. Ha valaki most azt gondolná, hogy Kiss Péter rossz dolgozója az érintett vállalatnak, akit így szeretnének elűzni, a meg nem adott béremeléssel kötni útilaput a talpa alá, merthogy ez egyszerűbb, mint végigjárni a kálváriát, a munkaügyi bíróságig is akár, nos, aki ezt hiszi, az bizony téved. Kiss Péter ugyan nem tartozik a vállalat kiválóságai közé, de tisztes ismerője szakmájának és tisztességes, megbízható munkása a gyárnak. Húsz éve immár! Vagy talán arról van szó, hogy egykoron, ki tudja már mikor, de úgy megugrott a bére, hogy az morgást váltott ki dolgozótársaiból, és most azokat akarják „felhozni” az q forintjai mellé? Nos, erről sincs szó. Nem több, de inkább most már kevesebb, egyre kevesebb az a pénz, amit a borítékban visszalát az elszámoláskor, — a másokhoz, társaihoz képest történetünk hőse. Ám még csak erről sincs szó, mert mind a három esetet meg lehetne magyarázni, még a bosz- szút is. Az legalább érzelem, emóció, ellenség, ellenfél, akivel és amivel szembe lehet szállni, akivel és amivel szemben érvelni és ellene védelmet kérni lehet. Csakhogy Kiss Péter esetében egyikről sincs szó, most egy negyedik eset forog fenn: úgysem megy el. Nem, mert húsz éve dolgozik már ebben az üzemben, itt kezdte, innen vitte asszonyát is. Itt lett felnőtt ember, szakmunkás, itt szerzett barátokat, akik biztonságot adtak igaz, vagy vélt ellenségeivel szemben, akiket ugyancsak itt Akkor most már teljesen nyilvánvaló a dolog: valahol, valamikor keményen megbírálta a vállalat igazgatóját és lám, most az így fizet vissza. Immáron harmadszor. Egek ura, de hiszen akkor még eljöhet a hetedik csapás is, újabb éveket várhat a bosszú miatt a fizetésemelésre! szerzett, a vállalat kapuin belül. S gyakran az ellenségek, akikkel harcolni kell, vitázni, s akik fölött győzedelmeskedni is olykor, szóval, hogy az ellenségek néha jobban kötik az embert, mint a barátok. Mert barátokat lehet szerezni, de olyan ellenfeleket, akiket már ismer az ember, tudja fortélyaikat, olyanokat sokkal nehezebb. Kiss Péter húsz éve dolgozik a vállalatnál, s ezért „nem megy el úgysem”, még akkor sem, ha ismét nem emelik meg a bérét. Hiszen éppen ezért nem neki emelnek ama valóban kevésből, hanem annak, azoknak, akik amúgy elmennének. És Kiss Péter marad. Nem azért, mint a kapitalizmusban, hogy jobb maradni már negyvenen túl, mert nem kapna állást, munkát az ember, mert éppen a szomszéd vállalatnál is lenne helye. A szocializmusban nehezebben mozdul már az igaz ember, ha egyszer hozzánőtt a gyárhoz, vállalathoz, hivatalhoz. Nagy pénz máshonnan, vagy nagy sértés eminnen, az kell ahhoz, hogy autóbuszvonalat, utcát és műszakot váltson. Manapság nem divatos kifejezés ez: törzsgárda. Manapság a mobilitás fogalma a divatos. Teszem hozzá, hogy ez bár divatszó, divatfogalom, mégis valós társadalmi követelmény, gazdasági szükségletet fejez ki. Am miért kellett miatta kimennie a divatból a törzsgárda fogalmának? Nem azokra gondolok én, megbecsülnivalón, mint törzsgárdatagokra, akiknek csak a munkakönyv jelenti a kötődést az üzemhez, hivatalhoz, bármely munkahelyhez, ahol megengedték és megengedik a számukra, hogy fél- és negyedgőzzel dolgozzanak. De azokra igencsak, akik ugyan nem voltak és nem is lesznek többszörös újítók, uramég, még szocialista brigádtagok sem, csak dolgoznak, ahogyan a csillag megy az égen, ahogyan érdemes. Ha érdemes. Kiss Péter, történetünk hőse ilyen törzsgárdatag, aki nem akar mobilizálódni, aki semmi mást nem akar, minthogy munkája arányában becsüljék meg, és ez a becsület, a lehetőség határain belül forintokban is kifejezésre juttassék. Ennyit akar és nem többet. És ezért is lehet megzsarolni. Pontosabban ezért lehet meg- zsaroltatni saját magát önmagával. Nem hiszem, sőt tudom, hogy ez nem tisztességes eljárás. Nem hiszem, de tudom, hogy sajnos nem egy és nem tíz Kiss Péter él és dolgozik szerte e hazában kis üzemben, nagy gyárban, hivatalban, vagy valahol másütt. Mint ahogyan nem egy, de száz és ezer olyan munkahely van, ahol ez a kegyetlen és tisztességtelen zsarolás — kimondva, vagy kimondatlanul — a törvény, de legalábbis a gyakorlat rangjára emeltetett. ... mert a kisspéterek úgysem mennek el.
