Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-18 / 246. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. október 18., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Mécs Károly — Faraghó Gábor Sztolcea: Borbáth Ottilia A japán szalon .. .ahol egy ország sorsa, ha nem is dőlt el, de új- raformálódásához az alapok ott körvonalazódtak, a japán szalon, ahol oly sok minden dráma történt, közte a legnagyobb, egyfajta döntés; hogyan, hol és kikkel tovább? A japán szalonban, valahol Moszkva közvetlen környékén játszódik le az a történet, amelyet Simonffy András írt meg a televízió számára, amelyet műfajilag így határozhatnánk meg: ténydráma. Azért a feltételes mód — határoz hatnának meg —, mert a történelmi tények vitathatatlanok, a dráma szereplői hitelesek, és a történet történelmileg is sokszorosan igazolt, már a tankönyvek szintjén is. Ám, hogy valóban így játszódott-e le mindaz, amit a drá- maíró-tévészerző megírt, képernyőre alkotott, hogy ezek a szavak hangzottak-e vajon el, hogy a személyi és személyeskedő viták ugyanígy polarizálták-e a japán szalon „lakóit”, az „történelmi hitelesség” szempontjából ugyan kérdéses, de — ma már lényegtelen .is. Így i s játszódhatott volna, ahogyan Simonffy András fantáziája megteremtette a szituációt, esetleg másképpen is, ám ez a dráma mondandója szempontjából lényegtelen. Ami lényeges: az a csököttség és határozatképtelenség, rangkórság és hatalmi megszállottság, döntés- képtelenség és a realitások felismerésében is a még mindig egyfajta csodavárás, — ez jellemzi a képernyőn megjelent történelmi figurákat. És ez nem írói fantázia. Ez a történelem. A magyar történelem vérzivataros korszakának egy olyan pillanata, a szereplőknek egy olyan „jelenése” a történelem színpadán, amely egyszerre mutatott felfelé, a mélységből és visszafelé, lefelé, hogy miért és hogyan jutott e mélységek mélyére Horthy Magyarországa. Nem igazi dráma ez A japán szalon. Hősei nem fejlődnek, nem változnak, nincs katarzis, nincs olyan szellemi és jellembéli összeütközés, amely akár kevéssé is megváltoztatná bármelyik résztvevő sorsát, életét, világképét. Jól sikerült — tudom: erőltetett minősítés ez — illusztrációk egy történelmi pillanat és egy történelmi hatású döntés — kikénysze- rített döntés! —>• megérteté- séhéz. Csakhogy ezek az illusztrációk bennünk, e felnőtt és sokat megért generációban, élő alakokká, test-, és vér figurákká változnak. Faraghó, Dálnoki, Vörös és a többiek, emlékeink okán drámai hatású alakokká válnak a képernyőn, vagy hogy inkább bennünk. Izgalmas, figyelmeztető, tanulságos és tanúságot tevő drámává! A színpadon talán éppen ezek miatt is már kétségtelen sikert aratott dráma kockáról kockára, mondatról, mondatra, képernyőre való, illetőleg mindenféle látványos külsőséget félretéve, arra rendezte és sikeresen András Ferenc. A dialóguson volt a hangsúly, a gesztusokon, a szöveg értelmén és értelmezésén. A színészek — talán a szovjet felet képviselők kevésbé árnyaltsága kifogásolható csak, az is inkább íróilag, mint rendezőileg —, nos, a színészek kivétel nélkül az intellektus oldaláról formálták meg e drámát, — elismerésre méltóan. Ami kifogásunk lehet, az talán a díszletek túlságosan díszletjellege, szegénvséee, amely bizony még háborús időkben sem egy szalonra, mint inkább egy kaszárnya tiszta szobájára emlékeztetett. Akkor, amikor volt időnk és módunk a dialógusok hevébe erre is figyelni! Gyurkó Géza Ál-líra és csevely. . . A televízió 2-es adásának késő esti műsorában láttuk a héten a Szerkeszti a színész sorozat egy riportját. Zétényi Lili mikrofonja előtt Béres Ilona, a Vígszínház művésze szólalt meg. Bár — amióta világ a világ — a színésznők nemigen szeretik fitogtatni életkorukat, e beszélgetés apropója mégis az volt: a népszerű művésznő most negyvenéves. Beérett, kiteljesedett egyéniséggel találkozhattunk az utóbbi években a színpadon, a tévéjátékokban, — ha a film jó ideje nélkülözi is Béres Ilonát. Ez a műsor azonban mégis csalódást okozott. Bányai Gábor rendező ötlete kiváló, hogy a színészre bízza: a számára legkedvesebb, a hozzá leginkább közelálló verset, prózát, drámarészletet mondja el televíziós közönségének, „két beszélgetés” között. A kivitelezés azonban már némi kívánni valót hagy maga után .. . Mert sajnos, ez az önvallomás, e beszélgetés megmaradt a csevegés szintjén. A néző olyannyira kívülállónak érezte magát, mintha bele- hallgatózott volna egy presszóban a szomszéd asztalnál ülők csevelyébe. Mert talán mégiscsak kevéssé tartozik a nagyközönségre, hogy a színésznő miért vágatta le a haját, vagy intim érzéseivel kihez fűződik. S ha már itt tartunk ... A tévében a művészekkel való beszélgetés során divattá lett valamiféle ál-lírai hangvétel, mintha a riporter csakis rebegő- suttogó kérdésekkel tudná szóra bírni alanyát. A színésznő maga választotta meg, mit adjon elő nézőinek. Valószínű, azt is rábízta a rendező: hogyan. Zavaró volt ezúttal az előadó modorossága, hullámzó ^eszédritmusa, nemkülönben az, hogy mindvégig stólájával játszott. No de mi szükség van erre például József Attila Ars poeticá-jának tolmácsolásához. (mikes) (Fotó: Szabó Sándor) Szalatnyay József tárlata Szalatnyay József Munká- csy-díjas festőművész tárlatát Gyöngyösön, a Diósy- teremben az elmúlt csütörtökön nyitották meg. A művész negyvennyolc tájképet és Berda József portréját állította ki. Az egri közönség tízegynéhány évvel ezelőtt élvezhette azt a jó néhány Sza- latnyay-portrét és tájképet, amely akkor is egy derűs szemléletű, az élet és az emberek szeretetéről vallomást tevő művészembert mutatott be. Ez a gyöngyösi kiállítás a művésznek azokat az erényeit mintha most egy magasabb szinten tárná elénk, mint akkor. Szalatnyay a hetvenes évek elejétől saját pályájához mérve is óriási utat tett meg. Művész- és íróportréi — köztük a híres Kodály- kép — nemcsak a képzőművészet, mint szakma, de a nagyközönség figyelmét is ráterelték a kitűnő művészre. S ha most, a kiállítás anyagát végigtekintjük, megint egy újabb Szalatnyay áll előttünk. Alapvető tulajdonságai most sem változtak meg. Ma is pontosan tudja, hol kell megállnia a látványért, honnan lehet azt belátni, ami neki fontos. És ez a fontosság mindig is lelki indíték. Azt kutatja, hol és mennyi fény, a táj, a természet milyen alakzata, egy-egy város — vagy utcarészlet milyen világításban oldja ki belőle azt a hangulatot, amely megörökítendő. És ez a művész, aki bejárta Svájcot, Mexikót, Itáliát, Ausztriát és Francia- országot, remek riporteri rutinnal fogja meg a neki érdekes tereket, épületeket. Mert az ott kint szerzett benyomások emlékei, rögzítései ugyanazt a fénnyel átitatott levegőt árasztják magukból, mint a hazai tájakról festett látomásai. Ezek a képek mind maguktól értetődők, szinte po- fonegyszerűek, a közhelynél alig többek, ha az ismeret- szerzés oldaláról nézzük. Aki utazott, tudja, hogy a francia tengerpart házai hogyan kapaszkodnak fel a sziklákra; hogy Svájcban a csúcsok a látnivalók; hogy mennyi romantika lehet a szűk délszaki utcácskákban. De amit a művész elhoz onnan, az nemcsak azonos azzal, amit látott, hanem annál azzal több, ahogyan ő ott a levegőt, az atmoszférát, a fényt, a derűt, a meg- mámorosító életszeretetet megfogta és elrabolta. És mégsem ez a riporteri munkája az érdekesebb, a szívhez találóbb. Hanem az, amit itthon végez. Fenn, a budai várban lakik, és amint a képek sorra mutatják, nem tud betelni szűkebb környezetével sem: újra és újra megfesti a vár egy-egy részletét. Itt is kiönti a szívét, észrevétlen erőszakkal, de nagy pcmtossággal megszerkeszt egy-egy tónust, a formai összehangoltságot, azt a jó kedélyt és fényt és levegőt, amiből kitetszik mindig is egy-egy táj, egy város, egy utca, egy ház sajátossága. Mint az illat a Krúdy-írásokban. (Fortuna utca). A művész az egész életét beleteszi alkotásaiba! A szépség szolgálatában eltelt évei mögött meghúzódik az a környezet, az a valóság és álomvilág, amely nélkül a szépség és benne annyi erény el sem képzelhető. Sok-sok hangulatával jelenik meg ezért a hazai táj, Nagymaros, Visegrád, Szentendre, Sárospatak, Tokaj, Szigliget, a Balaton és a Pilis ezeken a riporteri lelkületű és lendületű képeken. És hogy az élet nemcsak derűből, az alkotás mámorából áll, azt jó néhány képen elmondja a művész. Vannak itt a Dunakanyarból, Nagymarosról olyan képek, az eső utáni tájról és tájból nézve, amikor a fény ugyancsak ázot- tan lóg bele a levegőbe és a tudatba; a komor víziókat alig tudja visszatartani, hogy ránk ne omoljanak. (Eső után Nagymaroson.) Ezt a riporteri könnyedséggel alkotó, hetven felé közelítő Szalatnyay Józsefet mutatták meg a Gyöngyösön kiállított tájképek. A Berda Józsefről, a költőről, a nagy evések és módos ivások szerelmeséről készült portré pedig azt az alaphangot üti meg, hogy az életet olyannak kell venni, amilyen, minden derűjét és boldogságát el kell fogadnunk. Ha megadja. És itt már Horatiust kellene idéznem. Farkas András Segítség a továbbtanuláshoz A Mátraalji Szénbányák Ecsédi Külfejtéses Bányaüzemében sokrétűen támogatják azokat, akik gyarapítani óhajtják tájékozottságukat, ismereteiket. Kevesen vannak olyanok, akik még nem fejezték be általános iskolai tanulmányaikat, őket arra serkentik, hogy szerezzék meg a hiányzó bizonyítványt, s ha ezt megtették, az igyekezetét ezerforintos pénzjutalommal méltatják. Jó néhányan szakmunkás- képző intézetbe, szakközép- iskolába, gimnáziumba járnak Gyöngyösre. Róluk sem feledkeznek meg, naponta délután iskolabuszt indítanak, és így szállítják őket a Mátra fővárosába. Az ablak mögött .. .Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. De hát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak „feje fölött”! Az ablakon túl csalogatóan, hívogatóan kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen már egyszer egy tisztességes tél! Na, ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly mesz- sziről idelátszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiatalosan sajog a szíve, mint öt'hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természetű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra, az idős asz- szonyt napokig csalogatta frisseségével, makulátlanságával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludott, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakából, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mel* lékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző karmolását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult el mellette az olyan sokszor bejárt,„ szemével számtalanszor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott táj. A görcsös, repkénnyel befutott akácfa után persze az a kis köves szakadék jött, azután szánalmas-pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, és jólesőn látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk lévő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ös- vények-fák-bokrok-sürgöny- póznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényeivel-illataival egész lényét bizsergető határban! Balta László
