Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-10 / 214. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 10., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

Cesare Pavese születésének 75. évfordulójára

Cesare Paivese, a XX. századi olasz irodalom immár klasszikusnak számító írója és költője 75 évvel ezelőtt. 1908-ban született Santo Stefáino Belbo kisközségben, Piemonte tarlo- mónyban. Szülőföldje, a Lamghe dombvidék mindvégig nemcsak háttere, hanem szereplője is prózájának és verseinek egyaránt.

Tanulmányait Torinóban végezte, s élete legnagyobb részét ebben a városban is élte le. Motívumainak másik nagy forrásvádéke ez a város, Észak-Itália egyik legnagyobb ipari és keres- kedeQimi centruma. Itt nevelődött a két világháború között felnövő nemzedék haladó, antifasiszta elitje is. Pavese a D’Azeglio-gimná- ziumban Augusto Montinak, a jeles írónak és kiváló tanárnak volt a tanítványa, aki képes volt hidat építeni az olasz és az európai kultúra között. Pavese számára a nyitást, saját művészi útjának új lehetőségeit az angolszász, főleg az amerikai irodalom felfedezése jelentette. Egyetemi diplomamunkáját Walt

Whitmanról írta, és a továbbiakban is fordítások, tanulmányok sora jelezte.

mennyire eleven, mennyire termékenyítő volt számára ez az irodalom.

Pavese nem tette le a hű- ségiestoüt a fasiszta államnak, ezért tanári állást nem kaphatott; angolt .tanított, fordított (leghíresebb fordítása a Moby Dick), folyóiratban tanulmányokat publikált. 1935-ben a fasiszta hatóságok háromévi száműzetésre ítélték Pavesét, aki egy évet le is töltött belőle Brancaleone Calabro faluban, s élményeinek sorához a délolasz szegény parasztok, halászok nehéz életének, a kiégett délolasz tájnak maradandó emléke csatlakozott. Műveiben azonban mind a Langhe dombjai, mind a calaforiai táj az amerikai irodalom stiiáris és nyelvd hatásaival ötvöződve egy sajátos mitológia jelkép-rendszerévé alakult, amelyre nem csekély hatással volt a múlt századvég dekadentista irányzata is.

Fogsága alatt 1936-ban jelent meg első verseskötete, és több évi érlelés után, 1941-íben, első kisregénye, a Szülőfölded. Verseiben, prózájában a paraszt, a vándor, a koldusszegény, vad fiatal nő, a dombtetőn élő

remete egyaránt valamely ősi létet testesít meg, amely többé el nem érhető, meg nem fogható a városlakó számára. E képek, alakok a klasszikus görögség misztériumaival, szertartásaival éppúgy rokonságban vannak, mint a legnagyobb olasz romantikus költő, Leopardi nosztalgikus, tisztán- Látó pesszimizmusával.

Pavese a legnemesebb, európai szintű olasz hagyomány folytatója és újraite- remtője. Elbeszélő jellegű, nyugodt lejtésű, nagy felidéző erejű versednek és regényednek hatása igen jelentős az olasz próza megújulásában. Szuggesztív, atmoszférateremtő művésze, te puritán, visszafogott nyelvi eszközökkel él, amelyek azonban nagyon tudatos, fölényes és biztos kézzel épített egységet alkotnak, amelyben váratlanul robban egy-egy szó, egy-egy jelzős szerkezet.

A magyar olvasóközönségnek is alkalma nyílt megismerni Pavese művészetét; verseiből válogatás jelent meg, regényeit csaknem mind lefordították. A Hóz a domboldalon, a Szép nyár, Az ördög kastélya, a Barátnők, Az elvtárs és talán

legszebb könyve, A hold és a máglyák, lelkes és jeles fordítók tolmácsolásában olvashatók. Pavese antifasiszta volt és kommunista, eszmeilleg elkötelezett, önmagával szemben könyörtelenül szigorú, kritikus, vitázó, tiszta jellemű értelmiségi.

Élete végéig nem tudott önmagában megvívni azzal a ténnyel, hogy nem vett részt az Ellenállásban. A párttal való kapcsolatában is keletkeztek viták. Írói hírneve egyre nőtt, két rangos irodalmi díjat nyert, műveit több nyelvre lefordították. Mindez azonban nem oldotta meg személyes és művészi válságát. Évek óta foglalkoztatta, filozófdai- íag és etikailag az öngyilkosság mint a beilleszkedni nem tudó, a magány dimenziójában élő ember számára az egyetlen lehetséges megoldás. 1950-ben maga is ezt választotta. Hetvenöt éves lenne most. Műve viták, himnuszok, fa- nyailgás és félreértések után immár elfoglalta helyét az európai irodálom maradandó értékei közt.

Király Erzsébet

Cirillbetűs könyvek a máriapócsi könyvtárban

Múzeumokat járva megszoktuk már, hogy a kiállító szekrények üveglapjai mögött töredékekből újjá- vamázsolt töibb száz, vagy több ezer éves, kecses vonalú vázáik, kancsók, tányérok vallanak hajdan volt mesterek művészetéről, ízlé. séről. Ä múzeumlátogató megcsodálja az ügyes kezű restaurátor művészi készségét, mesterségbe1! tudását is a kiállított tárgyban, jóllehet, arról kevés fogaillma van, miilyen aprólékos, figyelmet, hozzáértést és türelmet kívánó munka a restaurátoré. S ráadásul hányféle területe van! Hisz a restaurálandó tárgyak Skálája haliláitlajnul széles: az agyagedénytől, a fémtárgyakon, festményeken át a könyvekig, textíliákig terjedő fokozatok szinte meg- száimiálhiatati’iain ok.

A minap egy tudományos igényű, nemzetközi viszonylatban is fontos könyvet lapozgatva támadtak bennünk a fenti gondoláitok. A könyv szerzője, Ojtozi Eszter, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Egyetemi munkatársa ui. a restaurátorokéhoz hasonlítható szívós és kitartó munkával töredékeiből rekonstruálta egy különös, szlavisztikai szem. pontiból hallatlanul izgalmas .könyvtár állományát, amely az idők viharában szinte csaknem megsemmisült. S tette ezit egy nagyszabású nemzetközi programhoz is kapcsolódva, amelynek központja Moszkváiban működik a Cirill és Glagolita Könyvek Katalógusának Szerkesztősége néven.

A könyvtár, amelynek egykori állományáról. a gyűjtemény kialaikulásónák történetéről Ojtozi Eszter ír, egykor a máriapócsi ba- zildita kolostor tulajdonaiban volt sí anyaga jórészt a szláv kultúrához kötődött. A könyveik nemcsak tartalmuk, de technikai kivitelezésük, sőt eredetük okán is érdekesek; a bizánci, tehát részben görög, részben szláv nyelvű művelődés szférájába tartoznak. Néhány darabja e könyvgyűjteménynek a páratlan érték, hisz a XVI—XVII. századi pravoszláv irodalmi ritkaságok közül való. Különösen becses munka az 1581-es kiadású ún. Osztrogi Biblia, amely feltehetően 1777-ben került a könyvtár tulajdonéba, de ugyanilyen jelentőségűnek ítélhető az az 1623-as, kievi kiadású munka is. amely Pál apostol leveleinek szláv nyelvű fordítását tartalmazza. S ha már a Biblia-fordításiakat említettük, nem feledkezhetünk meg egy másik könyvritkaságról, a Vil- nai Űj Testamentum és Zsoltárok c., 1641-ben készült kiadványról sem, amelynek a könyvtár anyagában őrzött példányában ri. rillbetűs szláv nyelvű kézírásos bejegyzések is olvashat ók.

A teljes könyvállomány' felsorolása nem lehet cél itt, ám, azt mégis hadd jegyezzük meg, hogy a nagy hírű, kelet- és közép-európai népek nyelvein (szlovák, szerb, horvát, román, bolgár stb.) számtalan tudományos munkát közrebocsájtó budai egyetemi nyomda kiadványainak egyike is megtalálható, nevezetesen Lutskay Mihály rutén-szláv nyelvtana. Lutskay megírta egyébként a kárpát-ukrán népcsoport történetét is, amely négy kötetben, kéziratban maradt fenn. És még minidig nem szóltunk azokról a tankönyvekről, amelyeket magyarról fordítottak ukránra, s amelyeket az elemi fokú népoktatásiban használhattak itt a XIX. századiban. Ezek egyike tér. més zett udo mán y, i ismereteket tartalmaz (szláv nyelvű, címe: Fizika), egy másik tankönyv gazdaságtan! tudnivalókat (Naufca gosz- podarsztva), míg egy harmadik „törtténettant” Isztonija címmel.

De honnan és hogyan kerülték Magyarországra e könyvek? Ojtozi Eszter munkájában erre a kérdésre is választ kapunk. Egy részük orosz földről, Moszkvából. a többi Ukrajnából, az egykori Gab'ciából és Volhíniátoól, de van közöttük olyan is, amely litván, illetve belorusz földön készült.

A máriapócsi könyvtár e páratlan értékű még meglévő anyaga a könyv szerzőjének áldozatos munkája révén a Debreceni Egyetemi Könyvtárba került s most — bibliográfiai leírásuk révén — a nemzetközi szlavisztikai kutatás közkincsévé lett.

A máriapócsi bazilikák oirilQlbetűs könyvei c. kiadvány az egri olvasót is érdekelheti, hisz — ha nem is ilyen méretű —, de rendeltetésében némileg hasonló jellegű könyvgyűjteményt iftit is találhatunk az egykori egri szerb és görög népcsoport jóvoltából. Egyszer tán ezek könyvművészeti és tudományos feldolgozására is sor kerülhet...

Lőkös István

■■OMBOHnnH

A z utolsó pillanatban ” ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mellett szabad volt a piád, leültem. Velem szemben egy idős paraszt néni nyugtatta kezét a szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából elővett egy karórát, megnézte.

— Pontosan indulunk — mondta. — Mostanában pontosabbak a vonatok.

Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam.

— Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja?

A nagy bukszát elrejtette szatyrába, amit körülölelt, mint egy gyermeket.

— Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok

Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? Magyarországon? Vagy csak huncutkodva ugrat, gondoltam. De tekintete nyugodt volt, árnyéka sem rejtőzött benne a viccelődésnek.

— Hogyhogy hontalan?

— Hát csak úgy, hontalan, otthontalan— Nincs családja?

A néni elmosolyodott, hüvelyk- és mutatóujjával végigsimított ajkán.

— Jaj, dehogynincs! öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén.

A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néztem rá.

— Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múlva, amikor látta, hogy arcomról nem tűnik el a csodálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én én is leestem a lábamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyait. Jöttek a gyerekek haza, persze, hogy jöttek, hol az egyik, hol a másik egykét napra. Mert akkor már mind itt dolgozott. Az is különös, hogy mind mesz- szire röppent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az urammal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt, fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kornyadozva, az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lesz énvelem. A gyerekek nem szaladgálhatnak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat örökké, az is olyan vén, mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem az otthonba.

i- - -:

Egy pillanatra elhallgatott, ölében' megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában folytatta:

— Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát nagyon örültem volna, hogy ott vannak körülöttem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott van. Mert minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! Elszomorodtam, de nem szóltam, vártam. Ünnep első napján, délután, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk se tud itt lenni magával állandóan, de azt se várhatja tőlünk, hogy ott rettegjünk, hogy mi van

a mamával, nehogy úgy járjon, mint Bencéné, akit egy hét múlva találtak meg holtan az ágyában, amikor rátörték az ajtót. Megmondom őszintén, pityeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú esetet. Ha ez a sorsunk, mondtam a lányomnak. Na lett erre hadd el hadd, hogy így, hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiam, a menyem, a vejeim. Befogtam a fülemet, felét sem értettem annak, amit mondtak.

— Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg.

— El, el alaposan. És jó, hogy így történt. Azt mondja az idősebbik fiam: mama, a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jön velünk, egy percre sem hagyjuk magára. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval kör- be-körbe-karikába. A házra már vevő is van. Ügy, gondoltam, és mondtam is: szóval eladnátok a fejem fölül a tetőt. Nem úgy van az, a ház fele az enyém, az apátok részére meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. Jaj, de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát gyújtottunk és becsalogatták a gyerekeket az udvarról, beláttam én is, hogy jobb a békesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja, hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem.

— Eladták a házat, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta, és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve.

— A pénz fele megvan. A másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is, akinek nem sikerült az első házassága. No, szóval a tavaszt ón már az idősebbik fiaméknál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam, vándorlók egyik gyermektől a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne unjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind itt, a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni.

Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket. Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan felnevetett:

— Jó napot, Mariska néni, már megint költözik?

— Letelt az idő, fiam, megyek tovább.

— És most melyik gyermekéhez?

— A lányomhoz. A kisebbikhez.

— Hej, de jó sora vafh magának, Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet.

— Ahhoz már öreg vagyok. Meg aztán mit is tehetnék, utazni muszáj, hontalan vagyok, fiam.

— Hontalan? — nevetett a kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyermeke?! Még ilyet! — csattogtatta jegylyukasztóját, s nevetgélve lépett tovább.

—j Jó ember — intett a néni a kalauz után. — , Ha nincs utas, leül mellém és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyermekeimnek nincs idejük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét is eltelik, hogy szót váltunk, hogy elbeszélgetünk.

Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt.

— Én már itthon vagyok. Minden jót — búcsúzott sietve.