Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-09 / 213. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 9., péntek Cj MESEJÁTÉK A TELEVÍZIÓBAN. Páskándi Géza Csodatopán címmel mesejátékot készített a televízió számára. A mű dramaturgja Békés József, a rendező Sík Ferenc. A mesejáték főbb szereplői: Bodrogi Gyula, Szirtes Ádám és Szacsvay László. Képűnkön: Bodrogi Gyula és Szirtes Ádám a kamera előtt (MTI fotó — Fiiedmann Endre felv. — KS) A gyerekek a világon mindenütt egyformák Egri zenepedagógus Ausztriában /EOf/HfiSKfäßr/ Szarvasbőgés Zeng az erdő! Évente egyszer, egyetlen egyszer. A hegyek koronás urai három hétig nászukat tartják, és a kecses szarvasitehenekért a hárembasák, akár ölni is készek. A forró nyár véget ért, és a szeptemberi hajnalok hűvösek. A fák vetkőzni kezdenek és vörös, sárga, barna levelek hullanak a tavalyi avar tetejére. Apró ködfoltok ülnek a mélyfekvésű erdei tisztásokra, ahol nászukat tartják a szarvasok. Napközben — amikor még a vénasszonyok nyara fel-felvillainitja ragyogását és melegen tűz a Nap — elhúzódnak a koronás urak a sűrűk rej tekébe. Diszkréten, elegánsan, mintha pezsgő vérük egy csöppet sem kívánná a szerelmet. Az ő idejük a hajnal és az este! Ilyenkor terelik össze övéiket, a háremet, és ha a megszokott birodalomba idegen gavallér próbálna betévedni, akkor megkezdődik a harc. Az öreg vadász, aki már sok szarvasbőgést megélt, bizakodó : « — Jó bőgés lesz! — Honnan tudja? — Tudom! Biztosan tudom, mert ez a csepergős, őszi idő a szarvasnászra a legkedvezőbb. Egy revés tüskön üldögélünk a vágás szélén, és várjuk, hogy kivirradjon. — Ott a magasles! Miért nem oda mentünk? Szája elé emeli bütykös ujját, mintha még ezt a kevés beszédet is sokallaná. — Magaslesről csak nagyon nagy szerencsével lehet bikát lövetni. Mindenáron fürkészni szeretném a szarvasnász tudományát, és nem hagyom annyiba: — Akkor minek a magasles? Messze, a túloldalból erőtlen, gyenge bőgés hallatszik. A hajnali pirkadattal azután megjön rá a messzire zengő válasz. Később percekig semmi! Újra néma és csendes a Mátra. — Ügy beszél, mintha kezdő lenne — súgja halkan, csakhogy éppen válasz nélkül ne maradjon az előbbi kérdés. — Komolyan kérdeztem! — A bőgő bikák közül válogatni kell. Cserkelve, lassan közelükbe férkőzni, bőgőkürttel „beleavatkozni” a szerelmükbe. Néha egy morgás, egy böffentés is elég ahhoz, hogy megállítsuk a kiválasztott, de távolodó bikát Lassan-lassan megvirrad. Jön a bőgés innen, onnan! Felelgetnek egymásnak — hol dühösen, hol biztos méltósággal — a választottjaikat féltő szarvasok. — Ez jó bika! — Pedig nem is bőg nagyon erősen. — De a hangja. Hallgassa csak azt a mélyen, a torok tövéből jövő hangot! ö nem viháncol, nem ifjú titánként, legénymódra hencegve bőg, csak ereje, hatalma biztos tudatában, a vérétől hajtva válaszol. Elindulunk. Közelebb, egyre közelebb a vágás mellett levő rudas erdő felé, amely a bőgő bikák kedvenc tartózkodási helye. — Itt lövettem tavaly a némettel egy kilencven kilósat — súgja amint megállunk. — Nagy, nagyon nagy! — mutogatott a német. Sok pénz kell! — Lőjje, lőjje — unszoltam, amíg aztán végre megszólalt a puska... Kivirradt, amikor visszajutottunk az erdő szélére a nagy fatuskóhoz. Váratlanul szél támadt, és úgy hullottak az őszi falevelek, mintha a természet levélesővel akarta volna beteríteni a csupasz, fekete földet... Szalay István Iparművészek a Műcsarnokban Egerben találkoztunk. Mezei László nyári szabadságát töltötte itthon, utána utazott vissza Götzisbe. Megkezdődött ott is a tanév, az osztrák zeneiskola visszavárta tanárát. Beszélgetésünk elején az indulásról kérdeztem: — Szívesen emlékszem vissza a tanulóéveikre; Miskolcon végeztem. Utána Budapesten a karmesterképzőre jártam .Kilencszázhatvannégyben kerültem Egerbe, az Állami Zeneiskolában tanítottam, 1978'ban utaztam Ausztriába. — Hogy történt? — Vorarlbergi tartományba egy trombitatanárt kerestek. Rám esett a választás. így azóta Götzisben élek, az ottani zeneiskolában tanítok a fúvós tanszakon. Hétéveseket éppúgy oktatok, mint húszéveseket. — Summázná az eddig eltelt évek tapasztalatait? — A gyerekek a világon mindenütt egyformák. — Milyen különbséget lát a magyar és osztrák zenetanítás módszereiben? — Itthon a nagyszerű Ko- dály-módszert követik minden iskolában. Az osztrák zeneiskolában az ő tanai mellett alkalmazzák a neves zeneszerző Orff metódusait is. Ez utóbbira a hangszerjáték fontossága, s a zene logikájának a kutatása jellemző. Természetesen az alap — mint csaknem mindenütt a világon — a Kodály Zoltán által kidolgozott rendszer: a szolmizáció elsődlegessége. Sok tehetséges gyerek megáldott a belső hallással. Ám ez önmagában még nem elég; felszínre kell hozni, fejleszteni kell. — Ez elsősorban a tanáron múlik... — Feltétlenül. Az oktatónak azonosulnia kell a gyerekkel, majd együtt fejlődnie vele. Végül is a zenében, így valósulhat meg a csodálatos együttműködés, a kölcsönhatás. — Számos esztéta szerint a zene a legelvontabb művészet. Mégis elengedhetetlen az ember életében... — Amit magam is tapasztaltam: Ausztriában a világ legtermészetesebb dolga, hogy a gyerek zenét tanuljon. Ez nem divat, hanem igény. S nagyon szimpatikus dolog, hogy a szülői felelősség nem szűnik meg az iskoláskorú felvételével, igenis végigkísérik a fejlődését, előmenetelét. — A magyar zenetanároknak hosszú évek óta rangjuk van a világ minden táján. — örvendetes, hogy egyre többen kapnak lehetőséget arra: megismertessék nemzeti módszerünket. Szakmailag mindenütt elismerték. Ausztriában oktatnak amerikaiak, bolgárok, más nációbeliek is. De arra még nem volt példa, hogy egy magyar tanár szerződését ne hosszabbították volna meg. — Ügy tudom, karmesterként is tevékenykedik. — Van egy 30 tagú fúvós- zenekarom. Ez a zene nemcsak közkedvelt, de igen magas kultúrája is van ezen a tájon, Vorarlbergben például 104 ilyen együttest tartanak számon, a legtöbb nívós produkciót nyújt. A mi együttesünk rendszeresen ad térzenét, főleg az idegenforgalmi szezonban erre igen nagy az igény. Évente megrendezik a díszhangversenyt. Nagy örömömet lelem a műsorválasztásban : a hagyományos polka, az induló mellett, a szélesebb repertoár kedvéért a francia, az orosz klasszikusokat is előadjuk. No és ■ természetesen nem hiányoznak a magyar zeneszerzők sem. Nem is gondolná, Farkas Antal mennyire népszerű. Egyébként minden tekintetben szeretném a zeneirodalom nemzetköziségét megvalósítani. — Nincs honvágya? — De igen. És büszke vagyok, hogy magyar vagyok. Nagyon sok osztrák barátom, ismerősöm járt Magyar- országon, Egerben, s olyan jól esik hallani, mennyi szépet, jót mesélnek. Aki itt járt, mind visszavágyik. Szerencsére magam is gyakran hazajöhetek. Egyébként* ha sikerül, jövőre a fúvós zenekarommal felléphetünk itthon, Mikes Márta NAGYLEMEZEN Hevesi. betyárballadák Tizenöt esztendővel ezelőtt a magyar hanglemezkiadásban addig teljesen szokatlan vállalkozás első darabjaként köszönthettük, a Magyar Népzene címmel útjára indított lemezalbumot. Már a sorozatnak szánt indítás is azt a programot kívánta megvalósítani, hogy Bartók és Kodály útmutatásai, tanulmányai és gyűjteményei („A magyar népdal”, illetve „A magyar népzene”), valamint az 1951—1966 között megjelentetett Magyar Népzene Tára című ötkötetes összefoglaló mellé egy hiteles, hangzó példatárat nyújtsanak a nagyközönség számára. A szakképzett gárda által az 1950—60-as években ösz- szegyűjtött és felhalmozott tekintélyes anyag mellett, már az első lemezoldal is tartalmazott számos, a fel- szabadulás előtt is kis példányszámban rögzített hang- felvételt. Az anyag hivatott szerkesztője, a munka összefogója — miként ez a legutóbb is történt — Rajeczky Benjámin volt. (Csak kevesen tudják róla, hogy ő Heves megye, pontosabban Eger szülötte.) öt esztendő múltán jelent meg a második album, amely határainkon túl, nemzetközi viszonylatban is nagy elismerést aratott: az év legjelentősebb lemezfelvételének kijáró nagydíjban részesítette a Francia Akadémia szak- bizottsága. összességében: a sorozat egy tudatosan végiggondolt koncepció megvalósításáról tanúskodik. Minden egyes darabja a magyar népzene régi rétegeit, az európai (középkori) örökség hatásait, az újstílusú dallamok „vérfris- sítés”-ét, valamint a hangszeres zene előadásmódjának változatait, végezetül pedig a naptári ünnepekhez és az emberi élet fordulóihoz fűződő népszokásos dalkincsét reprezentálják. A törekvés második vonulatát az jelzi, hogy a magyar nyelv- terület minden vidéke szerepel a lemezek valamelyikén, — a Csallóköztől a csángókig egyaránt. Öröm az is, hogy a gyűjtők (pl. Borsai Ilona, Bakó Ferenc) anyagából Rajeczky kitűnően válogatta össze a Heves megyére jellemző betyárballadákat és -dalokat, az újstílusú népzenei réteghez tartozó lírai hangvételű anyagot, a közkedvelt katona- és summásénekeket, mellettük a citeramuzsikát, valamint a harmadik album záró részében bemutatott farsangtemetés adomány- gyűjtő szokásénekét. Kriston Vízi József A Műcsarnokban sajtótájékoztatón-mutatták be tegnap a pénteken nyíló országos iparművészeti kiállítást. A rendezők elmondták, hogy a tárlat kétezer négyzetméteres alapterületén mintegy 250 tervező és iparművész sorakoztatja fel munkáit. Mintegy 90 vállalat vesz részt a kiállításon, amelynek központi gondolata: a tervezés — értékteremtés. Három szekcióban mutatják be a tervezőművészet eredményeit, a különböző egyedi iparművészeti alkotásokat, valamint azt az intézmény- rendszert, amelyben az alkotások megvalósulnak. Szlavcso Csamov: Ember a csillagok alatt A z úton elhullajtott szalmaszálak, a fehéren izzó por vakítja a szemet. Az út amoda vezet, a hótól szikrázó hegyek mögé, aztán leereszkedik egy csöndes völgybe, ahol apró fehér faluk kéményei füstölögnek. A porban .--számtalan lábnyom, valamennyi tisztán kivehető: a járókelők jó erősen odacsapták lábukat, mivel a föld égette a talpukat, felforrósította a vérüket. Az öreg megállt, hogy megpihenjen, aztán úgy ült le, ahogyan a parasztemberek szoktak: egy kissé előredőlve, mintha meghajolná a föld előtt. Kioldozta megfakult tarisznyáját, kendőt terített a térdére, darab kenyeret, marék juhtúrót, ök- lömnyi paradicsomokat rakott rá. Sokáig és csendben evett, mintha a földdel beszélgetett volna. Lassan alaposan megrágott minden falatot, hogy kisajtoljon az ételből valami ízt. Azán széles tenyerébe gyűjtötte a morzsákat, és beleszórta a * A bolgár író novelláját Bulgária nemzeti ünnepe alkalmából ajánljuk az olvasó figyelmébe. tarisznyába — jó lesz a madaraknak. Újból találkozott a lábnyomokkal, azok pedig elvezették a völgybe. Közelben s távolban mindenütt kaszásokat és asszonyokat látott, akik agyagkorsóban hordták a friss vizet a férjüknek. ö is így szokott dolgozni a feleségével, akit úgy szeretett, mint a földjét és az ekéjét. Ismerősök jöttek szembe. Csak egy-két pillanatra állt meg velük, röviden viszonozta köszönésüket, mondta, hogy a legkisebb fia gyerekét megy megnézni, akit az ő nevére kereszteltek. Aztán tekintetét a hegycsúcsokra szegezve tovább sietett. A legkisebb fia a völgy legtávolabbi falujában lakott, s az öreg egy évben csak egyszer szokta meglátogatni, rendszerint télen. De most a rekkenő hőségben is útnak eredt, hogy megnézze a kis jövevényt, aki még akkor is viselni fogja a nevét, amikor ő már nem fog járni a csillagok alatt. Esteledett. Az öreg megint leült egy kicsit pihenni az útszélre. Az erdőből árnyékok kúsztak elő, a lábához feküdtek, és hűvösen átölelték. Énekelni kezdtek a madarak, tücskök kísérték őket. A föld pedig hallgatott a csillagok halvány fényében, mint ahogyan hallgatni szokott akkor is, amikor terem, és akkor is, amikor magához vesz minket. A sötétbe borult erdő fái között elő-elővillantak a falu fényei. Az öreg közeledett a fia házához. Szíve egyre hevesebben dobogott. Amikor odaért, megtorpant egy pillanatra, aztán nagy lélegzetet véve belépett. A csecsemő felsírt. Rózsaszínű volt az egész kis emberke, szagos és puha. Az öregember kérges tenyerébe vette és közelebb vitte a szeméhez. — Egészen magára üt — mondta egyszerre a fia és menye. Hajnalig vigyázta az unokája álmát. Vele virrasztóit a fia és menye is. Alighogy pirkadt, szede- lőzködni kezdett hazafelé. Hiába marasztalta a fia, hasztalan tartóztatta a menye, hogy maradjon még. Dologidő volt, s az öregember ilyenkor nem tudott tétlenül ülni. Disznóólak, juhkamrák mellett vitt el az útja, ahonnan trágya és frissen fejt tej savanykás szaga áradt. Amióta az eszét tudja, jól ismerte ezt a szagot. Mentében hol egy álmos gazdát látott, amint egy rakoncátlan csikót hajtott ki mérgesen az udvarból, hol egy koráin kelő fiatal menyecskét, aki teljesen elveszett a szemet csipegető szárnyasok között. A levegő friss volt, csípős, és az öregnek olyan érzése támadt tőle, mintha forrásvizet ivott volna. Valahol belül, a lelke legmélyén egy ének kezdett sarjadni. Az erdőnél fejszecsapások hangja fogadta. A koronájukat a felhők közé fúró hatalmas fák sejtelmesen susogtak. Köröskörül frissítő hűvös és gyantaszag ... Az öreget ámulatba ejtette az erdő, és az odafent úszó felhők számára ismeretlen, titokzatos világa, öles termetű favágókat pillantott meg, és álmélkodva figyelt^, mint énekelnek a fejszék a kezükben. Egészséges piros arcuk volt, nem úgy, mint a falu- jabelieknek. Azoké szürke és barázdált, akár a föld. Aztán újóól elindult. Sietett, ám nem érzett semmi fáradtságot. Könnyedén lépkedett, felemelt fejjel. A kis rózsaszínű emberkére gondolt, aki majd ugyanúgy fogja szeretni ezt a földet itt, a csillagok alatt, mint a nagyapja. (Zahemszky László fordítása) Külhoni minta alapján Az Ómagyar Mária-siralom titka Az első ismert magyar vers az Ómagyar Mária-siralom érdekes titkát fejtette meg a Pécsett élő Tóth István irodalomtörténész, középkori költészetünk neves kutatója. A versfőkben elrejtve felfedezte Jézus nevét. A középkori költők gyakran írtak olyan műveket, amelyekben ákrosEtichont alkalmaztak, azaz a verssza- kok vagy a verssorok kezdő betűiben egy nevet rejtettek el: a szerzőét vagy azét, akinek a verset ajánlották. A pécsi kutató tehát ilyen vonatkozásban is megvizsgálta az Őrnagya r Mária-siralom szövegét, és olvasta nak eredményeként rábukkant a vers közepén Jézus — a szövegben: Iésus — nevére. Tóth István véleménye szerint minden bizonnyal külföldi minta alapján' alkotta meg a szerző.
