Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-28 / 229. szám
4. hB j NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 28., szerda A BUKÁS NEM TRAGÉDIA Hadüzenet az engedékenységnek Milyen lesz az új értékelési rendszer? Az idősebb, a tapasztaltabb pedagógusok — természetesen csak magánbeszélgetés keretében —, de sok sztorit idéznek a kényszerű megalkuvások sorozatából. Elmondják, hogy az általuk adott elégségesek zöme tulajdonképpen elégtelen, mert a diákok a rendszeres, a lelkiismeretes korrepetálások ellenére sem sajátították el azt a keveset, ami nélkülözhetetlen a továbbhaladáshoz, a magasabb osztályba lépéshez. A bukás a legtöbbször mégis elmaradt, mivel a nevelők nem akartak szégyent hozni az iskolára, nem óhajtottak szembekerülni igazgatójukkal, aki az eredménytelenségért elsősorban őket hibáztatta, s munkájuk, mindennapi helytállásuk értékét, minőségét kérdőjelezte meg. Ha engedtek, ha úsztak az árral, ha lakkozták az elszomorító valóságot, akkor nem volt baj a rendkívüli előbbrelépéssel, akkor nem hiányzott a jutalom, s a mindig örömet okozó erkölcsi megbecsülés sem. A túlzottan önérzetesek, a csak azért is higgadtan, reálisan ítélők mellőzöttekké, háttérbe szorítottakká váltak, s szenvedhettek a „mostohagyermek-sors” nem éppen szívderítő velejáróitól. Ezek után senki sem csodálkozik azon, hogy számuk egyre csökkent, azaz a „renegátok” is a megtérők csapatát gyarapították. Riasztó következmények Az emberileg tálán megérthető engedékenység következményei megdöbbentőek. Ezekről sokáig nem illet beszélni, ám a szokatlan csend is a súlyosbodó gondokra utalt. Napjainkban már nem hallgatunk róluk, hiszen emlegetjük őket, persze csak általánosságban, s nem egy-egy oktatási intézménynek címezve a panasz- listát, amely sajnos riasztóan terjedelmes. Elég csak arra utalni, hogy a szakmunkásképző intézetekbe kerülő fiatalok — a gyengébb felkészültségűek jutnak ide — jelentős hányada hadilábon áll az olvasással, a számolással. Felmérések igazolják, hogy olyanok is akadnak — méghozzá jó néhányan —, akik nem értik az áttanulmányozott szöveg lényegét. Nekik kellett volna megbukniuk, osztályt ismételniük. Akkor is, ha az időveszteséggel jár, akkor is, ha a le-, illetve visszamaradás pillanatnyilag bántó, kellemetlen érzés. Ezzel szemben az elburjánzó liberalizmus, a polgárjogot nyert engedékenység csak később okoz, de a legtöbbször már nem orvosolható bajokat. Gátlásokat szül, s kialakítja a kisebbrendűség egyre nehezebben viselhető tudatát, így aztán sorsok regimentjét juttatja kátyúba a bukás- mentesség elvének hirdetése, s gyakorlatának vallása. Emberséggel ötvözött szigor Szerencsére ma már más szelek fújnak. A művelődési kormányzat, ha kissé megkésve is, de • csak vette a vészjelzéseket, s a minisztériumi szakemberek már az új osztályzási és értékelési rendszer kialakításán fáradoznak. Ez hadat üzen a liberalizmusnak, a tévesen értelmezett türelemnek, a nehézségek minden áron való palástolásának. A részleteket még nem ismerjük, de az tény, hogy az emberséggel ötvözött szigor nyer polgárjogot, ennek szelleme tükröződik majd a gonddal formált kitételekben. Kell ez a fordulat, sürgeti a felnövekvő nemzedékek jól felfogott érdeke, hiszen senki számára nem közömbös, hogy milyen felnőttekké érnek a ma tizenévesei, akiknek meg kell szokni a követelményeket, akikben tudatosulni kell annak, hogy számukra a tanulás a munka, s a rájuk háruló teendőkkel képességeikhez mérten, a várható legnagyobb szorgalommal illik megbirkózniuk. Ezt a helytállást mérlegelik majd a pedagógusok, méghozzá mindenféle magalku- vás, kényelemszeretetből fakadó elvtelen főhajtás nélkül. Sokrétű törődés Nyilvánvaló: akadnak jó néhányan, akik — legalábbis pillanatnyilag — úgy érzik: rosszul jártak. A bukás azonban nem tragédia, mindössze szintjelzés, s ennek rá kell döbbentenie az érdekelteket arra, hogy nem elég, amit nyújtottak, hogy fokozottabb igyekezetre van szükség. A szülőknek sem kell aggódniuk, mert a gyerek a lehető legjobb helyen van az iskolában, ahol nem feledkeznek meg szellemének és jellemének pallérozásáról. Hadd oszlassunk el egy esetleges hiedelmet. Nem az öncélú merevség kap zöld jelzést, hiszen a tanítók és a tanárok a jövőben is foglalkoznak azokkal, akik nehezebben- értik meg áz összefüggéseket, s arra törekszenek, hogy behozassák velük hátrányukat, lemaradásukat. Érvényben marad minden bevált fogás, mindössze a túlzott elnézést száműztük — s erre már régen megérett az idő — az iskolapadokból, a katedrákból. Aki lusta, aki hanyag, számíthat a kudarcra, amely rádöbbenti, figyelmezteti arra, hogy a továbbjutás egyet- len lehetősége a folyamatos, a kitartó ismeretszerzés. A bizonytalankodók nem maradnak magukra, iránytűt adnak nekik, megkönnyítve az eligazodást a tudnivalók birodalmában. Csak a tétlenkedőknek kell újból rajthoz állniuk, méghozzá abban a tudatban, hogy tényleges teljesítmé-, nyűket mérlegelik. Holnapjaikért aggódva, felelősségérzettől sarkallva, azaz valósághűen mindenféle lakkozás, csak azért is szépít- getés nélkül. ■. Pécsi István Mulatság a Galga ... Bő szoknyában kis menyecskék A múlt hét végén a galgahévízi Kodály Zoltán Művelődési Ház, a helyi — országszerte híres — népi együttes és a Jugoszláviából érkezett Kikindai Kultúr- egyesület Tánccsoportjával közösen szüreti mulatságot rendezett. Az intézmény a nevéhez méltóan ma is feladatának tekinti a népi hagyományok megőrzését, s ennek ápolását. A század eleji Galga-völgyi palóc népviseletbe öltözött fiatalok régi szokásokat, táncokat, borról szóló rigmusokat elevenítettek fel vasárnap, a falu utcáin. A jól sikerült rendezvény — amelyen részt vett a település apraja és nagyja —, hajnalig tartó bállal ért véget. Ihaj-csuhaj... (Fotó: Szabó Sándor; A Beszélgetés a líráról — Domokos Mátyás és a költő, a kritikus számvetése nem akarta napjaink költőit dobozokba zárni, mindössze azt állapította meg, hogy a hatvanas évek vége felé megváltozott költőink hangja, téma- és formavilága. „Ez volt az időpont a magyar líra útján, amikor a költészet belső élete és fejlődése szempontjából is megsokasodnak azok az új jelenségek, új törekvések, új tehetségek, köztük persze gondok és kételyek is, amelyek indokolttá teszik, hogy egy új korszakhatárt tételezzünk föl, mert ettől kezdve a magyar líra nem az, ami korábban volt. A költő szerepétől kezdve olyan változások és robbanások alakítják költői világainkat, az öregektől, Illyés Gyulától, Zelk Zoltántól, Weöres Sándortól, Vas Istvántól kezdve Nemes Nagy Ágnesen, Pilinszkyn, Juhász Ferencen, Nagy Lászlón, Csoórin át a íeg- fiatalabbakig, szinte minden költőig, aminek alapján mondhatjuk, hogy a 60-as évek vége felé a költészet az, amelynek keretein belül nagyobb koYszakváltás történik, mint 1944—45-ben. Nincs a magyar lírának olyan képviselője, aki ne érezné ezt a változást, amit bizonyos mértékig szakadéknak is nevezhetnénk” — mondja Domokos Mátyás. És ez utóbbi megállapítással — (szakadék?) — nem mindenben értettek egyet beszélgetőtársai, Fodor András, Lator László és Lengyel Balázs. A magyar költészet fejlődése összefüggő egész, amelyben igen nehéz évekhez kötni a versízlés, költő és olvasó megértésének alakulását. Fodor András úgy látja, hogy az ízlésváltás korábbra, 1958-ra tehető, amikor megjelent a Modern francia költők antológia, amikor ismét tért hódított a francia ízlés, elevenné vált a francia költészet hatása és a nézet, hogy a verset nem kell okvetlenül zárt formában írni. Miért is kellene, hiszen a vers ma már nem hallott, hanem olvasott élmény? Innen tapasztalható, hogy az öregek is elkezdtek ol- dottabban írni. Ez az idő, amikor a próza beivakodik a lirába, szétfeszíti a kötött formákat, ami egyfajta védekezés is a korszakot uraló dokumentumokkal, statisztikákkal szemben. De visszafordulás Kassákhoz és a 20-as években uralkodó avantgárdhoz, ami viszont akkor politikai állásfoglalás is. Lator László az igaz nagy teljesítményeket az idősebb nemzedék költőinél látja: „fontosabb kísérlet Illyés öregkori költészete, amelyben visszatért fiatalkori francia élményeihez és a modern angol, amerikai költészethez, de úgy, hogy a maga hajlamait nem .adj a fel.” A hatvanas évek végétől három iskola volt hatással a fiatal költőkre: a Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes által képviselt objektív tömörítés, Nagy László és Juhász Ferenc népi szürrealizmusa és Vas István racionális prózaisága. Mindez számtalan veszélyt is rejt magában, mert pl. „a népi szürrealizmus a kotyogó sámánkodás és locsogás felé viszi el a költészetet, mert nem elég, hogy a költő hanyatt fekszik és ami eszébe jut, azt leírja.” Lehet, hogy mindez a költészet piacszerűségével függ össze, azzal, hogy mit lehet eladni a kiadónak és olvasónak. Ez az antológiák kora is. 1958-tól öt-hat antológiában száz új költő jelentkezett, ami nem jelentette a költészet felhígulását, csak azt, hogy a fiatalok fórumot kerestek, hangjukat akarták hallatni. Az már más kérdés, hogy ki marad meg ezekből, ki vállalja az önálló kötetet, ki képes kifejezni kora égető és fontos kérdéseit, ki találja meg saját hangját, ki képes állandó megújulásra. Érdekesek ezek a látszólag elvonatkoztatott beszélgetések, mert korunk egy- egy kérdésére irányítják a figyelmet. Gátat vetnek hiedelmek elburjánzásának, ferde ítéleteknek. De nekem azt is mondják, hogy boldog az az ország, melynek költői szabadon szólhatnak, és ha sokan hiányolják is a mai költő formakultúráját, emlékeztetnek arra, hogy a költészet is korjelenség, összefügg — a költői forma is — az adott kor gazdasági, társadalmi eredőivel. Ebergényi Tibor Séta az egri várban Eger Vára Baráti Köre szeptember 30-án, délután fél 5 órai kezdettel vársétát hirdet, amelyen bárki részt vehet, aki kíváncsi az Országos Műemléki Felügyelőség 25 éves feltáró és tudományos kutató munkájának eredményeire. Az érdeklődőket Kozák Károly régész, az OMF munkatársa kalauzolja majd. Találkozás: a vármúzeum igazgatósági épülete előtt. Tárgyak Szőnyeg a fürdőszobában. Bordó szivacsszőnyeg. Tisztítani, mosni kell. Felemelem, bámulom, ezüstfehér, szőke, fekete, hosszú hajszálak, anyósom, feleségem, fiam fésülködési nyomai. Kézzel szedem le őket, szálanként. Nem szívesen.. Pedig... Milyen szép gesztenyebarna haj volt az a fehér, amiI kor mindennapos lettem a lányos háznál. Libamáj, disznótoros, minden földi jó és kedvesség. Hétköznapokon is az útépítő munkásnak, nekem. Nézd meg az anyját, I vedd el a lányát. Elvettem. Első heti keresetem dauerra ment. Szívesen adtam. A szőkeség ma már mint szín sem olcsó. Évtizedek óta bámulom nejem hajkoronájának színeváltozását. Egyszer megkérdeztem, nem kíváncsi, milyen lehet hajának eredeti színe? Nem kíváncsi. Két fiunk él. A szőke elment asszonya után. A fiatalabb, a fekete itthon, nálunk fésülködik. Törődik a hajával, ollóval igazgatja fürtjeit. Kiabálok, nevet. Te is rendetlen vagy, mutat a szőnyeg cigarétta-égette hegeire. Nincs most itt a srác, hangját hallani vélem, de igazat mond. Csak az asszonyok észre ne vegyék. Szobám kedves ékei. Két pár gyermekcipő, fűzőjén függ a könyvespolcomon. Fiaim topogtak bennük, akkor rég, amikor tisztelték apjukat, s nem tartották elmaradottnak. Az első szegényvilágban született, a gyermek- kocsi is bajos volt, használtan vettük a nagy, otromba alkalmatosságot. A fiú most elegáns kis Fiattal szállít- gatja asszonyát, anyját, nagymamáját, ahová kérik. Legutóbb hétvégén Bécsbe ugrottak ki, várost nézni. De hiszen akkor erre esküdtünk, hogy. nekik legyen jobb. Persze most nekik kéne esküdniük ... A fiatalabb egykori cipőtulajdonos? Különös ember. Rajzol, gitározik. Egyik dédanyja okos, tehetséges és egy kissé bolondos asszony volt. A gének elszabadultak, hetedíziglen végzik ámokfutásukat. A fiú ötévesen korcsolyaversenyző lett, s mindig harmadikként végzett. Mindig hárman indultak. Letört. Pestről oklevelet küldtem neki, hamis pecséttel, hamis aláírással: „A kiváló egri versenyzőnek szép eredményéért”. Idén nem kapott nyereségrészesedést, hét napot igazolatlanul hiányzott. Hol volt? Ki tudja? ö sem. Menynyit kapott volna, kérdezem igazgatóját, aki barát. Postán feladtam a pénzt a magam nyereségéből és kiváló tisztelettel aláhamisítottam a barátom nevét. Kifelé tartok az élet képernyőjéből, szeretnék jó emléket hagyni. Kérdem tőle, vegyünk egy kocsit részletre? „Nem kelL Balkezes vagyok, ügyetlen. Nem kívánok emberhalált” — válaszolja. Az ám, erre nem gondoltam. Egy hónap és: beletörte kulcsát a zárba, tönkretette a kávéfőzőt, tú'lcsavarta a vízcsapot. Takarítok. Törölgetem a két cipőt, az autósét és a gyalogosét. Koponya a könyvek között. Nem valódi, egyetemi oktatási tanszernek nevezhetném. Vidám fickóvá dekorál- ! tam, fejére fehér kalapot raktam, harminckét foga közé pipát tettem. Jelkép. Derűvel nézem őt és az életre gondolok. Beteg voltam, jött az orvos, az első szava: ő ko- j ponyát laikus lakásában még nem látott, öcsém azt mondta, az ő szobájába ilyet nem engedne be. Lakásfelméréskor a tanácsi alkalmazott, csinos jogásznő el- tátotta szép ívű száját. „Milyen ember maga?” — kérdezte. — „Választó és választható állampolgár. De a jóslat szerint az állam is elhal egyszer.” — válaszoltam. A koponyát kaptam. A fehér vászonkalapot a Balaton partján vásároltam, a koponyára- került. Szájában a pipa relikvia. Szántén ajándék. A pipának meséje van. Vidám és szomorú meséje. Baló Elemér és Mester Tibor színészekkel elmentem a Tisza partjára, örvénybe pe- cázni. Két hétre terveztük a túrát. Viharlámpát, pipát és sok vágott dohányt vittünk a szúnyogok ellen. Akkor kaptam ezt a Bruye csibukot Mester Tibor barátomtól. A két férfiú nagy tudományé horgász volt, én kezdő. Három napig bámultuk a vizet. Semmit sem fogtunk. A parasztház padlásán friss szénán aludtunk. Hajnalban kilopóztam. Egy óra múlva háromkilós ponttyal ébresztettem társaimat. Nem örültek, irigykedtek, sőt árulásnak tartották magányos szerencsémet. Megsértődtem. Vonatra ültem. Mester Tibor meghalt fiatalon, negyvenkét évesen. Akkor dugtam a már jól kiszívott pipámat a koponya fogai közé. Suha Andor
