Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-22 / 224. szám
4. * NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 22., csütörtök SZLOVÁKUL MÁTRASZENTIMRÉN Nemzetiségi oktatás Magyarországon Szeptemberben magyar diákok mellett sok ezer nemzetiségi fiatal is elfoglalta helyét az iskolapadokban, akik anyanyelvükön folytatják tanulmányaikat. Magyarországon becslések szerint több minit 400 ezer nemzetiségi lakos él. A legnépesebb csoport a németeké, számuk eléri a kétszázezret, utánuk a szlovákok következnek százezres' létszámmal, őket a délszlávok követik, majd a románok. Az ország összlakosságának mintegy 4—4,5 százaléka tehát a nemzetiségi lakos. A nyelvi közösség Ezekből a fiatalokból kétnyelvű állampolgárok válhatnak, ha elsajátítják a magyar nyelv mellett saját anyanyelvűket is, ha a nemzetiségű szülők ilyen iskolákba íratják őket. Ez lényeges azért is — állapítja meg a Hazafias Népfront felhívása —, mert a nemzetiségi öntudat nem létezhet adott nyelvi közösséghez való tartozás nélkül. Mindent meg kell tenni az iskoláskorú fiatalok anyanyelvi kultúrájának fejlesztéséért. Tekintsük át, milyen lehetőségeik vannak a nemzetiségi diákoknak anyanyelvűk tanulására? Kezdjük a németekkel: A múlt iskolaévben a 174 általános iskolában 24 250 tanuló vett részt német nyelvoktatásban. Működött egy önálló német gimnázium Baján, két német tagozat Pécsett és Pesterzsébeten, ezekben a humán tárgyak tanítási nyelve általában német volt. Pécsett, illetve Baján képezték ki az általános iskolai tanárakat és tanítókat. Pécsett középfokú, Sopronban felsőfokú óvónőképzés folyt, ezenkívül az ELTÉ-n, valamint a szegedi, debreceni egyetemeken középiskolai tanári diplomát szerezhettek a német anyanyelvűek. Heves megyében, a mátra- szentimrei körzeti általános iskolában 1950-től tanítják a szlovák nyelvet is. A jelenlegi tanévben a 32 gyermekből 29 vesz részt ilyen oktatásban. Az elsősök kéthetenként 5,5; a másodikosok 4,5; a III—IV-esek egyaránt három órában kapnak felkészítést szakképzett nevelőktől. A szükséges alapismereteket pedig már az óvodában megszerezhetik, miután korcsoportonként heti 1—2 órát foglalkoznak a kicsinyekkel. A szlovák nyelven tanuló fiatalok száma hazánkban egyébként 1978 óta 9 ezerről 12 ezerre nőtt, a túljelentkezések miatt például Budapesten párhuzamos osztályok indítására volt szükség. Jelenleg az országban öt szlovák tanítási nyelvű általános iskola, két gimnázium és — az idei évtől — egy kollégium is működik. Az óvónőképzést a budapesti közép- illetve a szarvasi felsőfokú, míg a tanítókét, tanárokét az esztergomi, valamint a szegedi intézetek bizosítják. Szerb-horvát tannyelv?! általános iskolából öt működött az országban, míg nyelvoktató iskolából 45—50, amelyekben a humán tárgyakat anyanyelven oktatták. Budapesten működött eddig az egyetlen szerb- horvát nyelvű gimnázium, az idén Pécsett i» megkezdi munkáját egy új szerb-horvát gimnázium. Van tanárképzőjük a dél- szlávoknak, óvónőket oktatnak szlovén nyelven is. A tanárképzés Pécsett folyik. A román nyelvű iskolák is népesek az ország románlakta vidékén. Kétnyelvű tanítás Mint ismeretes a nyelvoktató iskolák továbbfejlesztéseként a következő esztendőkben a nemzetiségi területeken bevezetik a kétnyelvű oktatást, ami azt jelenti, hogy az egy tantárgyas nyelvi oktatás helyett az alsó tagozatokban a környezetismeret, az ének-zene, valamint az osztályfőnöki órák, a későbbiekben pedig a felső tagozatokon a történelem és a földrajz tananyagának tanítása nemzetiségi nyelven történik. Miritienütt arra törekszenek, hogy az anyanyelv ne csak a tanórán, hanem az életben is szerepet kapjon. Az új oktatási forma azért lesz jelentős, mert általa a fiatal második nyelvként megtanulja a saját anyanyelvét és használhatja is az életben. Hiszen mindenki előtt köztudott, hogy a nemzeti lét folytonosságát csak olyan ifjúsággal lehet biztosítani, amely beszéli anyanyelvét, ismeri ősei kultúráját. Csak ilyen ifjúság vállal örömmel részt a művelődési munkából is. Figyelembe kell venni, hogy az anyanyelvűnket jól beszélő, a nemzetiség kultúráját alaposan ismerő fiatalokra vár napjainkban a nemzetiségi emlékek összegyűjtése Magyarországon. Hogy fennmaradjanak, nekik kell lejegyezniük a népdalokat, népmeséket, hiedelmeket, az ilyen fiatalokra vár a feladat, hogy mai valósággal töltsék meg a honismereti köröket és megőrizzék a tájházak népi kincseit. Három megyében, Baranyában, Bács-Kiskunban és Vas megyében a kijelölt német, horvát és szlovén nemzetiségi iskolákban már az előző években folytak kísérletek a kétnyelvű tanítással. Ezek bizonyították, hogy az új módszerrel jobb eredményeket lehet elérni. Az OPI és a szövetségek A tapasztalatokat most felhasználják és a nemzeti szövetségekkel összefogva az Országos Pedagógiai Intézetben folyamatosan kidolgozzák az oktatás módszereit,, s új tanterveket és új tankönyveket készítenek a kétnyelvű iskolák számára. Az új módszert ott vezetik be, ahol a feltételek erre már adottak. Támogatják ezt a nemzetiségi szövetségek is, amelyek az idén ősszel tartják kongresszusaikat. Ezek hű képet adnak majd a Magyarországon élő nemzetiségek helyzetéről, az eddig végzett munkáról és meghatározzák a következő öt esztendő tennivalóit. Ezek közül az egyik legfontosabb az anyanyelvi oktatás, az igényes nemzetiségi művelődés elősegítése. A nemzetiségi iskolákra, a kétnyelvű oktatásra tehát nagy feladat vár a most kezdődő tanévben. (I. S.) A pedagógushivatás kötelez Egy kitüntetett osztályvezető mérleget készít Kerek László, a Hevesi Járási Hivatal művelődési, testnevelési és sportosztályának vezetője sokesztendős eredményes munkálkodásának méltatásaképpen augusztus 20-a alkalmából megkapta a megyei tanács egyik közművelődési díját. Egy hajdani találkozásra emlékeztet, jellemző sztorit idézve: — 1970-ben találkoztunk először az egri főiskola áltál szervezett „öregdiák” találkozón. Akkor kérdeztél sorsomról, munkámról, s én elpanaszoltam, hogy főnökeim nem javasolják számomra a továbbtanulást, nem szerezhetem meg az egyetemi végzettséget. Te persze megírtad, lett is belőle jókora fel- mordulás. No, meg fejmosás, számomra. Mégsem volt hiába, ugyanis az egykori óhaj csak teljesült... A múlttal kezdtük, ezzel is folytatjuk, elidőzve a pályakezdésnél, s az azt követő esztendőknél. — 1968-ban szereztem matematika—műszaki ismeretek szakos tanári diplomát. Egerben. Utána a tenki általános iskolába kerültem, itt munkálkodtam egészen 1974-ig. Nem éreztem rosszul magam, mert feladatban, próbatételben nem volt hiány. Előttem képesítés nélküliek tanították Gauss tudományát, ezért hatványozott lelkesedéssel fogtam hozzá a „rendcsináláshoz”. Akkor is azt vallottam, — máig is hiszek benne —, hogy ezt a tárgyat is meg lehet szerettetni a fiatalokkal. Természetesen akkor, ha a nevelő sem kételkedik benne. Rájöttem arra, hogy az eredmények egyik forrása a differenciált törődés és követelményrendszer. Dolgomat az könnyítette, hogy csapatvezetőként is munkálkodtam, azaz jóval közelebb kerültem a tanulókhoz, mint bárki más, így aztán hamar szót értettünk. 1974-ben tanulmányi felügyelő lett, majd 1978-ban osztályvezető. Az előző korszakot szívesen emlegeti, nem is Véletlenül. — Módom adódott arra, hogy ezer szállal kötődjek a nevelés-oktatás hús-vér valóságához, örülve a tapasztalatátadás, a segítségnyújtás lehetőségének. Kartársaim érzékelték a megértést, ezért kapcsolatunk feszélyezettség nélkülivé formálódott. Élményeimet ma is kamatoztatom, s mindmáig nem felejtettem el valaha kínzó gondjaimat. Épp ezért zöld jelzést adok mindazok számára, akik magasabb tájékozottságot óhajtanak szerezni, annál is inkább, mert ennek a gyereksereg látja hasznát. Szóba kerülnek az eredmények és a gondok egyaránt, méghozzá járási megközelítésben. — Az új tantervek bevezetése nem kis nehézséggel járt, de a bajok zömén túljutottunk. Szakom esetében kissé túlméretezettnek tartom az anyagot, úgy érzem, nem az átlagdiák szintjéhez igazodtak az összeállítás során. Természetesen a nevelői kötelesség mindig átsegít a buktatókon. Kollégáim zöme jól felkészült, yonatkozik ez a megállapítás a fiatalokra is. Ezt mondhatom a tanítókról, a betűvetés mestereiről, azzal a kitétellel, hogy ennél a hivatásnál vissza kellene állítani az alkalmassági vizsgát, mert az bizony abszurdum, ha bottülűek nevelnek a zene szeretetére. Igen sokat tett a közművelődés hétköznapjainak tartalmassá varázslásáért. — Bíztunk az általános művelődési központokban rejlő lehetőségekben, nem is hiába, hiszen reményeinkben nem csalatkoztunk. Épp ezért a jövőben gyarapítani óhajtjuk számukat, persze csak ott, ahol a feltételek adottak. Hadd említsek meg egyéb eredményeket is. Járásunk amatőr mozgalma — jó érzés erről szólni —, felzárkózott a megyei szinthez: néptáncosaink, pávaköreink tagjai, fafaragóink, naiv festőink lelkiismeretesen munkálkodnak, rendszerint jól szerepelnek. Ettől függetlenül nincs könnyű dolguk a népművelőknek, mert anyagi és erkölcsi megbecsülésük meg sem közelíti a pedagógusokét. Ettől függetlenül tisztes helytállást kértünk tőlük. Kidolgoztunk egy olyan normatívát, amelynek alapján képet alkothatunk tevékenységükről. Tudom, ez nem tökéletes, de több a semminél, és fundamentuma lehet a valósághű értékelésnek. Azt vallja, hogy a pedagógushivatás kötelez, így aztán hobbija is képzettségéhez idomult. — Szabad időmben mindmáig matematikával foglalkozom. Ez szellemileg felüdít, ráadásul az önképzés hatékony formája. Emellett szívesen olvasok, nemcsak szakcikkeket. Kell ez, mert csak a naprakész tájékozottság lehet az az iránytű, amely megkönnyíti számomra a mindennapi eligazodást, a sohasem hiányzó feladatok minél maradéktalanabb megoldását. Pécsi István Gyermekprogramok A füzesabonyi járási művelődési központ szeptember 30-án délelőtt a gyerekeket várja: két előadásban mutatják be Az aranyszőrű bárány című mesejátékot. A Játszóház minden héten várja a kicsiket. Szeptember 24-én például a batikolással ismertetik meg őket, szeptember 21-én pedig a Reme- nyik Zsigmond gyermekklub szervez közös játékot a szabadban. A Ludas Matyi gyermekklubban megindult a „Körösi Csorna Sándor útján” című program, a nagy utazó születésének kétszáz éves évfordulója alkalmából. Olyan volt minden, mint egy szentimentális színműben. A folyóparton szél nyargalászott, sápadt és zizegő levélcsomókat söpörve maga előtt a kihalt sétányon. Már az utolsó napsugár is kihunyt a fázósan borzolódó víztükrön, s valahonnan, a közeli házak egyikéből zongoraszó szűrődött ki a sivár délutánba. — Tehát nem ... — Nem — mondta a lány a nők velük született fölényével, s esze ágában sem volt magyarázatot fűzni ahhoz, hogy miért „nem” a válasz, s miért nem „igen”. Lehet azért, mert fázott. Lehet azért, mert szép volt, és túl fiatal. A fiú hangja megremegett. Az imént még a lány kezét fogta, azt, amelyiket nem zavart a válláról lelógó táskája. Végigmérte tetőtől talpig. Tekintete nem időzött sokat, sem Vereség röpködő-csapkodó haján, sem feszes bőrkabátján, sem farmerén. Szája meg- vonaglott, szemében felvillantak a tehetetlen düh első sárga szikrái. A küzdelmet azonban még nem adta fel. — Szóval nem... A lány úgy emelte rá a tekintetét, mintha a közeli jegenye szólította volna meg. Aztán megrázta a fejét. Szemlátomást kezdett fogyni a türelme neki is. „Ó, milyen érthetetlenek, makacsok, kicsinyesek vagytok ti, férfiak!” — fakadt volna ki tíz-húsz év múlva. Most, táskájában az egyetemi jegyzetekkel, csak annyit mondott: — Ne marháskodj, Ati. Látod, a konyhában már ég a villany. Itthon van Anya. S nézi az órát, hol maradhattunk veled... Már lépett is volna tovább. Nyújtotta a kezét. De most a fiún volt a sor, hogy megmakacsolja magát. Lázas, kaszáló mozdulatokkal tépte ki nyakából azt a pirosi sálat, amit az imént a hídnál kapott a lánytól, s ledobta a sétány betonkockáira a falevelek, eldobott és széttaposott fagylaltospotharak és üres cigarettásdobozok közé ... — Akkor, akkor, ha te... Akkor nem szeretlek. S nemcsak most, soha többé nem foglak szeretni ! Pedig csak arra kértelek, hogy gyere le velem a vízhez. Nehéz lett volna? Beleszakadtál volna? A szemrehányás keserű szavai elindultak, mint hógolyó a hegytetőről, hogy lavinává változzanak. A lány maga sem vette észre, hogy egyedül maradt a sétányon a földön heverő piros sál társaságában. A fiú már lent állt a folyó szélén. Kavicsokat keresett, s ha talált egy megfelelőt, elröpítette minél messzibbre a hullámokba. Ez nyilvánvaló vereség volt. A lány táskájába gyűrte a sálat, s megadó- an indult el a folyó felé, mely már a havasok hideg leheletét hozta hullámaival a közeli hegyekből. Mit is tehetett mást. Megverni nem volt kedve a gyereket. Meg szerette is az unokaöccse!, aki most múlt csak hároméves. Márkus Csaba Orvosok tűzvonalban Aki ismeri a helyzetet, tudja, mennyire terhelt Hatvanban a rendelőintézet. A város és hatósugarának betegei naponta csaknem ezren keresik fel különböző panaszaikkal, bajaikkal a szakorvosokat. Ismert ugyanekkor, mennyire mostohák a szakrendelések tárgyi körülményei, különösen azc&a, hogy megkezdődött a Grassalkovich- kastély baloldali szárnyépületének felújítása. Még a meglevőben is összébb kellett húzódni, és szakrendelés tekintetében nem sokat jelent a kórház udvarán emelt „faház’’ sem. Helyiségei jószerint a gyógytornára szorulókat, no meg az éjszakai, hétvégi ügyelet igényét elégítik ki. Mit tapasztalni mégis, ha betér az ember a kastély földszinti folyosóira? Természetszerűen zsúfoltságot, türelmetlenséget. Fehér köpenyes orvosok, asszisztensnők, írnokok igyekvését, hogy a tömegben utat találjanak kollégájukhoz némi konzílium végett, vagy pedig a kezeléssel összefüggő leleteket, papírokat illetékes helyre juttassák. A rendelők ajtaján belül pedig? Hát igen: harctéri állapotok közepette végzett tisztességes, példás helytállást. Mintha csak minden gyógyeszköznek helye lenne. Mintha csak a szükséges feltételek ideális lehetőséget nyújtanának a vizsgálatokhoz, a gyógyításhoz. Mintha csak minden, mindenütt kéznél lenne. Holott a fogász talán alig fér a székben reszkető pácienséhez, és a belgyógyász asszisztensnője félve nyitja ki a műszeres szekrény ajtaját, nehogy az orvost vagy betegét fejbe kólint- sa. Vagyis a hivatástudat győz minden akadályokon. Miért kellett ezt kimondanom? Mert az élet, a termelés különféle területein — elmaradván a teljesitmény- nyel! — egyre inkább divat a hiányos feltételekre, a környezetre hivatkozni. Előfordul itt-ott, hogy durva szakmai melléfogásokat is a mostoha viszonyokkal próbálnak megmagyarázni. Pedig épp a hatvani rendelőintézet dolgozóinak példája erre az élő cáfolat. Persze tisztában kell lenni valamivel: a város egészségügyének ilyetén helyzete hosszabb távon tarthatatlan. Egyszer minden hit, minden lendület elfogy, ha a mélységből nincs hová látni. Gondolom, most azért nem ezzel állunk szemben. Egy hónapon belül indul az új rendelőintézet építése, hogy 1985-ben már a közegészségügyet szolgálja. Csak addig kell már a tűrés, a hit, a szívósság. Csak? Hát igen, ez bő két esztendő, és tudnivalóan az idő sokszorozza a feszültséget, a terhelést. Ám az is igaz, hogy a súly alatt végzett nehéz munka mindinkább összekovácsol egy-egy közösséget, kihozza belőle a rejtett tartalékot szakmai hozzáértésben, tenniakarásban. Nem is tartok tőle, hogy csorbulna a hatvani ellátás tekintélye, színvonala az „újig" hátralevő időben. Mint ahogyan azt tudom, hogy a város vezető szervei mind azon munkálnak, hogy a gyógyítás jó szolgálói mihamar beköltözhessenek rég várt hajlékukba. Moldvay Győző
