Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-09 / 187. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 9., kedd KŐHÖZ VAGY DESZKÁHOZ A csépelés történetéből Jellegzetes magyar gyártmányú cséplőgép a század elejéről A gabona elcsépelése olyan fontos esemény volt a régi világban, hogy homályos múltból fakadó babonáskultikus szokások tapadtak hozzá. Űjholdkor nem szívesen csépeltek, mert úgy tartották, hogy akkor megrohad a szalma. Az első kévékbe vasfüvet — szaporítófüvet — és fokhagymát raktak. Az előbbi a szemeket volt hivatva szaporítani, az utóbbi a rontás elhárítását célozta. Amikor még cséphadaróval verték ki a gabonaszemeket, a csűrben vagy pajtában ahol a munka folyt, nem volt szabad enni, nehogy a gabona megférgesedjék. A cséplőgépek elterjedése után, a cséplés végeztével a gépet ágakkal, lombbal, virágokkal ékesítették, és vidám nótaszóval kísérték a következő munkahelyre, majd következett az áldomás ... A cséplés egyidős a gabonatermesztéssel. A kezdet kezdetén a kalászokat kőhöz vagy deszkához verték, a kalászban maradt szemeket pedig kézzel dörzsölték ki. A következő lépés az volt, hogy a szétteregetett kalászokat bottal ütögették. Innen már könnyű volt az átmenet a hadarófára, cséplőfára, csép- hadaróra, amely a legváltozatosabb alakban és méretben az európai népek körében még néhány évtizede is fellelhető volt, majd napjainkra a múzeumokba vándorolt. A kézi cséplésen kívül nagyon elterjedt a lóval való cséplés, azaz nyomtatás. A többnyire kör alakú szérűre kiterített kévékből a szemet körbejáró lovakkal tiportatták ki. Hogy a lovak munkáját segítsék, különböző szerkezeteket — cséplő- szánkát, cséplőszereket, cséplőhengert — vontattak a kiterített gabonán keresztül. Ezután a szalmát elhordták, á gabonát összesöpörték. A gabonaszemek természetesen polyvával, földdel, kavicsokkal keveredtek, tisztítása szélárammal és kézi rostával történt. Az ember itt is könnyíteni akart munkáján, és a cséplés gépesítésén törte a fejét, azt lehet mondani, a középkor végétől. De a mai cséplés legfontosabb elemét, a dobot csak 1780-ban készítette el a skót Andrew Meikle. Ez a gép a verőié- ces rendszer szerint dolgozott és a gőzgép alkalmazásáig állati erővel hajtották. Az amerikai Sámuel Turner 1831-ben szabadalmaztatta szeges rendszerű cséplődobját, elterjedése az 1851. évi londoni kiállítással kezdődött. Európában a verőléces, Amerikában a szeges rendszer vált népszerűvé. Magyarországon először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot a XVIII. század végén, de nem terjedt el. Az első Meikle- féle cséplőgép 1802-ben jelent meg hazánkban, de még évtizedek múltán is csak néhány működött. A cséplőgép elterjedése és rohamos fejlődése, tökéletesedése 1848 után indult meg, amikor az állati hajtóerő helyett gőzgépet kezdtek hozzá alkalmazni. Az első gőzcséplőgép 1852-ben, Angliából került Törökbecsére. 1861-től magyar gyárak is készítettek már gőz-cséplőgépeket, de egy 1871. évi statisztika szerint kilenc megyében még kizárólag kézi, illetve nyom- tatásos cséplés folyt. A hetvenes évektől azonban rohamos fejlődés indult, mert a cséplőgép tiszta szemet adott, a szalmát, a töre- ke és a polyvát pontosan szétválasztotta. Magyarországon 1896-ban már 8920 gőzcséplőgép működött, de a lóval hajtott, úgynevezett járgá- nyos cséplőszekrények száma még mindig 46 814 volt. 1904-ben megjelentek az első motormeghajtású cséplőgépek is. A parasztság körében természetesen csak a módosabbja tudott cséplőgépet vásárolni, ezek azután bércséplést is végeztek. A gépcséplés erősen csökkentette a csépléshez szükséges munkanapok számát. A korábban gyakran a nyártól farsangig elhúzódó kézi cséplés vagy nyomtatás munkáját néhány hét alatt végezték el. Egy ember kézi csépléssel egy nap alatt általában egy mázsát, míg a 20 emberrel dolgozó gőzcséplőgép ugyanennyi idő alatt 150 mázsát csépelt lei. És most nézzük röviden, hogyan működik a cséplőgép. A cséplőgép tetején van az etetőnyílás, amelybe a megoldott kévét tolja az etető. A kalászokat a verőléces (vagy szeges) dob elkapja, és az ugyancsak acél verőlécekkel ellátott kosárhoz vágja, hogy a mag a kalászból kihulljon. Ezzel tulajdonképpen a cséplés megtörtént. Ám a gép ezután elvégzi még a szétválasztást és a tisztítást is. A kicsépelt szalma a szalmarázóra kerül, ahonnan a mag a gyűjtőasztalnak nevezett garatba hull. A termény a törekrostára jut, innen a polyvarostára, majd a gabonarostára, végül a porrostára. A gabona az elevátorba jut. Az elevátor, amelyet, „pater noster”-nek is neveznek, elmés felvonószerkezet, s nem más, mint két kerék között kifeszített végtelen szalagra erősített serlegsor, amely a magokat felviszi a felső tisztítóműbe. Itt a búza először a toklászolóba jut, ahol a vízszintes tengelyre szerelt acélkések és a belső felület éles bordái a szemekre tapadt felesleges részeket ledörzsölik. Ezt a kis, illetve a nagy szelelő távolítja el a gabonától. Ezután folyik át a gabona az osztályozóhengerbe. Az osztályozóhenger spirális voltaiban felcsavart vastag drót, amely különválasztja a kisebb és törött szemeket a nagyobb, ép szemektől. Az osztályozóhenger szekrényének kifolyó nyílásai alá akasztják a zsákokat, tehát a búzát mindjárt osztályozva rakhatják a tárolóhelyre. Visszatérve az etetéshez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ez a művelet nem volt veszélytelen foglalkozás. Annak idején nem múlt el év, hogy valahol egy-egy etetőmunkás balesetet ne szenvedett volna. A legcsekélyebb vigyázatlanság is elég volt ahhoz, hogy a dobba eresztett kévével együtt az etető kezét, karját is elkapja a percenként ezerszer forduló dob. Ezért különböző önetető készülékeket dolgoztak ki külföldön, de nálunk ezek nem terjedtek el. A cséplőgépeket általában traktorok hajtották szíjáttétellel. Nagyrészt külön a cséplőgép hajtására szerkesztett, kazános, önjáró alkalmatosságok voltak, de akadtak szép számban olyanok is, amelyek nem csupán a cséplőgépet hajtották, hanem szántottak, boronáltak is. Különösen a belső égésű robbanómotorok elterjedése után szaporodtak meg ezek a fajta hajtógépek. Kétségtelen, hogy a cséplés rendkívül nehéz, poros munka volt, mégis tapadt hozzá valami vidám romantika. Nyárutón a zenélve búgó cséplőgépek hangja ugyanúgy hozzátartozott a magyar falvak hangulatához, mint az aratások utáni aratóbálok, vagy a disznóölésekhez ragadt népszokások. Ismerünk „cséptáncot” és cséplődalokat. Érdekes, hogy cséplődalaink nagy része a gépi cséplés szülötte, fő szereplői a gép és a gépész. A gépészt szólítják föl ha a legnehezebb munkán könnyíteni akarnak, és rajta kárörvendeznek, ha géphiba miatt le kell állni a munkával: „Gépész uram, arra kérem magát, ne etesse nagyon a masinát...” — vagy „Nem jó már a Tóth úr masinája, eltörött a harmadik rostája.. Az ember még tovább lépett, hogy könnyítsen munkáján. Már a húszas években megjelentek és később egyre tökéletesedtek a kombinált arató-cséplőgépek (kombájnok), amelyek különösen a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban terjedtek el. A felszabadulással kibontakozó nagy átalakulásokat követően, a magyar falvakban is kombájnok váltották fel a cséplőgépeket. (Cs. K.) H eti umor ét elején Két barát beszélget: — Képzeld, Marcella minden este feljön hozzám televíziót nézni. — De hiszen nincs is televíziód! — Azt hiszed, észrevette már? ★ — Hány cigarettát szív naponta? — Az attól függ doktor úr, hány ismerőssel találkozom. it \ — Főúr, ez a sült nagyon kemény! — Akkor kicserélem önnek gombás rostélyosra! — Csakhogy én már beleettem a sültbe... — Nem tesz semmit, a gombás rostélyosba is beleettek. ★ — Bácsi, tessék megvárni, el tetszett veszteni a pénztárcáját! — Köszönöm kisfiam, más nem lett volna ilyen rendes, biztosan megtartotta volna! — De minek bácsi, amikor üres? it Hanákék zongorát vettek. — Mit gondolsz, Mozart vagy Smetana mellszobrát tegyem a zongorára? — kérdezi Hanákné? — Smetanáét, ő volt süket... ★ — Miért kell óvakodnunk azoktól az emberektől, akiknek nincsenek tiszta szándékaik? — Egészségügyi okokból, tanító néni kérem ... it Éjszaka betörnek a fogorvos lakásába., — Pénzt vagy életet! — mondja a betörő az álmából felriadt házigazdának. — Pénzem sajnos nincs, de ha akarja, szívesen kihúzom ingyen valamennyi fogát! SASAD, GOBOLYJARAS, SZIKANCS Hagyományőrző helynevek a tsz-gazdaságnkban Mint minden nyelvben, a magyarban is nagyon sok olyan személy- és helynév, illetve egyéb név található, amelyek messrí történelmi múltra emlékeztetnek. Ezeket ma is emlegetjük szólásainkban, páldálózásainkban, noha az eredeti jelentésükkel nem, vagy alig vagyunk tisztában. A messzi Jeruzsálemet firtató Makó keresztes vitéz nyomát már régen elfújta a szél, mégis itt él a hasonlatainkban. Ma már másképp legénykednek a tyu- kodiak is, mint régen, mégis felcsillan a szem az egész tájon, ha felcsendül a pajtás dallama. Aki a rádi kos okosságával példálózik, az ma is régi hangulatokat idéz fel a szabolcsi Tisza-háton. A vasúttól a Sasfészekig Vannak, alig lakott tájak, amelyek életre kelnek, ha elolvassuk, vagy kimondjuk az Akasztóház, Urtava, Lápszeg, Apátszeg, Vandihát helyneveket, hiszen a törökidőkben elpusztult falvakról, az egykori feudális jogszokásokról és birtokviszonyokról, a Széchenyi—Vásárhelyi-féle vízszabályozási programról tudósítanak bennünket még ma is a maguk módján. Valószínű ugyanilyen, illetve hasonló szerepük lesz a termelőszövetkezeteknek, legalábbis a tsz-ek egy részének is a régi földrajzi nevek megőrzésében. Az első gyorsmérleget most készíti erről a tudomány. Mint ismert, 1960—62 között alakult ki hazánkban a termelőszövetkezeti rendszer. Bár az akkori tsz-ek legtöbbje még csak 50—200 hektáron gazdálkodott, s ezt 10—20 földtáblára lehetett, vagy inkább kellett osztani, a hagyományőrzés már ekkor megkezdődött. A pátyi Petőfi Tsz. 17 táblájának egyikénél, az 59 hektáros malomi dűlőnél például a vasút, az országút és a Sasfészek nevű nádas jelölte a dűlőhatárokat. A 60-as évek közepén már az egész üzem területét ábrázoló térképek jelentek meg a tsz-székházak falain. Ám ezek hamar elavultak, mert új szakasz vette kezdetét: a területcentralizáció, vagyis a tsz-egyesítések időszaka. Ennek eredményei is ismertek: a 70-es évek végéig 4200 hektárra nőtt a szövetkezetek átlagterülete, a legtöbb tsz ma már több falu határát egyesíti magában. Át kellett hát rajzolni a régi térképeket, s ismét felvetődött' a kérdés: vajon hogyan szervezzék azt a sok határrészt, dűlőt, amely a gazdasághoz tartozik? Hosszúdűlő, vagy P-7-es? A túrkevei Vörös Csillag Tsz például kerületeket alakított ki. Az I, kerület magában foglalja a Magda-la- pos. a Póhamara, Vecserka, II. kerület a Csabai-lapos, Szelesház, őszutója, a III. kerület ag Ördögárka, Medve-lapos, Hímes>-lapos, Templom-zug nevű határrészeket. Ezeket a 40—50 éves tsz-ta- gok még ma is így nevezik, a fiatalabbak körében viszont egyre inkább az ilyen nevek hallhatók: az A—7-es, a B— 5-ös meg a többiek... A már említett pátyi tsz- ben is hasonló a helyzet: Hosszúdűlőt mondanak az idősebbek, P—7-est az ifjabbak. A hajdúszoboszlói tsz nagytáblái is kezdik elmosni a Firicsi-tó, Móricz- szík, Fürdő-dűlő emlékét. A nagykátai Kossuth Tsz-ben viszont a hivatalos névanyagban is hagyományozódik a Göbölyjárás, mint ahogy a hódmezővásárhelyi Vörös Csillag Tsz-ben is Szikáncs, Batida határrészeket írnak a hivatalos iratokban. A Pacsirta névre hallgat a Nóg- rád megyei karancsberényi Karancs Tsz tehenészeti telepe iss nem pedig valamilyen számra. A cserhátsurá- nyi Szabadság Tsz is megőrizte az öröklött Bodórkert határnevet, s ugyanígy tett a keszegi szövetkezet az ös- agárdi major, a kishartyáni tsz a Kővölgyi major határnévvel. Még egy — az előbbieknél ismertebb — példára utalva: a budapesti Sasad Kertészeti Tsz egy Buda melletti, a török időben elpusztult falu nevét őrzi ma is a cégbélyegzőjével, itthon és külföldön egyaránt. Az elmondottakból egyértelmű a következtetés: megannyi földrajzi név merül feledésbe az új szövetkezeti térképpekkel, viszont jelentős mennyiségű helynév túléli a történelmi fordulatot. Névadó tájak, vizek és hegyek Aki a mai tsz-ek nevét olvassa, az meggyőződhet arról, hogy nincs az országnak olyan régiója, tájkörzete, vize és hegye, amely ne lenne névadó. Ilyenek például a Hanság, Göcsej, Pannónia, Zsámbéki medence, Tiszazug, Bácska, Körösmente, Viharsarok, Szabolcs, Zagyvavölgye stb. elnevezések. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy termelőszövetkezeteink 70 százaléka napjainkban is tájnéven, illetve valamelyik kiemelkedő történelmi személyiségünk nevén nevezi magát. Magától értetődik, a közös gazdaságok belügye marad, hogy milyen elnevezéssel illetik a határrészeiket, dűlőiket. Bizért nem lehet tiltakozni a P—7-es megjelölés ellen. De talán nem tévedünk, ha akként foglalunk állást, hogy az öröklött helyneveket megőrző tsz-ek példája a rokonszenvesebb. Nemcsak a tudomány számára, hanem mindenekelőtt a tsz-tagság, vagyis azok körében, akik mindennap emlegetik ezeket a helyneveket. Mert mégiscsak szebben hangzik a Hosszúdűlő vagy például a Szikáncs, mint mondjuk a P—7-es. Virágh Ferenc ELTE Naponta egy tojást A bajszos sármány Ha az európai madárállományokról esik szó többnyire sajnálatos csökkenésekről, gyakran egy-egy faj szinte ikatasztrófális megfogyatkozásáról kell beszélnünk. Annál örvendetesebb, hogy akadnak ellenkező előjelű példák is, így az utóbbi két évtizedben egy tulajdonképpen déli elterjedésű sármányfaj gyors hazai terjeszkedésének lehettünk szemtanúi. A bajszos sármányt korábban csak mint áttelelő madarat ismertük az országból, míg Dandl József, a sármányfélékkel foglalkozó kutató, meg nem találta fészkét az aggteleki karszton, Jósvafő közelében. Ettől kezdve egyre szaporodtak a költési időben történő megfigyelések, és ma már a Bükkből, a Börzsönyből, a Vértesből és más középhegységekből is ismerjük fészíkelését. A bajszos sármány veréb nagyságú, rozsdabarna színű madár. A hím feje szürke, feh^r szemsávja és az alatta körbe futó fekete ''mintázat nagyon jellegzetes. Az alacsony bokrokkal és sziklákkal borított napsütötte lejtők madara, de kedveli a kőbányák környékét is. Meglehetősen rejtett életű madár, sóikat mozog a földön, a fű között, de gyakran látjuk a bokrokon is üldögélni. Jelenlétét többnyire jellegzetes, finom „cii” hívogatója árulja el. Évente csak egyszer költenek, fészküket a talajra, a fű közé, rendszerint egy szikla tövébe, vagy csene- vész bokor alá építik. A tojó naponta rak egy tojást és amikor 4—6 darabbal a fészekalj már teljes, kotlani kezd. Csak egyedül ül a fészekben, párja a közelben tartózkodik, és időről időre énekel, a rokon citromsármányétól teljesen eltérő, kellemes csicsergő hangon. A kotlási idő 12—13 nap, a fiatalok körülbelül ugyanennyi ideig maradnak a fészekben. Sajnos, mint a talajon költő madaraknál általában, sok fészekalj pusztul el a legkülönbözőbb okok következtében, ilyenkor a pár pótköltést végez. A bajszos sármány rovarokat és apró gyommagvakat egyaránt fogyaszt, fiókáit főleg különböző hernyókkal táplálja. Télire gyakran kis csapatokba tömörülnek, 6—8 madár keresgél a havon egymás közelében. Hazánkban védett, eszmei értéke 3000 forint. Kép és szöveg: Schmidt Egon
