Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-31 / 205. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 31., szerda AGRIA ’83 Strauss-est a Líceum színpadán ■Hl Alfred Mayer karmester Török Vera és Szabady József (Fotó: Perl Márton; kezünk. De ha csak a szin­Az idei nyár szabadtéri műsorait Egerben az Egri Szimfonikus Zenekar hang­versenye zárta a Líceum színpadán. A Strauss-estre ráhangolódni akarván ju­tott eszembe az a nem is alaptalannak tűnő kérdés: éppen a Strauss-muzsika kell nekünk? Akkor, amikor az ország nagyobb városai­ban a kemény, modern zene hódít, Miskolcon is rock-fesz­tivált hirdetnek, ahol sok­sok nagy hírű zenekar sok­sok decibellel ontja majd a támadó hangsorokat. Azt az új tartalmakat keresi-kutat- ja a közönség is, amellyel a kor ki akarja fejezni magát. És Egerben, ebben a szemér­mes idegenforgalmi gócban összejövünk, hogy hallgassuk a múlt század nagy osztrák zenészének a keringőit: ezt az agyonjátszott, de örökzöld, elnyűhetetlen dallamvilágot. Amely elegánsan lebeg, hó­dít, udvarol, elandalít, akkor is, ha az első taktus elhang­zása után már legszíveseb­ben ml is énekelnénk, vagy legalábbis dúdolnánk a Déli rózsákat, a Tavaszi hango­kat, nem is beszélve a Ci- gánybáró egyes részeiről, vagy a Denevérnek ma már oly klasszikusnak tűnő szá­mairól, mint a Kacagó dal. Ha a keringőre, mint zenei formára gondolunk, ez Strauss „királyságának” alapja. De már arról ritkáb­ban esik szó. hogy a kerin- gőt Kari Maria Weber, Franz Schubert emelte Strauss elébe, hogy aztán ő bontsa ki a teljességet. Ezt az érett művészetet, a Strauss-keringőt, aztán az operett-világot élveztük ez alkalommal. És ez mára le­het nosztalgia, ha a régi színházi élményekre emlé­padtól elkülönítetten, a meg­szólaló zenére összpontosí­tunk: a dallam, az áradás, az érzések és érzelmek köz­vetlensége fontos, bár ezzel nem mindig szoktunk dicse­kedni. Valóban nosztalgiásnak tűnt ez a Strauss-est, de hangulatára jellemző, hogy két ráadással végződött: a Kék Duna keringőt is el kellett a zenekarnak játsza­nia, sőt fa melegen fogadott Radetzky-indulót meg kel­lett ismételnie. Ezt a hatást nem lebecsülni, inkább érté­kelni kell! Az este ilyetén alakult for­ró sikeréhez a számról szám­ra élénkebbé váló közönség is hozzájárult. A vendégkar­mester. Alfred Mayer (Ausztria) nemcsak a zene­karral tudta megvalósítani elképzeléseit — bár több fú­vóssal az együttes tömörebb hangzást ért volna el — de kitűnő összhangot tudott te­remteni az együttes és a szólisták között is. Az érzel­meket és a játékosságot egyaránt tömörítő Strauss- muzsika a megszólaltatott nyitányokban (Cigánybáró, Denevér), a Déli rózsákban, a Tavaszi hangokban, a Kék Duna keringőben és a Ichatz-Walzerben volt igazán hatásos. Az osztrák karmes­ter a bécsi kedélyességet vit­te bele az egyes számokba. A magyar színpadokon meghonosodott „zenei akcen­tust” énekelte viszont Sza­badi/ József, a Szegedi Nem­zeti Színház énekese, akit — helyi kötődése miatt — évek óta meghívunk Egerbe, a nyári programokra. A Ci­gánybáróból Barinkay belé­pőjét és az Egy éj Velencé- ben-ből a Gondoladalt adta elő. A kellemes orgánum és a színpadi játékból ideplán­tált derű növelte a rokon- szenvet az énekes iránt. Török Vera, ugyancsak a Szegedi Nemzeti Színház művésze, a Cigánybáróból Saffy dalát és a Denevérből a Kacagó dalt énekelte el. Korábbi egri fellépéseihez mérten is kedves meglepetés­ként hatott az érett előadás. A zenetörténeti bevezetőt Juhász Csaba állította ösz- sze és mondotta el. A ma­gyar esten elhangzott beveze­tőinek, összekötő szövegeinek hangulatát nem ismételte meg. Itt sem ártott volna pe­dig valamiféle költőibb szö­veg is, hogy kitessék: a pró­za nem feltétlen űzi-üldözi el a hangszeres zene vará­zsát. Farkas András A Bakaruhában Hunyadi Sándor egyik legjobb no­vellája. Azzá teszi az idő és ‘a színhely szemléletes áb­rázolása, a szer vedélyek és belső feszültségek érzékelte­tése, s nem utolsósorban a gonddal formált jellemek, a realizmus. Én elhiszem azt a legen­dát, mely szerint Hunyadi hosszú időn át érlelt magá­ban egy témát, lehetőséget, amit először baráti körben mesélt el, de azt is, hogy bár más utakon akarta a kor ellentmondásait kifejez­ni, mint az atya, Bródy Sándor, mégsem tudott sza­badulni a társadalmi igaz­ságtalanságoktól De mi is a történet? A vidéki kisvárosban él a Bod­rogi család. Kispolgári ott­hon, két gyerek, a szokásos külsőségek, cselédlány, aki­nek kötelessége nemcsak a főzés és a tálalás, de a kis­asszony cipőinek rendben tartása is. Jakab Vilma kí­vánatos, szemrevaló falusi lány, aki nem a család sze­génysége miatt, hanem a szülei által erőszakolt há­zasság elől menekülve hagy­ta el a falut és állt be szol­gálónak. Éli a városba ke­rült falusi lányok életét, akiknek jár a vasárnap dél­utáni kimenő. Itt a baka­korzón ismerkedik meg La­cival, aki bakaruhában (pót- tartalékos) elvegyül a lá­nyok között. Megtetszik neki a szeme, aranyfoga és fel­hívja magához. A szerelmes éjszaka sem zavartalan, mert a nagysága még kiadja az utolsó parancsokat. A bot­rány másnap tör ki, amikor Laci civilben megjelenik a születésnapi vacsorán, és Vilma felismeri benne a tegnapi bakát, első igaz sze­relmét. Időpont az első világhá­ború első néhány hónapja, amikor a németek diadal­masan törtek előre Francia- országban, bevonultak Reims­be „jól falhoz lapítják eze­ket a franciákat” — mondja Bodrogi. Ennek a kispolgári társadalomnak tagjaiban él a hiedelem: „két hónap múlva vége lesz a háború­nak. Mire a falevelek le­hullanak, itthon lesznek. A modern háború nem tarthat tovább három hónapnál. Ha másért nem, hát azért, mert elfogy a pénz.” A dráma tetőpontja az a pillanat, amikor Vilma meg­tagadja asszonya parancsát, nem hajlandó feladni az ün­nepi vacsorát, összeszedi holmiját és szégyenében el­hagyja Bodrogiékat. Kiszol­gáltatottnak érzi magát, mintha korábbi tanácsa vál­na valóra: „Sarzsi kell, mert ha csak egy csillagja is len­ne, már nem merne magá­val így bánni a káplár. Mert csak azzal mernek így ko- miszkodni, akinek éppen semmije sincsen. Ha vala­kinek csak egy villa szénája van, annak már ezt is elné­zik, azt is elnézik, mert mindenki azt gondolja, hát­ha egyszer rászorul arra a szénára.” Kútvölgyi Erzsébet (Jakab Vilma) sokrétűen ábrázolja ezt a tiszta, becsületes, derék falusi lányt. Bátortalan hangja, alázata, romlatlan- sága, majd határozottsága olyan alakot állít elénk, aki­nek magatartása sok rokon­ságot mutat a Bródy Sándor Erzsébet-novellák jellemei­vel. A feldolgozó — Szako- nyi Károly — és a rendező — Varga Géza — jó érzékkel vette észre, hogy Hunyadi itt nem egy egyszerű baka- történetet írt meg, hanem rá akart világítani az egyre inkább elmélyülő társadalmi ellentétekre, a tűrhetetlen ellentmondásra, melynek feloldására most még csak a póttartalékos baka képes, aki feláll az ünnepi asztal mellől, elhagyja az úri há­zat és szeretője után megy. Ebergényi Tibor Tóth-Máthé Miklós: Hamu a sörben ^ Hatvani Galéria-naptár „Szentendrei festészet" - Záróelőadás: a Színes pokol — Galériabusz a színészmúzeumba — „Mednyánszky" - A pódiumon az „Ex Animo" együttes 11/2. Az Irodában a megszokott Fülöp-napi hangulat fogad­ta. Ott tornyosult az igazga­tó a nagy, széles tölgyfa író­asztal előtt, és mosolyogva szorongatta a jókívánságo­kat mormolók kezét. Egy ki­sebb asztalon üvegek sora­koztak, és mindenki tölthe- tett magának az ízléséhez pászoló italból. A beosztott sört töltött, ugyanolyan tal­pas, öblös pohárba, amilyen­be az igazgató. — Köszönöm, barátaim — emelte poharát a főnök —, jólesik, hogy nem feledkez­tek meg a névnapomról, de merem remélni, ez csupán a magánembernek szól, és nem a vezetőnek. Nem szeretném, ha ebbe a kis ünnepségbe a szocialista erkölcstől idegen ízlés keveredne. Ezt mindig elmondja — gondolta a beosztott, és fe­szülten figyelte, hová teszi le sörét az Igazgató, miután már kortyolt belőle. Csaló­dottan látta, hogy a pohár továbbra is a főnök kezében marad, mintha odaragadt volna. így nehezebb lesz — rágta a szája szélét —, de egyben feltűnőbb is, ha majd előlé­pek, és mint egy álló hamu­tartóba odapöckölöm a ha­mut. Kíváncsi leszek Bore- nyák pofájára, aki úgy strázsál a főnök mellett, mint valami alkalmi testőr. A sö­römet mindenesetre az igaz­gató háta mögé teszem, az íróasztal sarkára, oda a ha­mutál mellé, hogy indokolt legyen, amikor a szivarral feléje közeledek. Eddig minden rendben — sóhajtott a beosztott, ahogy lassan visszahátrált az akció után. — Most pedig rá fo­gok gyújtani! Áz igazgató, mintha csak a gondolataiban lapozna, rá­pillantott,- aztán körbehor- dozta tekintetét a többieken is, majd rámutatott egy do­bozra az íróasztalon. — Aki rá szeretne pipálni, — mondta kedélyesen —, ab­ban talál belga szivart. Mert ugye, ha már Belgiumban jár az ember ... Aztán, hogy jó példát mu­tasson, egyben az esetleg fellépő elfogódottságot Is fel­oldja, rögtön kikotort belőle egyet, a szájába dugta, és ke­gyes bólintással köszönte meg Borenyáknak a tüzet. A szivart a bal kezével mar­kolta ki, jobbjában végig ott szorongatta a poharat. Maradok a Csongornál — döntött a beosztott —, az sokkal büdösebb. Ez a leki gnóm nem érdemli meg, hogy illatos szivarhamut lökjek a sörébe. Importha­mu? Nem, barátocskám, ha­zai! Elszántan nyúlt a zsebébe, kikereste azt a vastag szi­vart, amit már jó előre kiné­zett, és meggyújtotta. Las­san, óvatosan szívta, hogy elgondolásához híven minél előbb több hamut tároljon a merénylethez. Az igazgató közben bel­giumi élményeiről mesélt. Beszámolt röviden az ottani tárgyalásokról, amelyeket egy belga Céggel folytatott, és amely optimista remé­nyekkel kecsegtet a jövőre vonatkozólag. Amíg beszélt. a hamu rohamosan nőtt a szivarján, már-már úgy lát­szott, lepottyan a szőnyeg­re, amikor a főnök elegáns ívben, mint egy balett-tán­cos, hátrakörözött a kezével, és belepöccintette a nagy adag hamut a beosztott sö­rébe. A mozdulatot többen is figyelték, nyilván ez okoz­hatta, hogy az igazgató hát­rapillantott, és észrevette a tévedését. — Bocsánat... — nézett körül —, ez itt kinek a söre? Borenyák a beosztottra le­sett, mások is odabámultak, így lehetetlen volt letagadni vagy elhallgatni a választ. — Az enyém, igazgató kartár8 ... — nyögte. — Elnézést, kedves bará­tom, de igazán egészen vé­letlenül . .. Ami azt illeti, ta­lálhatott volna neki alkal­masabb helyet is, mint ép­pen a hamutál közelében. Na, de nem számít, mindjárt kicseréljük. Mancika — szólt a titkárnőnek —, egy új po­harat a kedves ... kedves kartársunknak. És ekkor a beosztott nagy lélegzetet vett, aztán mint­ha nem a saját hangján szólna, hanem egy kicsit magasabban, kappanszerűb- ben, ezt mondta: — Nem szükséges, igazga­tó kartárs ... én így ... így is szeretem . .. ! — Hogyan? — lepődött meg a főnök. — Maga ha­muval issza a sört? — Csak néha — mgyaráz- ta sietve a beosztott —, tet­szik tudni, ez amolyan csa­ládi szokás nálunk, még a nagyapámtól ered, aki mat­rózként szolgált az első vi­lágháborúban ... Ott szok­tatták rá a többiek, mert állítólag fokozza az alkohol erejét, de jó a vesezsugor el­len is, bár ez nem egészen biztos . . . Apám, szegény, rá való emlékezéssel iszogatta így, én meg kifejezetten az ízéért... Talán hihetetlenül hangzik, de fanyarul pikáns aromát kölcsönöz a sörnek, valósággal itatja magát... — Érdekes — dünnyögte át igazgató —, ez fölöttébb nagyon érdekes... A beosztott a többiekre nézett. Tekintete végigpász­tázott a szivarfüstködön át kirajzolódó, megkövült arco­kon, aztán elindult a ha­mutól zaccos sör felé, és mi­előtt bárki megakadályoz­hatta volna ebben, nagy kor­tyokban gyorsan felhajtotta. Csak bámuljatok — gon­dolta közben egy mártír ke­serű diadalával —, és neves­setek magatokban, ha akar­tok ... De belétek szárad a káröröm a következő fizetés- emelésnél! Ott igenis én fo­gok először a főnök eszébe jutni, mert ha nem is aka­rattal, de belehamuzott a sörömbe... És ezért kárpó­tolni akar majd, de közben azt is fontolóra veszi, hogy ez a beosztott, aki képes meginni a hamuval cifrázott sört, különb dolgokra is ké­pes a vállalatért... Mert az ilyen ember nem ismer le­hetetlent, az ilyen ember nem maradhat csak egy szürke kis beosztott, az ilyen embert ki kell emelni! Kar- társaim, ne higgyétek, hogy elment az eszem, ez a hamu egyedül nekem fog kamatoz­ni! Nem nektek, akik tu­dom, hogy éppen úgy behör- pölnétek, de szerencsére nem a ti sörötökbe hamuzott az igazgató! Nem a tiédbe, Borenyák! Az enyémbe! És ezt egyedül csak nekem van jogom meginni! Visszatette a poharat, az­tán előkereste a zsebkendő­jét, és megtörölte a száját. Valami különös megköny- nyebbülést érzett, mint aki nagy bajból szabadult. Hi­szen mi lett volna, ha ez az egész mégis fordítva törté­nik? Mindennek az az átkozott álom az oka — csóválta a fe­jét ingerülten —, többet nem szabad ilyesmiket álmod­nom. Csak csupa szépet, vi­rágos rétekről, erdőkről, pálmaligetekről, és pacsir­tákról. A pacsirták nem szi­varoznak, csak énekelnek. Nekik nincs gondjuk semmi­re, nem úgy, mint nekem, akinek még tizennyolc évem van hátra a nyugdíjig. Te­remtőm, még tizennyolc Fülöp-nap! — Vége — A galéria kiállítási prog­ramján szereplő „A magyar színház” című történeti gyűj­temény, amely színikultú­ránk írásos és tárgyi emlé­keit foglalja össze a millen­niumtól a félszabadulásig, szeptember 18-ig lesz nyitva. Így alkalmuk adódik a he­lyi és a város környéki köz­ségek iskoládnak is, hogy csoportos látogatásokat szer­vezzenek az oktatási szem­pontból sem érdektelen tár­latra. A színháztörténeti kiállí­tást követően a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum mutatkozik be a Hatvani Galéria termeiben: negyven­hat festő csaknem hetven értékes festményében gyö­nyörködhetnek a helybéliek. És a közönség elé kerülő, muzeális munkák alkotói között nem kisebb mesterek tálálhatók, mint Barcsay Jenő, Bálint Endre, Anna Margit, Amos Imre, Beck Judit, Czóbel Béla, Deim Pál, Göl liter Miklós, Hincz Gyula, Kmetty János, Kon­dor Béla, Miháltz Pál, vagy éppen Korniss Dezső, Vajda Lajos. A „Szentendrei festé­szet” című tárlatot egyéb­ként szeptember 22-én, csü­törtökön este fél 7 órakor Marosvölgyi Lajos, a szent­endrei városi tanács elnöke nyitja meg, s beszédét kö­vetően ad koncertet az ugyancsak szentendrei „Ex Animo” együttes. Ami a galéria egyéb köz­művelő tevékenységét illeti, szeptember 12-én, hétfőn este 8 órai kezdettel kerül sor a színházi bérletsorozat har­madik, záró előadására a Damjanich Szakmunkásképző Intézet nagytermében. Ezút­tal Popper Péter: Színes po­kol című színműve szerepel műsoron Moór Mariann és Balázsovits Lajos fellépésé­vel. Mint imént érintettük, a szentendrei festők bemutat­kozásának alkalmából ren­dezik meg a galériapódium következő estjét, éspedig az „Ex Animo” együttes hang­versenyét. A Markovich Ju­dit vezette együttes műsorát magyar reneszánsz és XX. századi művek alkotják. A galériabusz szeptember 17-én, szombaton délután 2 órakor Budapestre indul. Utasai dr. Cenner Mihály színháztörténész kalauzolá­sával előbb a Bajor Gizi Színészmúzeumot, majd a Műcsarnok „Stúdió 83” cí­mű kiállítását tekintik meg, este pedig a József Attila Színház zenés újdonsága — A régi nyár — előadásán vesznek részt A darab ve­zető szerepeit Törőcsik Mari, Szerencsi Éva és Káló Fló­rián alakítják. A képzőművészeti szabad- egyetem „Magyar mesterek” sorozatának újabb előadása szeptember 12-én, hétfőn este fél 7-kor lesz, amikor Mednyánszky László festé­szetéről dr. Cifka Péter egyetemi tanár, a Képzőmű­vészeti Főiskola tanszékve­zetője tart diaképes ismerte­tést. Végül egy házon kívüli megmozdulás: útra kel a galéria „Kortársaink” című vándorkiállítása, és elsőként — szeptember 28-án, szerdán este 6 órakor — a rózsa- szén tmártoni közönség elé kerül a tizenöt művész (Bor­sos Miklós, Patay László, Vígh Tamás, Fejér Csaba stb.) festményeiből, szobrai­ból összeállított anyag.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents