Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-31 / 205. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 31., szerda 3. Fővállalkozás és rendszerexport (II, 2.) A kibontakozás feltételei Előző cikkünik végén feltettük a kérdést: mi az oka annak, hogy a hagyományos exporthoz képest még ma is csak oly szerény mértékű a rendszerexport ? A válasz: a termelővállalatok nagy része még ma, a hagyományos export egyre nehezülő körülményed között is úgy vélekedik, hogy nem éri meg a számára, ha a nyilvánvalóan sokkal több gonddal és összehasonlíthatatlanul nagyobb kockázattal járó komplett szállítások növelését szorgalmazza. A KSH felmérése szerint például 1978 és 1980 között komplett berendezések exportjának fővállalkozójaként összesen 106 vállalat, illetve szövetkezet tevékenykedett. Közülük azonban mindössze 9 érdemel említést, lévén, hogy a korábban említett 1980-as, megközelítőleg ki- lencmilliárd forintos rendszerexport háromnegyede ezeknek a vállalatoknak (az Industrialexportnak, a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátnak, a Budapesti Élelmiszeripari Gépgyárnak, a Magyar Vagon- és Gépgyárnak, a Ganz Villamossági Műveknek, a Medicor Műveknek, a Kecskeméti Mezőgépnek, valamint a Labor Műszeripari Műveknek a nevéhez kapcsolódik. Felkészültség és rugalmasság Bedig éppen ezek a vállalatok a megmondhatói, hogy az export-fővállalkozás korántsem rossz üzlet. Az Industrialexport például az elmúlt években átlagosan 15—20 százalékkal növelte dollárbevételeit. Habár a jövőben ez a növekedési ütem aligha lesz tartható, ezért várhatóan az elkövetkező években is tíz százalék fölött marad, amiként azt tervezik. A rendszerexport bővítésére vonatkozó tervekben a legnagyobb súllyal a fejlődő országokba irányuló kivitel növelése szerepel. Ám a dolognak ez csupán az egyik oldala, lévén, hogy a fejlődő országokban mostanában nem is annyira az igény, hanem a fizetőképesség állít korlátot az eladások gyarapítása elé. Ezért — de más okokból eredően is — ezeken a piacokon a fejlett tőkés országok mindinkább erősödő versenyével kell számolni. Ez persze nem feltétlenül hátrányos a számunkra. A már említett Industrialexport például ezt a körülményt egyebek mellett úgy igyekszik a maga javára fordítani, hogy egyik-másik üzlet lebonyolításában társul a szóba jöhető —, s ami korántsem lényegtelen, többnyire igencsak jó nevű — konkurrenoiával. így épít például akkumulátorgyárat Algériában a nyugatnémet Varta-céggel, illetve mész- homoktégla-üzemet az osztrák Wagner—Bíróval. Am még így is évente több száz ajánlatot nyújtanak be remélt megrendelőiknek, s ezeknek mindössze 3—5 százaléka „jön be”, vagyis az ipari átlagnak alig harmada, fele. Magától értetődik, nemcsak a konkurrensek követelnek maximális felkészültséget és rugalmasságot a magyar export-fővállalkozóktól, hanem és mindenekelőtt a megrendelők, vagyis a fejlődő országok. Nem okos dolog például nemet mondani akkor sem, ha a mi fogalmaink szerint esetleg már a gazdaságos üzemnagyságot sem elérő kis gyárak szállításának lehetőségéről van szó. S rögtön itt említendő a megrendelő ország helyi — klimatikus, képzettségi, esetenként társadalmi és vallási — viszonyaihoz való alkalmazkodás követelménye is. Újra csak az Industrialexport példáját elővéve: a vállalat harmincesztendős múltra visszatekintő fővállalkozói, helyismereti tapasztalatai, az előzetes helyszíni szemléik, az adatfölvételezé- sak természetesen nagy segítséget jelentenek ebben a vonatkozásban is. Ennek ellenére ajánlati terveik rendszerint 1—2 százalékos „műszaki bizonytalansággal” (későbbi változtatási lehetőséggel) készülnek, s az árajánlatban is van — ugyanezen okból — mintegy egyszázaléknyi „pontatlanság”. Az alvállalkozó is legyen érdekelt Nincs persze kimondottan könnyű helyzetben az export-fővállalkozó akkor sem, amikor még a hazai — tehát ismert — terepen szervezi, bonyolítja a gyártást. Az esetek többségében ugyanis rengeteg alvállalkozóval dolgozik: az Industrialexport üzletkörében általában 30 és 120 között változik a számuk. Márpedig ha a szállítási fegyelem — sajnos régóta ismert — gondjaira, vagy a készletezés nehézségeire, buktatóira gondolunk, könnyen belátható, hogy ez sem könnyű feladat. Még akkor sem, ha az export — különösen, ha jelzőként ott áll előtte: konvertibilis — amolyan bűvszó. Még így is sok fővállalkozói leleményre van szükség ahhoz, hogy az alvállalkozót átsegítse a szállítási fegyelem (azaz hogy éppenséggel fegyelmezetlenség) imént említett, már-már bevett, s hovatovább elfogadott kátyúin, akadályain. Akad azért olyan vonatkozása is a dolognak, amely éppen azért okoz gondot, mert konvertibilis exportról van szó. A vállalatok megítélésének ugyanis az az egyik legfőbb szempontja, hogy melyik, mennyi devizát hoz az országnak. Ebben nincs is semmi különös. Csakhogy az átadott létesítmény ellenértékét, tudniillik „a hozott” devizát egyelőre csupán az export-fővállalkozónak írják jóvá. Jóllehet abban éppenséggel az alvállalkozók munkája, terméke, szolgáltatása is ugyanúgy benne van. Ez pedig magának a fővállalkozónak is legalább olyan rossz, hiszén éppen a fővállalkozásban való alvállalkozói részvétellel szemben teremt ellen- érdekeltséget. Ösztönzőbb szabályozókat Mindennek ellenére az utóbbi időben egyre több komplett létesítmény minősíti a magyar export-fővállalkozók munkáját. A hagyományos KGST-piacok mellett egyre több afrikai, ázsiai, dél-amerikai országban működnek magyarok által épített kórházak, iskolák, gyárak ... S ha egyszer terveink között szerepel a különféle rendszerek kivitelének bővítése, akkor — vélhetően — elöbb-utóbb az ezt megkönnyítő, elősegítő, a feltételeket tökéletesítő új intézkedések, szabályozók is megszületnek. {Vége) Jene? A. Sándor Iránytű az eligazodáshoz Beszélgetés a természettudományos és a műszaki szakkörök jövőjéről Az elmúlt napokban Nosz- vajon, a megyei tanács to* vábbképző intézetében tanácskoztak az ország különböző részeiből érkezett természettudományos és műszaki szakkörvezetők, akiket azért hívtak össze, hogy közösen tisztázzák a világnézeti szempontból is fontos mozgalom előtt álló feladatokat. Ezekről beszélgettünk Juhász Árpáddal, a TIT Természettudományi Stúdiójának igazgatójával, a közismert tévés személyiséggel, a nem véletlenül népszerű Kalendárium című, havonta jelentkező program műsorvezetőjével. Káosz helyett rend — Nem pontos becslések szerint több ezer ilyen csoport tevékenykedik, méghozzá különböző intézmények patronálásával, pénzügyi támogatásával. Sokáig senki sem törődött velük, azaz mindenütt a maguk útját járták az általában lelkes irányítók, önök megpróbáltak rendet teremteni ebben a dzsungelben, sikerült-e, s ha igen, miként? — A tudásszerzés szándékát nem vitattuk, az igyekezetét nagyra becsültük. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy ez a helyzet sokáig nem tartható fenn, hiszen a a különböző hobbikedvelők magukra hagyatva munkálkodtak, nélkülözve az útbaigazítást, a kamatoztatható szakmai tanácsokat. Évekkel ezelőtt az akkori Kulturális Minisztérium elhatározta, hogy rendet teremt, ■ s megbízott minket azzal, hogy térképezzük fel a valóságot. Nos, megbirkóztunk ezzel a teendővel, s megállapítottuk, hogy hazánkban mintegy hétszáz figyelemre méltó gárda dolgozik. Alaposan tájékozódtunk, összegyűjtöttünk minden lényeges információt nemcsak a vezetőkről, azok képzettségéről, hanem a tagokról, a csoportosulások profiljáról. Kellett ez, mert enélkül aligha léphettünk volna tovább. Ezt követően arra törekedtünk, hogy hasznosítható javaslatokkal szolgáljunk. Kialakítsunk egy olyan szervezeti keretet, amely hatékonyan funkcionál. Létrehoztuk a bázisközpontokat. Hármat Dunántúlon: Szombathelyen, Veszprémben és Tatán, ugyanennyit az Alföldön ; Kecskeméten, Szolnokon és Debrecenben. Amolyan „hadállások” ezek, ahonnan kiindulva valóra válthatjuk taktikai és stratégiai jellegű terveinket. Az első lépések — Ezek a szellemi centrumok beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket? — Legyünk őszinték, még nem büszkélkedhetünk regi- mentnyi eredménnyel. Pillanatnyilag csak az érintett megyékre korlátozódik a szorgoskodás, később azonban feltétlenül szélesedik a kör. Ennyivel persze nem lehettünk elégedettek, ezért hirdettük meg — méghozzá önkéntes jelentkezés alapján — a noszvaji tanfolyamot. Ide félszázan érkeztek, méghozzá olyanok, akikre számíthatunk. Nemcsak szakvezetők jöttek, hanem megjelentek az irányító szervek képviselői is. Célunk a közhasznú tapasztalatcsere feltételeinek megteremtése volt. Elhatároztuk, hogy megkeressük azokat a közös témákat, amelyeket feltétlenül érdemes megvitatni. Ezért esett szó a természetismeret és a közművelődés sajátos kapcsolatáról, emiatt beszéltünk a szakkörvezetés pedagógiai tudnivalóiról. Folytathatnám a felsorolást, de azt hiszem, ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy országos jelentőségű gondolatkört taglaltunk. A hétköznapok gyakorlatában ugyanis szinte meghatározó szerepet töltenek be az öntevékeny csoportok. Rájuk érdemes alapozni, őket nem szabad magukra hagyni, nekik feltétlenül szükségük van módszertani tanácsokra, ismeretgyarapító bemutatókra. Stúdiónk ezt az adósságot törleszti most. Az egyéniség szerepe — Nincs mindenütt diplomás, felkészült pedagógus vagy mérnök vezető. Felszá- molhatóak-e ezek a hiányosságok? — Hosszabb távon feltétlenül. Ha már itt tartunk, hadd emeljek 'ki egy nagyon lényeges mozzanatot. Nem vitatom, hogy igen sokat szá(Fotó: Szabó Sándor) mit az iskolázottság, de az is tény, hogy ez önmagában kevés, s csak egyik feltétele a sikernek! A legtöbb — s ezt határozottan állítom — az áldozatkész, a temperamentumos, a cselekvőkész, a mozgósító erőben bővelkedő embereken múlik, ök szinte csodákra képesek. Akkor is, ha elszigetelten, ha valamelyik kis faluban tevékenykednek. Korábban nem értékeltük kellőképp ezeket a rendkívül értékes adottságokat. A jövőben rangjuknak megfelelően becsüljük meg őket, s arra törekszünk, hogy az eddiginél nagyobb terepet biztosítunk számukra. Iránytűt kínálunk az eligazodáshoz, annál Is inkább, mert erre mindenütt — így Heves megyében is — szükség van. Meggyőződésem az, hogy lehetőségeinkhez képest csak úgy járulhatunk hozzá a holnapok műveltebb természettudományos szempontból is tájékozottabb embereinek formálásához. Pécsi István Hatvanezer tonna zöldség Heves megyéből Az onszág egyik legjelentősebb kertvidékén, Heves megyében, mostanáig mintegy 60 ezer tonna zöldséget takarítottak be és küldték azt a hazai és külföldi piacra. Ez a mennyiség az idei termésnek mintegy kétharmada. A közkedvelt hevesi görögdinnyének már 90 százalékál leszüretelték és annak több mint felét külföldön értékesítették, miközben a hazai piacon is hetek óta dúskálni lehet az ízletes dinnyében. Az aszály miatt a görögdinnye amellett, hogy nagyon ízletes, apró termetű lett az idén, ám a külföldi piacon éppen ezt kedvelik. Ezért nem okozott gon- dott az eladás. A paradicsomnak és a paprikának mostanáig felét takarították be, a másik fele még szedésre vár. A csapadékhiány miatt az idén kevesebb lesz a paradicsom a vártnál, de az íze kitűnő, ezért a konzervgyárak a minőség javításával is megtalálják számításaikat. A Heves megyei Tanács V. B. mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályán a betakarítás eddigi tapasztalatairól kedden azt is elmondották, hogy az idén mintegy 30 százalékkal kevesebb zöldséggel számolnak a megyében, mint amennyit eredetileg vártak, de ezt a hiányt a piacon nemigen lehet megérezni, mert a kínálat kielégíti a keresletet. A termés mennyiségének alakulását mérsékelte az aszályos időjárás. A kinn levő termést a betakarítás gyorsításával és a gondos szállítással is mentik. Erre szükség is van, mert a beérett paradicsom a nagy melegben gyorsan romlásnak indul a földeken. A nagyobb zöldségtermelő gazdaságok a« elkövetkező napokban több ezer diák segítségét is igénybe veszik a betakarításnál. GAZPALACKOK. A propán-bután gázpalackokat Zuglóban, az Alumíniumgyárban gyártják. Hétféle gázpalack készül Itt, az idén csaknem 250 ezer. A hazai igények kielégítése mellett elsősorban az NSZK-ba, Hollandiába és Belgiumba exportáljuk Őket Mi sem vagyunk angyalok Divat, vagy megszokás, beidegződés, vagy örökség? Az idősebb korosztály meglehetősen sokat birálgatja a felnövekvőt, általában sok kivetnivalót találva magatartásukban. Mondhatnánk így volt ez már ősidők óta, ha egy kicsit is őszinte önmagához minden idősödő ember, akkor emlékezhet arra, hogy az „ő idejében” is voltak ellentétek, hogy csak a nemrég múltra gondoljunk, akik ma a tizenévesek egynémely szertelenke- déséről beszélnek cseppet sem egyetértő, vagy akár megértő módon, alig egy évtizede maguk is bozontos frizurát viseltek, s visítozva ünnepelték az Illés éket, s ha még őszintébb hangulatban vannak, akkor visszaidézik a kedves slágert: „Azt mondta az apukám, nem tetszik a frizurám ...” Hát bevezetőben ennyit a véleményekről. De hát ezek közismertek. Azokról azonban már lényegesen kevesebbet beszélünk, a ma serdülője a példát valahonnan az idősebb korosztályból veszi. Bizonyítsam? Egert időnként meglepik a gyerekek. Statisztika szerint is dobogós helyen állunk a diák-kirándulóhelyek listáján. Nem is oly régen Borsod megyei úttörők jártak Egerben. S ahogy az szokás, emléktárgyakat vásárolt ak. Köztük az egyik arlói kisgyerek is. Hogy az emléktárgy minden, csak éppen nem egri, azt még önmagában szóvá sem tenné az ember, bár erről is lehetne beszélni. A baj ott kezdődött, hogy a mókuskának kinéző cserépállatka hibás volt. Ám ezt a gyerek csak akkor vette észre, amikor egymásnak mutogatva kibontották a csomagot. Mit tehet egy tízéves gyerek? Panaszkodik a csoportot kísérő tanárjelölt főiskolásnak. Az természetesen igazsága tudatában visz- szamegy a gyerekkel reklamálni. A válasz, némi vita után: Mehet az úristenhez, akkor se cserélem ki. A gyerek sir, a főiskolás fel van háborodva. S mindkettőjükben alakulgat a vélemény, amely a felnőttek világáról cseppet sem hízelgő. Más. Zsúfolt az autóbusz. Az egyik páros ülőhelyen egy nagymama üldögél (ez helyénvaló) hét-nyolc éves forma unokájával. A sorok között öreg nénikék ácso- rognak. A kisgyerek bámészkodva feláll, mire a nagymama: Ülje le rögtön, még elfoglalja valaki a helyedet. Ugyanez a nagymama hasonló helyzetben felháborodva állapítja meg, hogy ezekben a mai fiatalokban egy csepp udvariasság sincs, át nem adnák a helyüket... Ismét más. A mama leküldi kisfiát a boltba. Ismerve a hétfői gyakorlatot, s élve a gyanúval, kiokítja: Ne hozzál el szombati kenyeret, kisfiam, vagy ha csak az van, akkor csak fél kilót. A gyerek kérdez: Tessék mondani, van mai kenyér? Az eladó csomagolja a kenyeret, ám a fiúcska a szülői okítás alapján megnézi a dátumot: szombati. A gyerek reklamál, a kenyeret ugyan kicserélik hétfőire, de keresetlen szavak kíséretében, s ebben minden van, csak éppen a gyermeket dicsérő szó hiányzik. A gyerek fizet, s azzal a tudattal távozik; lám, a felnőttek minduntalan becsapják, ha tudják. Ismerős példák? Sajnos, igen. S közben csodálkozunk, hogy ezeken a mai gyerekeken mennyire nem fog a szép szó, s elfeledjük, a szó mellől sajnos hiányoznak a jó példák. — d.— (MTI fotó — Fehér József felv. — KS)
