Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-24 / 199. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 24., szerda Az örök Príma Donna Találkozás Neményi Lilivel Nézem az arcát, a mozdulatait. Nagy szeme hol kis- lányosan ábrándos, hol lobogó tűzzel teli. Fejét finoman kerezeti dús kontya; Neményi Lili ma is nagyon szép. S ezúttal nem tapintatlanság, ha eláruljuk — hiszen egy egész ország tud róla —, az örök Príma Donna most ünnepli 80. születésnapját. Az Eger-szállóban fogadott, szobájának erkélyéről épp a teniszezőket figyelte. — Miért választotta Egert a pihenésre? — Gyerekkorom óta fűznek ide szálak. Első osztályban az Angolkisasszonyokhoz jártam. Épp á napokban találtam meg a bizonyítványomat: beszéd- és értelemtanból dicséretesre vizsgáztam. Aztán felléptem a régi egri színház színpa- énekeltem, tájelőadáson, dán, a Bohéméletben. Mimit Barátaim is élnek itt, s ahogy tapasztalom, elbűvölő az emberek kedvessége. Nyugalmat, csendet, meleg vizű forrást, tiszta levegőt találtam itt. Örülök, hogy eljöttem. — Említette a tájelőadást. Él az emberekben egyfajta negatív tapasztalat, rossz szájíz a mai „tájolással" kapcsolatban ... — Egy színész vagy énekes, ha pódiumra lép, magáért a produkcióért vállalja. Hiszek abban, hogy sehol, semmiféle körülmények között nem engedheti meg magának a „lazítást”. Bárhol is léptem fel, Londonban, Párizsban vagy egy eldugott faluban, teljes erőbedobással játszottam. De hiszen ez érthető is, az ember saját bőrét viszi a színpadra. — S ugyanez jellemzi ön szerint a ma művészét is? — Feltétlenül. Ha egy színész ma jót produkál, el vagyok bűvölve. Ha nem, akkor sajnálom. Hiszem, hogy nem ő tehet róla, hanem azok, akik nem jól szelektáltak, esetleg már a szín- művészeti főiskolán a tanár, vagy később a színházban a rendező. A régi nagyok, ha látnák ma a fiatalokat, meglepődnének, mi mindent tudnak. — Alkalma nyílik tanítani is? — Sokan keresnek föl ilyen kéréssel. Boldogan, szívesen vállalom mindig. Öröm, ha továbbadhatom, amit tudok. A színpadon például ma is erősebb ecsettel kell megformálni a figurát, s főképp az artikuláció fontos. Előfordul sajnos, hogy sokszor már a harmadik sorban nem érteni, amit a színész mond. A film, a tévé merőben más. Itt csak a „lusta ajak” a megengedhető. — Milyennek ítéli meg a modern színházat? — Mindig az a modem, a jó, ami nem akar nyakate- kert lenni. Nekem Hamlet ne mondja fejjel lefelé a nagymonológot, ok nélkül ne jöjjön ki egy színésznő pucéran a színpadra. A művészet mindig az adott korhoz szól, újfajta sallangokkal teletűzdelni — értelmetlen. Nem egy előadást láttam Kínában. A kínai színház modernsége nem kevesebb, mint négyezer éves. Kijön egy tündérien légies nő a színpadra, átlép a semmin, lenyomja a semmit, mint kilincset — mi ez, ha nem modern művészet? Olyan hiteles volt, mintha csak gonddal felépített díszletek között mozogna. Az igazi meglepetés az előadás után jött, amikor gratulálni akartam a „művésznőnek”: kiderült, több gyermekes családapa. — A művészeten kívül mit tart igazán meghatározónak életében? — Vannak kapcsolatok — barátságok, szerelmek —, amelyek nélkül az élet nem lehet teljes. Aki nélkülözi a szenvedélyt, a szeretetet, a szerelmet, sivárságban, szürkeségben pergeti az éveket. Megdöbbenve látom, jó néhány fiatal lányból mennyire hiányzik a teljes odaadás, a mindent elsöprő érzés. Fásultan tűri, hadd dobálják partnerei, s közben önmagát fosztja meg attól, hogy igazi nő, igazi egyéniség legyen, aki képes arra is: meghatározóvá váljék egy másik ember életében. — Mit tart a mai énekművészekről? — Talán soha nem volt egyidőben, egyszerre annyi nagyszerű énekesnője az Operának, mint most. Neveket szándékosan nem említek, de feltétlen csodálója vagyok tudásuknak, tehetségüknek, s nem kevésbé vonzó szépségüknek. — Mi az, aminek a közelmúltban, a legjobban örült? — Én mindennek tudok örülni. Egy elém hulló platánlevélnek, egy mosolynak, egy új emberi kapcsolatnak. Itt-tartózkodásom során elmentem Tardosra, s az ottani vendégfogadóban egy szeghalmi iskoláscsoporttal találkoztam. Lenyűgözött vidámságuk, kedvességük, kulturáltságuk. Ismeretlenül is csak gratulálhatok pedagógusuknak. S van egy személyes örömöm is. A puszta- vacsi békefesztiválon a jövőnek szóló üzenetben elhelyezték az acélkazettába az én hangomat is. Kardos István megzenésítésében Babits versét éneklem: Zsoltár gyermekhangra. Mikes Márta Lv . FAFARAGÓK ALKOTÓTÁBORA. A Veszprém megyei Ugod községben már harmadik alkalommal rendezték meg a fafaragó-szobrászok és népművészek országos táborát, amelyen 18 művész vesz részt. Az alkotók a munkáik egy részét Ugodon hagyják, hogy ezzel is gazdagítsák az állandó gyűjteményt. Képünkön az alkotótáborban készült, és ott felállított művek egyike (MTI fotó — Czika László felv. — KSj ÓVODÁK, BÖLCSŐDÉK Lakat alatt egy hónapig Lassan véget ér az augusztus, lassan letelik az „anyák kényszerszabadsága”. Közismerten így nevezik ugyanis azt a néhány júliusi, vagy nyár végi hetet, melyre bezárnak a bölcsődék, óvodák, s a kisgyermekes szülők — jobb híján — ha akarnak, ha nem, szabadságra mennek. Sokan panaszkodnak sokaknak kényelmetlen, mégis így van ez esztendők óta. De vajon nem lenne-e mód ésszerű változtatásra? Ezt kérdeztük meg az illetékesektől a megyeszékhelyen, ahol .ezekkel a gondokkal a legtöbben küszködnek. A városi tanács művelődésügyi osztályának munkatársa Ficzere Sándorné az óvodákkal foglalkozik. — Nem hiszem, hogy túl sokakat érintene ez a probTatarozni muszáj, de.. . léma — véli. — Igaz néhány éve még előfordulhatott, hogy az óvodák a bölcsődékkel nem egyeztették a takarítási szünet idejét, s így bizonyos családok számára a kényszerszabadság 5—6 hétig tartott. Az idén azonban már az egymás melletti vagy egymás közelében lévő gyermekintézmények maximálisan koordinálnak. Baj csak akkor lehet, ha két különböző korú testvér túl messzire jár valamilyen ok miatt egymástól. — Vagy akkor, ha a család márciusban igényelt üdülőjegye egy egész más időpontra szól, mint a zárás hete, esetleg a munkahely nem tudja elengedni dolgozóját, vagy a nagymama még dolgozik, netán beteges és ő sem tudja vállalni a gyerekeket. .. Ezekről a szülőkről sem lehet megfeledkezni. Nincsenek kevesen f — Mi mindenütt biztosítjuk a lehetőséget arra, hogy a szünet alatt másik óvodába helyezhessék el a gyerekeket. — Ezt azonban igen ritkán igénylik a gondos anyák, apák, hisz különösen a kisebbeket eléggé megviseli egy hirtelen környezetváltozás. .. Viszont, sokak szerint egy óvodát hamarabb is ki lehet festeni, mint három-négy hét. Nem lehetne tehát inkább ezt az időt rövidíteni? — Az intézmények kénytelenek a mesterek szabta határidőkhöz tartani magukat. Különösen akkor, ha nemcsak festésről, hanem például gáz- és fűtésszerelésről is szó van. Tatarozni muszáj, ezt a KÖJÁL is előírja, A szünet rövidítésére legföljebb akkor lenne mód, ha nemcsak az óvodai dolgozók — jelenleg ez a gyakorlat — fognák meg a takarítóeszközöket, de kaphatnának társadalmi segítséget is... Mindenesetre a jövőben jobban oda fogunk figyelni. Dr. Juhász Erika, az egészségügyi osztály megbízott vezetője a bölcsődékről szól. — Örülök a kérdésnek, hisz mi épp most foglalkozunk azzal, miként lehetne a karbantartási időt csökkenteni, s ezzel a szülőkön segíteni. Mert valóban nem mindegy, hogy saját tetszésük szerint döntik-e el, hogy mikor mennek el együtt nyaralni,' vagy egyáltalán, hogy használják fel szabadságukat. Hisz a hozzánk tartozó korosztályoknál még sajnos az is előfordulhat, hogy a pihenőnapokat, kifutván a lehetséges táppénzből, a betegeskedő gyerekek ápolásával kell töltenie az anyukáknak. — Milyen elképzeléseik vannak? — Nem könnyű a feladat, sok mindenre kell tekintettel lennünk. Valóban arra is, hogy az apróságokat nem egészséges megszokott környezetüktől elszakítani. De arra is, hogy a szakemberek nem vállalják például azt, hogy „szakaszosan” dolgozzanak, pedig ez esetben csak a szomszéd terembe kellene átterelni a kicsiket, a jól ismert gondozókkal ! — Más megyékben is ugyanaz a rendszer mint nálunk? — Legjobb tudomásom szerint igen. De mint mondtam, nagyon törjük a fejünket az újon. Úgy tűnik az lenne a legjobb megoldás, ha saját alkalmazottakat tudnánk fölvenni, akik folyamatosan egész évben dolgoznának, apródonként végezve el a szükséges munkákat. Reméljük, sikerül a költségeket előteremteni. — Mint ahogy ennek minden bizonnyal örülnének maguk a szülők is. (németi) Iparművészeti bemutató Minden hagyománytól eltérő kiállításon dolgoznak a Műcsarnok szakemberei: szeptember 9-én országos iparművészeti • bemutatóval nyitja ismét kapuját a kiállítási intézmény. A tárlat az iparművészet új funkcióját, mai helyzetét demonstrálja majd, betöltve a Műcsarnok valamennyi kiállítóhelyiségét. Az országos bemutató címe — A tervezés értékteremtés — egyben az összeállítás felépítését is tükrözi; az iparművészeti alkotások tervezésének folyamata, előtervei, felhasználásuk lehetőségei, módjai, létrehozásuk technológiái, s maguk a tárgyak jelennek meg a termekben. A kiállítás lehetővé teszi egy olyan fórum életre hívását is, ahol tervezők, kivitelezők, megrendelők és forgalmazók cserélhetik ki tapasztalataikat, megvitatva a gondokat és a továbblépés, a harmonikusabb együttműködés útjait-módjait is. Aczél Gábor: Hány óra, Walter? Ili. C saknem egy fejjel volt magasabb a mozgólépcső felé nyomakodó embereknél, s Vágyó Pál — aki ezúttal békésen tűrte, hogy megelőzzék — szinte sajnálkozva nézett le rájuk. Egy mosdatlanszagú, hivalkodóan rosszul öltözött fiú a mozgólépcsőhöz érve, biztosítótűvel összekapcsolt dzsekije alól — amelyet egyébként trikó nékül viselt — könyvet halászott elő, s felütötte. Körülbelül a közepén. — Hány óra, Walter? — Kilenc óra, harmincöt, Asszonyom! Még beszélt, amikor nyílt az ajtó, és Mr. Foster lépett be a hallba. Vágyó Pál, akit a tömeg a fiú mellé sodort, akaratlanul olvasott bele a könyvbe, s eddig jutott, amikor a másik felnézett. — Kölcsönadjam, haver? — kérdezte ellenségesen. Vágyó Pál villamosra ült, majd átszállt a HÉV-re, de ettől a furcsa élménytől sokáig nem tudott megszabadulni. Pedig az elegendőnél jóval több oka volt arra, hogy a mozgólépcsőn olvasó izzadságszagát, , szerelését, szándékosan sértő kérdését elfelejtse, s hogy kiverje a fejéből azt a néhány sort, amelyet illetéktelenül elolvasott. Ilyenkor a HÉV-en, hazafelé jobbára álmodozni szokott, s most életében először álmai megvalósítására is gondolhatott: legalább félmillió forintot érő papíros lapult a hátsó zsebében. Hány óra. Walter? Vágyó Pál felállt, s homlokát a hűs ablaküveghez támasztotta. Hiába. Napok óta feszültségben élt, s talán éppen ezért rögződött benne a számára most teljesen jelentéktelen, de kétségkívül groteszk szituáció. A szakadt srác az aluljáróba érve a hozzá hasonlóan elhanyagolt külsejű társaihoz csatlakozott, de amíg a mozgólépcsőn utazott, addig valósággal belefeledkezett egy olyan világba, amelyben bizonyos Walter roppant tisztelettel közli asszonyával a pontos időt, miközben Miszter Foster is belép a hallba. Ezt a hallt, s ezt a világot Vágyó Pál csillogóbbnak képzelte el, mint ahol jobbára vasárnaponként takarított. Hány óra, Walter? Az inas, esetleg a lakáj mindenesetre inkább illett munkaadója hegyi villájába, mint azokba a földhöz lapuló épületekbe, amelyek itt a piszkos ablak mögött elfutottak. Vágyó Pál megtapogatta, de nem vette elő a hátsó zsebében lapuló papírost, s elhatározta, hogy amíg nem értékesíti, egyetlen szóval sem tesz említést róla otthon. Mégsem vásárolt pezsgőt tehát, miután leszállt a HÉV-ről, pedig eredetileg ünnepi vacsorát tervezett, gyertyafényest, de most lemondott erről, mert a történtek elmondása nélkül nem tudta volna megindolkolni a költekezést. Az is kétséges persze, turkált töprengve, s némi undorral a tejben tocsogó műanyag zacskók között, az is kétséges, hogy amit tett, és amit tenni akar, ünnepelendő-e egyáltalán. Igyunk arra, képzelte el magát felemelt pezsgőspohárral a kezében, igyunk arra, hogy a bűn útjára léptem. És Miszter Foster lépett be a hallba, jutott eszébe ismét, s Miszter Fostert munkaadójával rokonította, aki otthonában is vasalt nadrágot, afölött pedig többnyire selyemfényű, puha házi- kabátot viselt. Kenyérrel a hóna alatt, a másik kezében a tejes zacskót kissé eltartva magától baktatott végig a poros utcán, amelyet a lehullott akácfavirág fehér szőnyegként borított. A fák illatát és a teleppel szomszédos gyár semmi máshoz nem hasonlítható szagát ezúttal is élvezettel szívta magába, tulajdonképpen szerette ezt a gyerekkora óta megszokott környezetet, s nősülése után örült annak, hogy itt kapott albérletet. Az alacsony, de a virágos udvarba hosszan benyúló épület hátsó fertályán — ahol egykor a kocsiszín lehetett — most is nyitva volt az ajtó, jeléül annak, hogy Jutka főz. — Ki kell cserélni a gázpalackot — mondta hátra se nézve a felesége, amikor Vágyó Pál átlépte a konyhaajtó küszöbét. — Ott a papucsod — hangzott el az ismert utasítás —, vedd le a cipődet, most takarítottam, ne mászkálj össze mindent. — Vágyó Pál lepakolt, asz- szonya mögé lépett — egyetlen kötény volt rajta semmi más —, megölelte és a válla fölött a serpenyőbe szimatolt. — Ne bomolj — mondta enyhültebb hangon az asszony, s bal karjával fölnyúlt, hogy egy pillanatra magához szorítsa a férje fejét, — nem akarom, hogy odaégjen — folytatta aztán, szabadulni akarván az ölelésből —, hagyjál már, ha mondom, még nem mosakodtam, a legjobb lenne, ha bekapcsolnád a tévét. — A serpenyő mögött a nagy- fazékban már forrt a víz, a hokedlira készített lavór miatt Vágyó Pál álltában váltott lábbelit. — Hát ez meg micsoda? — fordult vissza a konyhába, amikor a terített asztalon a bontatlan pezsgősüveget felfedezte —, ünnepelünk valamit? — Inkább valakit — helyesbített a felesége —. a Kutyáshegyit. Ezzel az ő egészségére kell koccintanunk. — Tőle kaptad? — Tőle. — Megint megfogdosott? — Meg hát, már miért ne fog- dosott volna meg? — Netán mást is csinált, cserébe kaptad a pezsgőt? — Az asszony ránézett. — Még szerencse, hogy nem komolyan kérded — válaszolt elmosolyodva —, különben azt mondanám, hogy igen. Egyébként hozzám se férne a hasától. — Vagy te olyan ügyes — bontotta ki a palackot nevetve Vágyó Pál, töltött, s feleségének kínálta az egyik poharat. — Hát akkor, emelte fel a sajátját, isten éltesse a Kutyáshegyit! — Tudod — mondta később, már a vacsora után, amikor az ital is elfogyott —, ehhez a zamatos milánói spagettihez vörös bor illett volna igazán, nem az édes pezsgő. Azért kaptuk, mert édes — szedte le az asztalt az asszony. — A Kutyáshegyi is ajándékba kaphatta, s azért adta oda, mert jobbhoz szokott. — Jobbhoz bizony — mondta Vágyó Pál —, érdekes viszont, hogy a Hegyihegyi egyáltalán nem iszik. — Nem? — Nem Pedig megengedhetné magának. ö aztán igen! (Folytatjuk^
