Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 20., szombat MEGÁLLÁS NINCS Aratás után, szüret előtt Gyöngyösön Egyetlen percben sóhaj­tottak fel megkönnyebbül­ten, hogy rögtön utána gond­terhelten ráncolják össze homlokukat a gyöngyösi tsz vezetői, gazdái. Ugyanis, be­fejezték az aratást, és máris hozzáfogtak a szüret előké­szítéséhez. Tegyük hozzá: soha ilyen korán még egyet­len esztendőben sem. Elő lehetett venni az elszá­molást a kalászosokról és mellé tehették a terveket a szőlőről. Mit tartalmaztak ezek? Az aszály ellenére Mindenekelőtt meglepőd" tek. Az őszi árpa hektáron­ként majdnem kétmázsával fizetett többet, mint ameny- nyire annak idején számí­tottak. Azon sem nagyon ke­seregtek, hogy búzából vi­szont közel ugyanannyival lett kevesebb átlagban, mert arra gondoltak, hogy a nagy aszály miatt ez a végered­mény nem is olyan elkese­rítő. A tavaszi árpa sínylette meg a legjobban a hosszan tartó szárazságot. Valamivel kevesebb mint hat mázsa hiányzott a tervhez képest hektáronként ebből a kalá­szosból. Tulajdonképpen három hét alatt vágták le és hordták be a szemes termést. A kom­bájnok június 21-én álltak be a táblába és egy hónappal később hagyták ott a szántó­földet. Ennek ellenére igaz a három hét, mert közben egyet várakozással töltöttek el. A mérés azt mutatta ugyanis, hogy a búzának elég magas a víztartalma. Ha így vágják le, vihetik azonnal a szárítóba, amihez viszont tetemes mennyiségű fűtőolaj kell. Nem sokáig tartott kiszá­mítani, melyik a gazdasá­gosabb: ha- várnak néhány napot vagy bekapcsolják a szárítót? Kölcsönösen segítettek Évek óta él a kapcsolat Gyöngyös és a szlovák Le- hotka tsz-e között. A határon túlról az idén is három kombájn és két teherautó érkezett. Learattak és be­szállítottak 360 tonna ter­mést. Jött segítség Gyöngyös- solymosról is. Innen egy kombájn és egy szállító- jármű. A gyöngyösiek is viszonoz­ták a szívességet, ugyancsak a korábbi évek gyakorlatá­nak megfelelően. összesen majdnem nyolc­száz hektárnyi területen vágták le Gyöngyös határá­ban a kalászosokat. Abasárra a gyöngyösiek mentek ki gépeikkel. Ezt a kölcsönös segítségnyújtást ma már nem kell különösen magyarázgatni és elemezni, mert szinte mindenki ter­mészetesnek tartja. Mivel így ésszerű. Annyira termé­szetesnek veszik, hogy a gazdaságok az éves terveikbe is beépítik a szomszédok, még a szlovák szomszédok várható teljesítményeit is. Az más kérdés, hogy ami természetes az aratásban, még nem egészen az a szü­retnél. Illetve: Lehotka nincs messze és onnan csak egy ugrás a Sárhegy, ahogy erre már volt példa is. Egyszóval: kezdjük tágíta­ni a lehetőségek körét, ami mindkét irányba hasznot hoz. Porzik a föld Kint maradt a nyolcszáz hektárnyi tarlón a szalma. Kezdődött ezzel a munka a kombájnok elvonulása után. Aztán folytatódott a tarló­hántással. Következett a mű­trágyázás és a nyári szántás. Mindezt azonban könnyebb így elősorolni, mint a gya­korlatban végrehajtani. Hogy miért? Azért is, mert az aratást befejezve, az embe­rek egy része szabadságra ment. A két Rába—Steiger győzte volna a munkát, de a kormányához valakinek oda kell ülnie. Műtrágya ... ? Abból sincs mindig annyi, mint kellene. Foszforból csak annyi volt raktáron, amennyi csupán száz hektárra elég. Mehettek Szolnokra, ha azt akarták, hogy a föld termőereje ne essen vissza. A Tisza-parti város nincs ugyan a világ végén, de oda és vissza ... saját teherautókkal... a költ­ség növekedése nem csekély­ség. Le kellett vágni és be­hordani a lucerna második és harmadik sarjadását. A másodvetésű csalamádé is a gépekre várt. Aztán az öntözés azokon a területeken, ahonnan a ta­karmányok lekerültek. Ha minden úgy megy, mint ahogy az a „nagy könyvben” szerepel, akkor a szüret előtt már csak a 300 hektárnyi napraforgót kell levágni és utána következhet a kuko­rica. A gépek... egy részük eléggé éltes korú. Ezekkel gyakran kell pepecselgetni, hogy javítás után ismét be­állhassanak a sorba. Mun­káskéz pedig ... ? Jól jön az a segítség is, ami a szőlész- brigádbeliektől érkezik rend­szeresen. Még három község Ritkán esik. szó róla: a mátralji városhoz még hoz­zátartozik három község, Gyöngyössolymos, Gyön- gyösoroszi és Gyöngyösha­lász. Mátraszentimrét most azért vesszük ki a sorból, mert annak mezőgazdasági tevékenyégé... aratás, szü­ret: figyelmen kívül hagy­ható. A környező gazdaságokban már a szüreti előkészületek adják a tennivalók zömét. Még néhány hét és hangossá válnak a lankás dombhátak, hegylábak, mert a fejkendős asszonycsapatok úgy vannak vele, hogy nekik nemcsak a kezük jár sebesen, hanem a nyelvük is tartja a ritmust. Addig pedig zúgnak a gé­pek a kisebb-nagyobb szán­tókban, mert a tennivalók mindenütt ugyanazok a Sár­hegy környékén, csak a mér­tékük változik. Egyetlen napra sincs meg­állás a „nyitott tetejű” nagy­üzemekben, a szövetkezeti gazdaságokban sem. Dol­gozni kell. G. Molriár Ferenc Az igaz szó erejével Egy emberként zúgott a tömeg. Tízezer meg tízezer fia­tal, felemelt karral. Hosszú hajúak, szakadt farmernad- rágosak, félmeztelen fiúk, álmos szemű, papucsos lányok. Az éjszakát hálózsákban, pokrócba burkolózva a szabad ég alatt töltötték. Morcos, kábult reggelre ébredtek, a hideg vizű kút előtt legalább nyolcvanon álltak sorban, fogkefével, kulaccsal a kezükben. Alkalmi szálláshelyük­re, a beláthatatlan rétre visszatérve kolbászt, dinnyét reggeliztek, köröttük eldobált sörösüvegek jelezték a teg­nap estét. Egy emberként zúgott a tömeg. Tízezer meg tízezer fiatal, felemelt karral. Előttük a színpad. Az erősítők, hangosítók, reflektorok csendben övezték az emelvényt. Nem szólt a rock, nem szállt a country, nem üvöltött a beat. Csak a tömeg zúgott az üres színpad előtt. A sok tízezer fiatal várt valamire. S ezúttal nem népszerű együttesre, nem kemény zenére... Egyszer csak néma csönd lett. Barna bőrű, idősebb, öltönyös férfi lé­pett az emelvényre. Egy szál mikrofon elé. Kíséret, csin­nadratta nélkül. Az igaz szó erejével. Romes Csandra, 1983-ban Pusztavacson. Beszélni kezdett, s lefordított mondatai áhítatot szül­tek. Mert póz nélkül, okosan beszélt. Mert a békéről a békéért szólt. S mert mondandójának, egész egyéniségé­nek oly elementáris hatása volt, hogy százezrek tudtak perceken belül azonosulni vele. A hallgatónak belelúdbőrözött a karja. S csak azután eszmélt, kezdett gondolkodni. Hogyan, hát egy ember, egy szál maga képes arra, hogy óriástömegnyi fiatalt perceken belül megnyerjen? Azokat a fiúkat, lányokat, akik előtte való késő éjjel még a rock őrületében ka­paszkodtak a színpad peremére, azokat, akiket elnézvén, mint hevernek a földön, úgy tűnt, az égvilágon mindenre érzéketlenek? De hiszen nem! Mert ezeknek a mostani „szakadt" gyerekeknek a külső megnyilvánulása — valószínűleg csak póz. Az egymás előtti, az egymásnak való játék, s amíg ez veszélytelen — ártatlan játszadozás is marad. A hétköznapokon ott van nekik a munka, ott van a ta­nulás. Tízezerből kilencezer-ötszáznak. És él bennük az igaz vágy. Romes Csandra, 1983-ban Pusztavacson. Egy ember, aki egész eddigi életét a békére tette föl. Körötte százezrek, a dinnyehéjas, sörösüveges téren, akik­nek legmesszebbmenő vágya szintén a béke. És lehet bár hosszú a haj, lehet rojtos a mellény, lehet a kemény rock az ideál — mindannyian egyet akarunk. Profesz- szor és rakodómunkás, nyolcvanéves aggastyán és copfos tini, én, te, ő: békességet a Földön. (M. M.) Hatvani közelharc dinnyeligyben Termelőszövetkezet kontra ZÖLDÉRT A pék kenyere Történetek a mindennapi betevőről Végii Ottó kertészeti ága­zatvezetővel a kerekharaszti dinnyetábláknál találkozunk. Az időpont is fontos* mert datálja azokat a gondokat, amelyek miatt annyit bosz- szankodott augusztus 11-én. Mindjárt a dühítő bajoknál kezdené, előbb azonban hely­zetképet kérünk tőle. — A hatvani Leninben 117 hektáron foglalkozunk ezzel a gyümölccsel. A vál­lalkozó kedvű tagok 94 hek­tárt részes művelésben gon­doznak, a többit háztájiként kapták. Egy személy, illetve család öt holddal törődik. Pillanatnyilag harminckilen­cen vannak, többségük törzs- gárdatagnak számít, azaz igen régen foglalkozik diny nyetermesztéssel. Az elmúlt évek során egészséges hely­zet formálódott, más szóval: olyan egyezséget kötöttünk velük, amely kölcsönös ér­dekeket szolgál. Lehetősé­geinkhez mérten, például gépbiztosítással megkönnyít- jük szorgoskodásukat. A ter­mést mi vesszük át, gondos­kodunk eladásáról, és a be­vételen 30—70 százalékos arányban osztozkodunk. Per­sze, csak végelszámoláskor, amikor már tisztázódtak a költségtényezők. A dinnyés nyer legkevesebbet Végh Ottó higgadtságának azonban rögtön vége, amikor az átvételről beszélgetünk. — Értékesítés dolgában a ZÖLDÉRT vállalattal kötöt­tünk szerződést, és az utolsó három év termése alapján 250 vagon dinnyét ajánlot­tunk fel. Emellett gondol­tunk a szabadpiaci eladásra is, ahogyan máskor sem mondtunk le erről. Sajnos, a dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy reméltük. És az lenne a kisebb gond, hogy a rossz idő miatt nem jött be a remélt termés- mennyiség. Ennél bosszan­tóbb az átvételi zűrzavar. És mondjuk ki nyíltan: felhá­borító, amit az értékesítés terén tapasztalunk. A „zöl- dértesek” pillanatnyilag 2,50-et fizetnek egy kiló dinnyéért, és ha szétnéz az üzletekben, ott már 7 fo­rintért árulják. Ez bizony nem szolid haszon, holott mit tesznek ők? Minden koc­kázat nélkül a boltokba szál­lítják a tőlünk vett termé­ket. A rizikó . kizárólag a dinnyéseké, aztán ők nyer­nek a legkevesebbet. Nincs ez így jól. Ráadásul bizonyos tételt másodosztályúként, azaz még olcsóbban vásárol­nak meg. De hol látott maga csökkentett értékű portékát? A piacon nincs kategorizálás, ott csak első osztályú diny- nye van. Csalódás nélkül Később arra is fény derül, hogy az ágazat nem hagyja magát. Végh Ottóék keresik, sőt meg is találják a kiutat. — Igen, tárgyalunk a ma­gánkereskedőkkel, akik jó­val többet adnak a dinnye kilójáért, mint a ZÖLDÉRT. Emellett saját pavilonjaink­ban is árusítjuk, ami ugyan gonddal jár, mégis megéri a törődést. Így alakítottuk ki az 50—50 százalékos részese­dési arányt, amin most már nem változtatunk. Még akkor sem, ha szerződésbeli köte­lességeinket nem teljesítjük teljes egészében. Ügy vélem, tehetjük, ha az átvevő sem állta a szavát. Persze, jó lenne rendet teremteni ezen a téren, mert nemcsak a fo­gyasztó zsebére megy a do­log, hanem a tengernyi bosz- szúság, ez a közelharc meg­csappanja a termelői ked­vet. Mi lenne a megoldás? Ezen érdemes eltöprengeni. Megállapíthatnának egy egész szezonra érvényes fix árat! Ami nemcsak ne­künk felelne meg, hanem a vásárlóknak is. Hiszen így viszonylag olcsón hozzájut­hatnának a primőr áruihoz mi viszont dömping 'esetén sem csalódnánk oly mérték­ben. ZOLDÉRT-vélemény A téma kapcsán vélemény­re kértük Molnár Jánost, a ZÖLDÉRT hatvani telepének vezetőjét. — Nem tudom elfogadni Végh Ottó, illetve a Lenin Termelőszövetkezet képvise­lőinek a megállapítását. El­sősorban: mi 3 forintért vesz- szük át a görögdinnye kiló­ját, és árudáinkban 5,20'ért értékesítjük. Parancsoljon, itt a hivatalos árjegyzék! De ugyanígy az igazsághoz tar1 tozik, hogy mi veszünk át másodosztályú dinnyét, éspe­dig amit a szövetkezetek se­hol sem tudnak eladni minő­sége miatt! Ezt a dinnye­mennyiséget azonban 2,70 forintért a HUNGARO- FRUCT-nak szállítjuk, amely teljes egészében exportálja. Így a hazai kereskedelemben nem is létezhet másodosztá­lyú dinnye, amit a „Lenin” portáján a szemünkre vet­nek. Ami a szezonális fix árat illeti? Véleményem sze­rint egyértelműen a magán- kereskedők még több hasz­nát szolgálná. Ügy játszhat­nának az árakkal, ahogy akarnak, és ahogyan jelenleg is megteszik ... Hogyan tovább? Elgondolkodtató a szakem­berek különálló véleménye. Annál inkább, mivel mind­két oldalon igazság lakozik. Ezért érthgtő a hatvani kö­zös gazdaság tervezett lépé­se, amivel írásunkat memen- tóként zárjuk: — A bajok országos jelle­gűek, de az orvoslást minde­nütt helyben keresik. Ez történik Hatvanban is — mondja Végh Ottó. — Szö­vetkezetünk vezetősége tisz­tában van a nehézségekkel, mérlegeli azokat, és minden jel szerint a termőterület csökkentését szabja meg vég­rehajtó feladatként. De az is elképzelhető, hogy végleg megszünteti a dinnyeter­mesztést. Bevallom, kár len­ne, sajnálnám. A vásárlók sem tapsolnának neki, hi­szen bő száz hektár termése hiányozna a piacról. De hát a gazdaságossági szemponto­kat sem lehet figyelmen kí­vül hagyni, amikor annyi nehézséggel küzd a „Lenin” új vezetősége ... Moldvay Győző Balogh Ferencék heten voltak testvérek. Apjuk ko­rán meghalt, anyjuk nap­számából csak tengődtek az árvák. Ritkán került az asz­talukra ropogós, meleg ke­nyér. — Édesanyám a harmin­cas években ideadott huszon­két fillért, hogy vegyek ke­nyeret — kezdi a beszélge­tést. — De a telkemre kötöt­te, hogy szikkadtat hozzak, mert az tovább tart. Jaj, de örültünk még annak is. Ha már nagyon megszáradt, tej­be vagy savóba áztattuk, úgy ettük. Amikor leejtettük, meg kellett csókolni, mert ha nem, pofont kaptunk. Mint a legkisebb gyerek, pékként láttam biztosítva a mindennapi betevőt. Így ke­rültem erre a pályára. Elég gyötrelmesek voltak a ta- noncévek, itt az egri Tűzoltó téri pékségben. Az iskola után már vártak a segédek, hogy álljunk be a kemencék mellé, s így ment ez napról napra. Az egyik téli este például jött egy telefon Fel- sőtárkányból, hogy kell a boltba nyolcvan kiló kenyér. Usgyi a kerékpárral: a cso­magtartón egy kosár kenyér, De egy inasnak mindent meg kellett csinálni, ha el akart érni valamit. 1944-ben fejez­tem be az iskolát, abban az időben örültünk, ha annyi liszt akad, hogy kenyeret tu­dunk készíteni, nemhogy zsemlét vagy kiflit. Egyik kisiparostól a másikhoz ke­rültem. A mesterek csak egy-két napos munkát tud­tak biztosítani. Nagyon szű­kösen éltünk. Ha pihenne a liszt Az egri kenyérgyár tészta­előkészítő gépei között vár­juk az éjszakai műszak vé­gét. A nyugdíj előtt álló öt­venkilenc éves ember már végzett a dagasztással. — A tészta előkészítését szeretem a legjobban. Ezen áll vagy bukik, hogy jó (Fotó: Szántó György) lesz-e a kenyér vagy sem. 1951-től — mióta a Heves megyei Sütő- és Édesipari Vállalathoz kerültem — ezt csinálom. Persze, most már jóval kevesebb a fizikai mun­ka. A dagasztást is gépek végzik. Ehhez is kell azon­ban a pék tapasztalata, tudá­sa. Sokszor azonban minden hiába, mert például nem megfelelő az élesztő vagy rossz a liszt. Egyébként már az idei őrleményt is felhasz­náltuk, de ez még nem az igazi. Talán azért, mert köz­vetlenül a malomból kap­tuk és nedves. Az őrlés után hat hétig kéne pihennie, ak­kor nagyon jó árut tudnánk belőle készíteni. Az elmúlt év szemptembe- réig szakmunkástanulókat oktatott a mesterségre. Neki köszönhető az is, hogy a szakma idegen kifejezései helyett a magyar megfelelőt használják. — A pék szó, csakúgy, mint a szakmához kapcsoló­dó megannyi kifejezés, né­met eredetű. Arra töreked­tem, hogy magyar nyelven sajátítsanak el a fiatalok mindent. Így például virgo- lás helyett kenyérgömbölyí- tést mondanak, de sorolhat­nám a többit is. Szerettem együtt lenni velük, de abba­hagytam az oktatást. Lassan hatvanéves leszek, ezért már csak éjszakai műszakot vállalok. Minden lehetőséget megragadok, hogy több nyugdíjat kapjak. Azt terve­zem, hogy bepótolom az el­maradt üdüléseket, mert ed­dig nem nagyon mozogtam a világban. A feleségem már nyugdíjas. Itt „húzott le” huszonöt évet. Persze a mun­kaerőgondok miatt elég gyakran visszahívják, s ő szí­vesen jön, mert hiányzik ne­ki a meleg sütemény illata. Szépen keresünk, viszont nálunk senki sem dobhat el egyetlen szelet kenyeret sem. Két leányomnak, uno­káimnak mindig mondom, hogy csak annyit szeljenek, amennyit meg bírnak enni. A hevesit sxereti... A villanykemence szalag­járól közben szép lassan po­tyognak a hatalmas kosár­ba a ropogósra sült zsem­lék. Balogh Ferenc megkós­tolja az egyiket és megálla­pítja : — Ez most nagyon jól si­került. Műszak végén min­dig látja az ember a mun­kája eredményét. Ha olyan, mint a csiriz, hát egész hé­ten rossz a kedvem. Többszöri nekirugaszko­dásra sem tudják összeszám­lálni, hogy hányféle termé­ket készítenek a kenyérgyár­ban. ö „csak” a zsemlecipó, a franciakenyér, a zsemle és a kifli készítéséből veszi ki részét. Amikor hazafelé az egyik szaküzletbe betér, kíváncsian figyelem, hogy a pék vajon milyen kenyeret vásárol. — Kérek egy hevesi ke­nyeret — mondja az eladó­nak, majd hozzá teszi: — Ezt tartom a legjobb­nak. Soha nem szikkadt... Ezek szerint őrá is igaz a mondás: a szomszéd kertje mindig zöldebb. Homa János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents