Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-13 / 164. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. július 13., szerda 4. AGRIA ‘83 Liliomfi barokk udvaron avagy, amikor a ripacsság művészet Jelenet a zenés vígjáték második részéből — amikor már senki sem ért semmit és mindenki azt hiszi a másikról, hogy talán nem is az, aki (Fotó: Szántó György) Te, kedves mai néző, aligha hiszed, hogy Szigligeti úr egykoron írt játéka — a játékért is, meg hogy a színészetet választotta önmaga hivatásául, majd’ agyonlőtte őt a zordon atyja —, a jeles Liliomfi kalandjairól szóló, az bizony egyfajta nemzeti ellenállás volt. Kuruokodás, azazhogy kossüthkodás inkább. Ám, ha belegondolsz, hogy e mű írattatott a jeles szerző — bűn rossz színész — által az Űr 1849. esztendejében, alig-alig Világos után, rögvest más a szavak „akusztikája”, mely szerint a német szó, az osztrák vendéglős és a bécsi világ igencsak kiűguráztati'k. Ebből az „ellenállásból” azonban mára még annyi sem maradt jószerint, hogy idézőjelbe tegyük magát a szót. Mi maradhat hát meg e drámai színiiratból olyannyira megmaradón, hogy majd másfél század múltán, de meg előtte is, s tán holnap is, meg annak múltán is előadható, sőt szórakoztató, még sőttebben: egyenesen magávalragadó tud lenni Szigligeti Ede alkotása? Hát a szerelem. A tiszta szerelem. Így, idézőjel nélkül, — tiszta. A pénz és a vagyonmentés szerelem, a szívek, a vonzalmak kapcsolatának győzelme a bukszák felett. Majdhogynem azt írtam, a beosztások, a státuszok felett. Mért a néző, mégha apa is, anya is, eladó lánnyal, asszonyt teremtő erejű fiúval, akkor is elandalodik a szív e győzelmén az anyagi ármányok felett. Mert a néző, mégha az imént esküdött meg arra apa, anya lévén, hogy már- pediglen azzal ne, és ahhoz nem. akkor is megnyílik ilyenkor lelke tiszta bugyra és a pénz ellenében a szívnek drukkol. És bár a szerelem mindig ugyanaz, ám mindig mással, ezért örök és ezért lehet örök e téma is. Már ha jól megírta az, aki drámaírásra adta a fejét. Ha van érzéke a cselekmény bonyolításához, a figurateremtéshez, szituációk kiagyalásához, meg számos olyan lényegtelenül lényeges és lényegesen lényegtelen dologhoz, amitől a színpadon történtek valóban történetté válnak. Szigligetinek volt érzéke és tehetsége ehhez, s lám mily szerencse, hogy az atyai pisztolygolyó elkerülte a termékeny drámaírót. Már megint Hamlet, semmi Liliomfi?! Már megint Liliomfi, semmi Hamlet?! A kérdések, amelyek nagyon is kijelentő — és lebecsülő mondatok, egyáltalán nem kiagyaltak. És nem is kell feltétlenül sznobnak lenni ahhoz, hogy mondjuk egy népszínmű, egy vígjáték, avagy egy pihekönnyű francia bohózat láttán, ne kutatnánk lelkűnkben egy kis méltatlankodás után: hiszen ez szappanbuborék? Még a szivárvány is szétpukkad rajta! És fordítva: ó, megint a halál és az élet, a gyilok és vérnőszség! Hát semmi vidám, könnyed, magával ragadó gondtalanság? A Liliomfi a Líceum barokk udvarán ez utóbbi akart lenni. Szembenézve társával, Szelleművel -együtt mindazokkal az elképzelésekkel, amelyeket részben sikerült, részben lehetetlen is lett volna megvalósítani az Agria ’83 keretein belül. Szembenézve és talán léleg_ zethez is juttatva, időt is adva. hogy hosszabb távon kialakíttassék végre egy sajátos „nyári-színi” profil Heves vármegye székhelyén. Hogy az milyen legyék, klaszikus é. avagy a pillék tánca e inkább, nehéz veretű drámák, avagy az új magyar vígjátékok hona legyen ez sajátos-varázsos udvar, az döntessék el hosz- szabb távra. Most, amíg itt a szerelem győz Szigligeti úr jóvoltából, mód nyílik meggondolni és megfontolni mindezt. S még sok mást is. Hogy kissé meg- és kiforgatva Petőfi zengzetes szavait: ... Sirhalma pázsitín (az Agriának) - Zokogva. .. (ne sírjon) ... a szél. Jómagam annyiszor láttam a Lilioműt. hogy megszámlálni sem tudom. Láttam a fővárosban és vidéki színházakban, láttam neves és kevésbé neves, de semmivel sem rosszabb színészekkel és ' színésznőkkel. Láttam, természetesen filmen, s nyomában a televízióban. Láttam, láttuk, Liliomfi jött és mindig győzött. A közönségnek öröm, a színészeknek is az, meg átok is egyben, hiszen ami mesét a gyerek ismer, azt úgy jegyzi meg, ahogyan azt először hallotta, ahogyan hőseit először magában megformálta. S azok az első „hallások”, „látások” — hogy csak Balázs Samuról, Dayka Margitról, vagy Pécsi Sándorról és Darvas Ivánról ejtsek szót — gondolom nehéz teher rendezőnek is, színésznek is. Nem annak lenni, amik ők, az elődök voltak, lenni annak mégis, amit a néző a szívébe zárt, s lenni legfőképpen annak, amivé a színész önmaga szeretne válni. Az Agria Játékszín Marton László rendezésében úgy vélem módot és lehetőséget adott erre a ma, a most színészei számára. Aldobolyt Nagy György invenciózus, a kort korszerűen visszaidéző, a romantikát modern hang_ zásokkal megkomponált zenéje — jól szólt ez az egri szimfonikusok kamarazene- karának hangszerein — kitűnő zenei környezetet biztosított ahhoz a „feltranszponált” játékstílushoz, amely az egész előadást dicséri. Harsány volt ez a Liliom- fi-előadás, oly behízelgően és magával -ragadóan ^~ri- pacs, ahogyan azt csak a művészetet és „ripacsériát” komolyan vevő rendező és színészek merhetik elvállal, ni. Itt minden egy hanggal magasabbra volt emelve, minden mozdulat eggyel megtetézve, itt, mint a korabeli vásári komédiákon, kiszóltak a nézőhöz. Ám itt nagyon vigyáztak arra, hogy csak egy mozdulat, egy tekintet, egyetlen egy gesztus legyen „a” több. Mert a kettő már oly sok lehetne, hogy kibírhatatlanul hamissá hangszerelődne minden ott azon az ötletesen megkomponált színpadon. Mindez a könnyedség, látványosság, mozgalmasság, har- sányság, igen kemény fegyelmet. határozottságot, következetes színészvezetést követelt meg a rendezőtől, s ez majdhogynem maradéktalanul sikerült is Marton Lászlónak. A színészi játék nagy mestere, a rendező legjobb partnere e tekintetben Kol- tai Róbert — Kányái fogadós — volt, aki zömök termete ellenére, olyan kifá- radhatatlanul fergeteges tempót volt képes diktálni a darab második részének, hogy az szinte elröppent az idő és játék szárnyán. Igaz, ekkor lépett a színre mellé, az ilyfajta szerepkörben általam még nem látott Pap Vera, Erzsi, a fogadós lánya szerepében. Kedves volt, cserfes volt, öntudatos volt, szerelmes volt, egy kicsit népszínműves, egy kicsit bohózatbéli alakot hozó, de a kettőt remekül ötvöző egyénisége a Liliomfinak. Szilvái professzor szerepében Szombathy Gyulát láthattuk, de most a számomra érthetetlenül halványab- van hozva szerepét. Pedig ahogyan ismerem, ebben a kicsit és jó ízléssel való ri- pacskodásban is otthonosan tudna ő mozogni. Sőt! Ám mintha túl komolyan vette volna, hogy ő professzor, vagy mintha őt nyomta volna leginkább a megelőző nagy színésztársak terhe? Csákányi Eszter Kamilla kisasszonya nem teremtett új egyéniséget -ebből a figurából, de amit megformált, azt tette szívvel, lendülettel, mulattatón. Rudolf Péter a címszerepben kellemes benyomást keltett, játéka néki is a második részben volt figyelemre méltóbb. Talán egy kicsivel több könnyedség, elegancia a játékban, mozgásban, még inkább előnyére válhatna a színésznek, aki a színészt alakítja, s a darabbeli figurának is, aki színészként teremt maga és közönség számára egy derűs világot. Eszenyi Enikő bájos jelenség, alkatában tökéletes Mariska, igazán méltó arra, hogy szeressék őt tűzön, vízen át. A játéka azonban már korántsem ennyire megnyerő. Nem sikerült eltalálnia sem a játék ritmusát, sem a hangot, amelyen szólnia kellene. Szerémy Zoltán, mint Szellemű inkább csak harsány- ságával hívta fel a figyelmet, mintsem kedves bum- fordiságával. Ö az, aki nem érezte, vagy nem tudta éreztetni, hol is a határ a művészetet utánzó ripacs. kodás és a ripacskodást formáló művészet között. Gáspár Sándor, Gyuri pincére magabiztos, könnyed, stílushoz igazodó alakítás, s ugyanezt kell elmondani a Swartz fogadóst alakító Miklóssy Györgyről. Méhes László Adolf alakjában inkább a helyzet komikumából alakított szerepet, mintsem a szerep lehetőségéből komikus helyzetet. Jánoskuti Márta jelmezei találóak és mértéktartóak voltak, a díszletek — Fehér Miklóst dicsérve — jó mozgásteret biztosítottak a játéknak. Szatmári Ede, azaz Szigligeti úr megírta volt majd másfél évszázada Liliomfi úr, a színész és szerelme jól végződő történetét. A szerző meghalt, mert az emberi élet véges, de Liliomfi úgy látszik halhatatlan Hogy ehhez a halhatatlansághoz mennyivel. járult hozzá az egri előadás? — az talán kitetszik e sorokból, vagy a néző ítéletéből. Vélem mégis, „sírhalma pázsitén. .. ” a Liliomfinak nem fog zokogva sírni a szél. Gyurkó Géza Csoportkép az Eiffel-toronynál özölték: két embernek Párizsba kell utaznia, hogy megismerkedhessenek az új technológiai módszerekkel. Két ember — húsz napra. A költségeket az intézet fedezi. Elhatározták: Sztojanov és Dragunov indul. De valaki közbeszólt: — Hogy is van ezt Két ember.— húsz napra? Félő, elindul a szóbeszéd, kész a veszekedés. A többiekkel is törődni kell. Új javaslat született: Sztojanov és Dragunov mellett ki kell küldeni Párizsba Ivanovot és Pet- rovot — tíz-tíz napra. Törődni kell a kollektívával. Am valaki megjegyezte: — Egyesek Párizsba, a többiek Maradjra? Szerintem menjen ki nyolc ember öt napra. Gondolkoztak, gondolkoztak, és a kiutazók száma nyolcra növekedett. De valaki közbeszólt: — Ebből a nyolc főből csak Dragunov és Sztojanov szakember, a többi hat turista. Újra megtárgyalták a kérdést és úgy döntöttek: tíz ember megy ki, összesen négy napra. * Aztán ez sem volt eléggé demokratikus döntés. Még egyszer áttanulmányozták a kérdést, különféle aspektusokból közelítették meg, elvetették, megszavazták, leszavazták, újra megszavazták, míg végül minden szempontot figyelembe véve úgy határoztak: kiutazik negyven ember egy napra. Így történt. Az egész tudományos intézet sofőrös- től-takarítónőstöl elutazott Párizsba. Negyven ember fényké- pezkedett le az Eiffel-toronynál. A kollektiv összetartás erősödött, a szakszervezet pozitívan értékelte a kulturális ügyekkel foglalkozó bizottság példás munkáját — a francia építészet remekének kollektív megtekintéséért. (J. Antov) (Fordította: Baraté Rozália) Uborkaszezon nélkül... Egy járási könyvtár példát mutat A közművelődés munkásai számára a nyár sem a ki- kapcsolódás, a lazítás, a pihenés időszaka. Ezzel mindenki egyetért, ezt senki sem vitatja, ám, a gyakorlatban mégis kevés helyütt valósul meg az egészséges alapelv. A dicséretes kivételek közé tartozik a hevesi nagyközségi-járási könyvtár, ahol ézekben a hetekben, hónapokban is változatos, a körülményekhez igazodó kínálattal fogadják a művelődni vágyókat. Közelebb a diákokhoz Lóvéi Gyula igazgató először arra utal, hogy az itt tevékenykedők soha nincsenek lépéshátrányban: — Számítottunk arra, hogy az ötnapos munkahét iskolai bevezetése növeli feladatainkat. Ezt egyikőnk se nehezményezte, inkább örültünk annak, hogy lehetőségeink köre bővült. Már a miniszteri rendelet megjéle- nése előtt egy esztendővel módosítottuk, átformáltuk elképzeléseinket. Ekkortól minden szombaton nyitva tartunk, s az olvasás mellett játékos, sportprogramokat is ajánlunk a hozzánk betérő fiataloknak. Lehet teniszezni, pingpongozni. Emellett nem maradnak el a hagyományos vetélkedők, az irodalmi rendezvények sem. Sok érdeklődőt vonz a lemezhallgatás, annál is inkább, mivel a választék bőséges. Alkalmanként kirándulásokat szervezünk a tanulók számára. A legutóbb Patád nevezetességeivel ismerkedtek a gyermekklub tagjai, s ide elkísérték őket a szülők is. Ügy" érzem, hogy, ha nem is máról holnapra, de hosszabb távon csak közelebb kerültünk az ifjúsághoz. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert ebből a körből toborzódik a felnőtt könyvbarátok utánpótlása. Olvasó-zenei tábor Ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy ebben a bibliotékában vakációkor sincs uborkaszezon. A könyvtárosok tudják: ekkor elsősorban az ifjakra számíthatnak, ezért mindenekelőtt őket igyekszenek megnyerni.-r- A már említett időtöltést minden napra javasoljuk, s arra törekszünk, hogy az önfeledt kikapcsolódást egy-két órás kamatozó foglalkozással „fűszerezzük”. Ilyenek a közkedvelt könyv- ismertetések, s az előbb felsorolt gondolatébresztő ajánlatok. Az idén is megrendezzük a már hagyományossá vált tarnamérai olvasó-zenei tábort, méghozzá augusztus 12—21. között. Ide az egész járás területéről érkeznek majd az általános iskolás, az alsó és felső tagozatos fiúk, lányok. Kollégáimmal együtt arra törekszünk, hogy oldott, játékos formában gazdagítsuk tájékozottságukat, s felfedeztessük, megszerettessük velük az életüket tartalmasabbá, gazdagabbá tevő szépet. Most is szó lesz nemcsak az irodalomról, hanem a muzsikáról, a képzőművészetről is. Arra is mód adódik — tapasztalataink szerint ez nagyon lényeges —, hogy rádöbbentsük őket arra a kivételes, arra a semmi mással nem pótolható érzésre, amit az alkotó tevékenység nyújt számukra. Kölcsönzés a strandon Természetesen a többi korosztályról sem feledkeznek meg, azaz az idősebbek is igényelhetik a hagyományos szolgáltatásokat. — Gondoltunk a strandotokra. Nyolc esztendje annak, hogy ide egy pavilont állítottunk, ahol napilapokat — többek között a Népújságot —, folyóiratokat és elsősorban könnyedebb hangvételű, szórakoztató jellegű műveket kölcsönzünk. Az emberek szívesen veszik, ha „házhoz” megyünk, így kínáljuk az olvasnivalót. Itt vasárnap is nyitva tartunk, annál is inkább, mert ekkor a legnagyobb a forgalom. Nem feledkezünk meg azokról, akik továbbképzésekre utaznak Hevesre. Részükre irodalmi esteket szervezünk, hogy kellemesen és hasznosan tölthessék el szabad idejüket. Azt hiszem nem kell bizonygatni, hogy mindez áldozat- vállalást kíván tőlünk, de ettől senki sem húzódozik, hiszen valamennyiünk célja az, hogy gyarapítsuk az értékes művek kedvelőinek táborát. Ügy hisszük: ehhez felesleges bármiféle kommentár ... Pécsi István AGRIA '83 A második orgonahangverseny Hétfőn az egri székesegyházban Kárpáti József, az Országos Filharmónia szólistája adott hangversenyt. Kárpáti Józsefet ebben az évben a megyében rendezett hangversenyeken kétszer is láthattam-hallhattam; hisz egy pesti férfi-énekkar karnagyaként közreműködött már. Akkor feltűnt, menynyire törekszik az egyes kórusszámok kidolgozására, milyen jó érzékkel vezeti-irá- nyítja énekeseit, hogy elérhessék azt a hatást, ami a művekkel elérhető. A műsorra tűzött két nagy Bach-mű is, az Esz-dúr prelúdium és fúga (BWV. 552.) • és a C-dúr toccata, adagio és fúga (BWV. 664.) várakozással töltött el. Kíváncsi voltam azért is, mert a közreműködő Marczis Demeter Liszt-díjas, érdemes művész, a Pécsi Nemzeti Színház szólistája Bach Magnificat- jából a Quia fecit kezdetű részletet énekelte és Händel Xerxeséből a Largót. De mintha ezen a hangversenyen a barokk szerzők műveit nem kaptuk volna abban a csillogásban, azzal az elementáris hatással, ahogyan az egri székesegyház orgonáján játszó mesterektől megszoktuk. A műsor második részében az volt az érzésünk, hogy a Felhők címet viselő orgonaszám csak azért hangzott el, hogy Gounod Ave Mariája és a Verdi Requiem- jéből műsoriba emelt ária között lélektani átmenetet teremtsen. S ha némi hiányérzetünk támadt a Bach-al- kotások esetében, azért kárpótlást megkapta a közönség a zárószámként felhangzó Liszt-mű, a Weinen, Klagen előadásában. Marczis Demeter orgánuma betöltötte a bazilikát. "Akár Bach Magnificatjából énekelt, akár a Händel-ope- rából, szinte a testére szabott Largót, akár Gounod Ave Mariáját, akár a halálfélelmet suhogtató Verdi-requiem áriáját, minden esetben az átélés és a nemes hanganyag eleven hatását éreztük. Marczis Demeter kíséretét Kárpáti József azzal az érzékenységgel látta el, ahogyan azt a felhangzó művek megkívánták. Nem egy részlet finom és árnyalt kísérete mintha kiemelte volna az önmagában is teljes, robosztus énekeshang hatását. Farkas András
