Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1983. július 9., szombat ÉPÍTŐINK ÉPÜLÉSE Az a húszezer óra A harmincas évek elején egy munkásnak egy kiló zsírért 1 óra 45 percet kellett dolgoznia. Egy pár cipőt harminc órai szakmunkásbérért adtak a boltokban. A mai bérek és árak alapján egV kiló zsírért 55 percet, egy pár cipőért most is 30 órát tölt dologidőben a munkás. Egy kétszobás családi háznak 1930-ban 5000 órai munkásmunkabér volt az ára. A nyolcvanas évek elején 20 ezer (!) órát kell dolgozni érte. Természetesen hiba lenne a négyszeres többlet miatt egyszerűen épltővállala- tainkat okolni. Hiszen az árak alakulásának — helyenként eltévelyedésének — sok tekintetben ők is szenvedő alanyai. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma nagyságrenddel több azoknak a nagyüzemi szakmunkásoknak a száma, akiknek elérhető vágyai között szerepelhet egy saját családi ház, mint a harmincas években. Nem beszélve arról, hogy a fenti egybevetés önmagában kétségkívül megtévesztő az életszínvonal egészét illetően. A honi építőipar árai azonban Valiiban elszakadtak a piac valóságától. A jelek szerint nem lesz csekélység visszaterelni a kereslet-kínálat megnyugtató medrébe az árfolyamot. Annyi bizonyos: nehéz helyzetben van az építőipar. A korábbi esztendőkben lehetővé vált nagyarányú fejlesztések hatására olyan eszközökkel gazdagodott az ágazat, ami helyenként világszínvonalú megoldásokhoz is lehetőséget nyújt. Az erőltetett menetben végrehajtott gépesítés, amihez a hetvenes évek második felében még terven felül négy- milliárd forintot kaptak, azt eredményezte, hogy 1975—1981 között csaknem 30 százalékkal javult a termelékenység. Am már ekkor intő jel volt, hogy a látszólagos fellendülés évről évre romló eszközhatékonysággal ment végbe. Időközben kimondták a beruházási stopot, és a gyáróriások, szántóföldből kinövő városok büszke építői korábban ismeretlen helyzetbe kerültek. A szakma nehezen mozdult, annál fürgébbek voltak maguk az építőmesterek. Azelőtt soha nem tapasztalt, már-már pánikszerű elvándorlás vette kezdetét. Tavaly több mint 15 ezren hagyták ott az állami vállalatokat, javarészt szakmunkások. A kőműves persze azóta is nyilván falakat emel. Maszek lett vagy kisvállalkozó, esetleg egy mozgékony tsz melléküzemágánál adta le a munkakönyvét. Máskülönben például a Zöldmező MGTSZ aligha vállalhatta volna el az ELTE épületének különleges szakértelmet igénylő felújítását. Most persze joggal felcsattanhat bárki, hogy miért piszkálom a Zöldmezőt? Dehogy bántom őket, sőt: van valami biztató abban a józan, kockázattól sem visszariadó szellemben, ami belőlük árad. Csak éppen: hol vannak a nagyok? A megyék, a régiók uralkodó kivitelezői... Az építésügyi tárca illetékesének megállapítása szerint a nagyvállalatok pénzügyi stabilitása megingott. Akkor hát hol bujdokolnak? Miért nincs harc a megrendelőért? Olyan vetélkedés, ami végső soron az árak visszaszorításához vezet. Az ÉVM vállalatok nyeresége — az árbevételük arányában — 1979-ben meghaladta a 10 százalékot. Ugyanez az arány 1982-ben 5,8 százalékra zsugorodott. Sokan magyarázzák a.bizonyítványt az elavult árrendszerrel, vagy az érdekeltségi viszonyok ellentmondásaival. Mégis, maguk a vállalatok igazolják, hogy nem írható minden a korszerűsítésre szoruló szabályozás számlájára. Azok a cégek, amelyek a piaci igényekhez igazodva, bátran váltanak profilt, és kilépnek a bűvös megyehatárok közül, ma is eredményesek. Példának elég a székesfehérvári Alba Regia AÉV-t említeni, amely a CLASP könnyűszerkezetes építési rendszer révén itthon és külföldön is jelentős bevételhez jut. A Középületépítő Vállalat pedig azzal állja a versenyt, hogy rekonstrukciós—fenntartó tevékenységét három év alatt nyolcszorosára növelte. Sajnos szép számmal akadnak példák arra, amikor a vállalatok alkalmazkodóképessége nem éri el a kívánt színvonalat. A Heves megyei AÉV, a Nógrád megyei AÉV avagy a 23. számú ÁÉV gyönge eredményeiben nagy szerepe van annak, hogy képtelenek gépeiket, berendezéseiket jól kihasználni. Azt pedig, hogy a vállalkozási szellem, a bátorság önmagában kevés, ha nem párosul megalapozott döntésekkel, a Veszprém megyei AÉV nehéz helyzete bizonyítja. A jobb napokat megélt vállalatot jelenleg szanálják. A számok, összefüggéseikből kiragadva csalókák. Egy kimutatás szerint három év alatt tízről négyre csökkent a veszteséges vállalatok száma. Csakhogy a veszteség összege megkétszereződött, ma már meghaladja a 340 millió forintot. Most mozdul az építésügy. Űj árrendszer, jobb érdekeltségi viszonyok frissítő szellője fújdpgál. És keresik, sőt megállapítják a felelősséget, a felelősök személyét is. Csak egytől tartok : a bűnbak-kereséstől, ami a kollektív felelősség- áthárításának oly gyakori kísérő jelensége. Húszezer munkaóra, az kilenc munkában eltöltött esztendő. Az kilenc év várakozással egyenlő. „Nem gyűjtök családi házra ...” — cseng fülembe válaszként a régi nóta. De jó lakásra, humánus környezetre igenis áhítozunk, és gyürkőzünk is érte mindannyian. Építőink épülését ezért nem nézhetjük közömbösen, a partvonal mellől. Gazsó L. Ferenc a kisha tármenti kereskedelemben rejlő lehetőségeket is...! „Ellopott" árrés Azután — de ezt már Bodonyi Ferenctől, a vegyes, iparcikk-osztály vezetőjétől halljuk — igyekszenek lerövidíteni az áru útját közvetlen gyári beszerzések révén. Így vásárol a nagyáruház például lemezárut Bor- sodnádasdról, különböző pvc-idomokat a tamaszent- miklósi Metalloglobustól, gépfonatokat, azaz dróthálót Lőrinciből, a Dunaplast telepéről. Miben rejlik ennek a jelentősége? Az „ellopott” árrésben. Miután kikapcsolták a nagykereskedelmet. árréstöbblethez jutnak, ami egyrészt a nyereséget növeli, másfelől visszatérítést juttat az áfész-vá- sárlóknak. Hasonló akciót hajtott végre az áruház igazgatósága nemrégiben a Duna Cipőgyárral is! Mi több, a Kozák Gézáékkal kötött egyezség lehetővé tette, hogy Űj-Hatvanban, a Rákóczi és Bajcsy-Zsilinszky útcák sarkán külön cipőüzletet nyithassanak, amelyet az üzem folyamatosan ellát új és új termékeivel. Ami pedig Bodonyi Ferenc osztályát, illetve a játékáru kivonása miatti forgalomvisszaesést illeti, próbálnak egyenlíteni. Üj cikkcsoportot, a festék- és vegyi árut vezetik be. Milyen sikerrel? Erre a következő hónapok adnak választ. Ám mindezekből kiviláglik: üzlet dolgában nemcsak a pult pénztárcás, inneni oldalán növekedtek utóbb a gondok, hanem a túlsón is, amit fölösleges lenne lekendőzni. Moldvay Győző a r iar Tóth József, a konfekcióosztály vezetője, munka közben Betonozó kereskedők A szocialista brigádmozgalom az áfész nagyáruházban sem ismeretlen. Sőt igencsak javára van az üzletmenetnek, valamint az itt dolgozók kulturálódásának, jobb munkahelyi közérzetének. A konfekciósoknál Fülöp Lászlóné, a „Gárdonyi” brigadérosa például arról beszél Tóth József osztályvezető társaságában, hogy már a második városi közműveltségi rendezvény- sorozaton vesznek részt, megyei szinten álltak helyt a munkavédelmi versenyben, és évek óta patronálják a Münnich Ferenc úti óvodát nyári nagytakarítások idején, továbbá törülközőt varrnak, játékokat készítenek a kicsinyeknek. Májer András, a méteráru- és lakástextil-osztályról ugyanekkor az áfészért végzett brigádmunkát hangsúlyozza. Az áruház férfidolgozóinak a keze sokban elősegítette, hogy a sztráda melletti bisztró határidőre elkészüljön, vagy ecsédi építő- és tüzelőanyag-telepük beton- placchoz jusson. Arról pedig Kónya Árpádné vallott, hogy a jó közösségi szellem végső soron az áruházi dolgozók összetételéből adódik. Mert ahogyan Szőlőekei Zoltán annak idején itt „inaskodott”, - úgy nevelte magának az utánpótlást évről évre az Uzletház. Az elárusítók legtöbbje itt tanult, itt vált kereskedővé. Sok munka, kevés pénz Hogy jó-e, kifizető-e ke- reskekdőnek, kereskedelmi vezetőnek lenni a hatvani áfész nagyáruházában? Amikor ez ügyben állunk le beszélgetni egy-egy dolgozóval, meglehetősen fanyar képet vágnak. Meg is érteni! Hiszen az itteniek 2400 forint havi kereseti átlaga szinte elképesztő. Különösen ha tekintetbe vesz- szük, hogy ezeknek az embereknek jóformán az egész napjuk rámegy a kenyérkereső munkára. Reggel 8-tól este 6-ig tart nyitva minden osztály, az eladók szombat délelőtt is a vevők szolgálatára állanak, tehát vajmi kevés idejük jut valaminő pótlásra, mellékkeresetre. És mivel a kereslet a kínálathoz viszonyítva az idén érezhetően lelassult, az sem vigasztalja a jobb beosztá- súakat, de a többit sem, hogy az áruház július elsejével jövedelemérdekeltségű lesz. Kitol remélnek segélyt e viszonylagos pangásban ? Fain Illés vezetésével pár év alatt hatalmasan felfutott a vas- és szerelvény-osztály külön telepe, tavaly például 43 millió forintot téve az összforgalomhoz. Igen, a föllendült lakásépítkezés rengeteg szerelvényt igényel, és ezt Fainók a föld alól felhajtják, kihasználva még Ahová fél Hatvan vásárolni Avagy: gondok a pult túloldalán Fél város évi iparcikk- szükségletét biztosítja Hatvan legjelentősebb kereskedelmi intézménye, a csaknem hatvan embernek kenyeret adó áfész nagyáruház, amelynek kakasos emblémája ott látható minden tasakon, amiben csak árut kiadnak. Dinamikus fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy az 1974-es 57 millió forint értékű forgalomhoz képest tavaly már 188 millió forintra emelkedett az üzletház bevétele. Pedig meglehetősen mostoha, szűkös körülmények között dolgoznak itt az alkalmazottak, akiknek oldalán tizenkét tanuló is igyekszik a szakma rejtelmeit megismerni. A tenyérnyi kis iroda helyén, ahol Szőlőskei Zoltán igazgatóval éppen beszélgetünk, jó húsz esztendeje még rózsalugas volt, Csak éppen beépítették, hogy több hely jusson árusítási, szociális és egyéb célokra. Örömben üröm — Egyébként nemcsak az alapterület bővítésével próbáltunk helyiséggondjainkon, a kiszolgálás lehetőségén, forgalmunkon javítani, hanem több belső átszervezést hajtottunk végre — mondja az igazgató. — Az önkiszolgáló cipőosztály létrehozásával például egyszeriben megduplázódott a forgalom. Nyolc éve a RUTEX vállalattal közösen üzemeltetjük a méteráru, a kon- fekciós osztályainkat, aminek következményeként árukészletünk, üzletmenetünk ugyancsak kétszeresére növekedett. És néhány éve a budapesti RAVI LL, valamint a MÖDI nagykereskedelmi vállalatokkal kialakított szorosabb kapcsolatunk is besegített a város ellátásának javításába. De örömbein az üröm: a nagy forgalom újabb gondot szült menet közben. Egyszerűen kinőttük ruhánkat! Ezért a nagyáruházból fokozatosan kivontuk a papír-, a vas- és szerelvény-, valamint a leértékelt cikkeket, hogy kü- lön-külön helyen, de közös irányítás alatt, kulturáltabban állhassanak a fogyasztók rendelkezésére... Fülöp Lászlóné Szőlőskel Zoltán (Fotó: Szabó Sándor) REHABILITÁCIÓ A FINOMSZERELVÉNYGYÁRBAN A baleset és betegség után Egyre gyakrabban hallható szó a foglalkozási rehabilitációról. A csökkent munkaképességűeknek a számukra legmegfelelőbb munkakörben való foglalkoztatását jelenti. A rehabilitáció szinte kizárólagos egészségügyi képviselője az üzemi orvos, aki kezdeményezi és szakvéleményével elősegíti a megváltozott munka- képességű dolgozó újbóli munkába állítását, társadalmi beilleszkedését. Ez gyakran nem könnyű feladat — mondta el nemrégiben dr. Girinyi Margit, az Egészségügyi Minisztérium osztályvezetője egy interjúban. Nehézséget jelent ugyanis országosan, hogy az üzemekben kevés az ilyen speciális munkahely, de előfordul az is, hogy a dolgozó nem vállalja az esetleges átképzést, s inkább a leszázalékolást választja. Hogy mi a helyzet e téren az egri Finomszerelvény- gyárban, erről adott felvilágosítást df. Hetei Margit üzemorvos. — Az elmúlt évben valamennyi üzemben a munkaköröket nehézségi fokok szerint minősítettük, s megállapítottuk. hogy a gyárban 133 olyan munkahely ván. amelyet a megváltozott munkaképességűeknek ajánlhatunk, s betöltésükhöz nincs szükség átképzésre — mondta. — Érdekes módon ezek közül eddig csak harminc- három helyet sikerült betol - tenünk. Előfordult az is, hogy valakit betegsége után egy évig táppénzen tartottunk, aztán kérte a rokkant- nyugdíjazását. Ugyanis nem igyekeznek vissza, pedig volna lehetőség könnyű fizikai munka végzésére, ahol nem kell cipekedni. állni, gépek között mozogni. — Nálunk viszonylag kevés csonkulásos baleset történik, elsősorban a szív- és mozgásszervi megbetegedések után kerülnek az emberek a vállalati rehabilitációs bizottság elé, melynek tagjai a munkavédelmi és a munkaerőosztály vezetői, valamint az üzemorvos. A páciensek rokkantsági mértékét a megyei rendelőintézetben működő országos orvosszakértői bizottság állapítja meg. Akinek megmarad munkaképességének legalább ötven százaléka. annak segítünk a rehabilitációs munkahelyek közötti választásban. Olyan is akad persze, aki kéri, hogy az eredeti munkakörében maradhasson. A rehabilitáció során igyekszünk olyan munkát ajánlani, amellyel a betegség előtti keresethez juthat az illető. Nemrégiben például egy csi- golyacsuszamlással és porckopással bajlódó kovácsot a fűrészüzemben helyeztünk el, ahol gépi fűrésszel dolgozik, a fizetése ugyanany- nyi, mint azelőtt volt. Viszont előfordult már olyan is. hogy egy bal karját elvesztő embernek három állást is javasoltunk, de egyet sem fogadott el. Bizonyára amiatt, mert a rokkantsági nyugdíja mellett — falusi lévén — szép jövedelme származik a kisegítő gazdaságból. A csökkent munkaképességűek közül elbeszélgettünk néhánnyal, például Kecskeméti lstvánnéval is, akinek- az ügyét — a doktornő szerint — sikerült maradéktalanul megoldania a rehabilitációs bizottságnak. Az asz- szony elmondta, hogy 1979- ben gyomorműtéten esett át, s akkor ötvenszázalékos rokkantnak nyilvánították, más munkahelyre is áttették mint segédmunkást, de véleménye szerint ezután nem lett könnyebb a munkája. Az üzemorvosnő cáfolta mindezt. — A különböző betegségen átesettek egy része szeretne rokkantsági nyugdíjba menni — mondta. — Mindent megtesznek ennek érdekében. Mivel a legtöbbjük munkaképesség-csökkenése azonban nem éri el a 67 százalékot, ezért nem nyugdíjazhatók. Nekünk az a célunk, hogy visszanyerjük a munkából kiesett embereket, erre ösztönöz bennünket az is, hogy a vállalat munkaerőgondokkal küzd. Bőven akad azonban másféle példa is. Rozsnoki Simon gépkocsivezetőként a bal karját veszítette el egy baleset során. Azt követően szerették volna hazacsalogatni a felsőtárkányi tsz-be gépcsoportvezetőnek. De ő maradt a Bervában. — Hogy mehettem volna el innen? — mondta. — Itt kezdtem dolgozni gyermekfejjel. Az egész gyárat megismertem. Hát itt lehetett volna hagyni ezt a helyet? A baleset után mindenki a segítségemre sietett, felajánlották, hogy legyek portás... Szépen keresek. Mindenki megbecsül. Van tehát némi ellentmondás az egri Finomsze- relvénygyárban folyó rehabilitációs munkában. Azt viszont senki sem vitathatja, hogy az üzemben e téren jó úton haladnak, mert felismerték. hogy a csökkent munkaképességűek foglalkoztatása nemcsak egyéni, de közösségi érdek is. Homa János
