Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. július 23., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Radeczky-mars Bécs utcáin a hatvani galériabusszal Pieter Bruegel: Hazatérő vadászok (Szépművészeti Múzeum) Amikor megszervezték a hatvani galéríabusz bécsi útját, valaki gunyorosan megjegyezte: Ez az igazi árukapcsolás! Egy kis kultúra, képtámézegetés, aztán három nap a Mariahilfer- strasse áruházaiban... Elöljáróban meg kell mondjam, hogy ennek inkább a fordítottja történt. Azért pedig, mert a buszon zömmel olyanok utaztak az osztrák fővárosba, akiket annak műemlékei, közgyűjteményei valóban érdekelték. Pedig eléggé különböző műveltségi szintű, életkorú volt a társaság. Munkásembert, nyugdíjas vasutast éppúgy lehetett találni közöttük, mint tanárt, orvost, ügyvédet, vagy mezőgazdászt. Mitől lett mégis sajátosan homogén „fazonja” a galériabusz útjának? Nyilván a művészetek összetartó erejétől, vonzásától... o De hagyjuk az okfejtést. Lépjünk be inkább az osztrákok Szépművészeti Múzeumába, annak műtárgyai közé! Már első pillantásra megdöbbentő az olasz reneszánsz mesterek, valamint a hollandok, spanyolok bősége az egymást követő termekben. És micsoda művek! Krisztus sírbatétele Tizian- tól, Tintoretto Szent Jeromosa, Veronese Szent Sebestyénje, nyilakkal áttört testtel. Azután Velasquez Margarita infánsnője, vagy éppen Peter Bruegel Hazatérő vadászok című alkotása, amelyet reprodukciókról szinte a félvilág ismer. És milyen kihívó, provokáló próbatétel néhány eredeti mű mellett, festőállványon, ugyanazok hű másolata! Önkéntelenül arra kényszerít, hogy összehasonlítson a nézelődő. És első pillanatban talán meg is zavarodna, de a művészi talentum azután önmaga azonosít. Itt csupa külső jegy, lélektelenül kopírozva, amazon, az eredetin, a belső emóció, a kifejezés tökélye! Mindenesetre jó játék ez, a rendezés egyfajta eligazító. ízlésfejlesztő ötlete. Miközben lefelé ballagunk, visszagondolva a képtár termeinek anyagára, megállók pillanatig a lépcsőn. Csakhogy egy kérdést tegyék fel magamnak: ugyan nem gazdagabbak lehetnénk-e mi is, idehaza, ilyesfajta kincsekben, ha főuraink, mondjuk a bécsi Pálffy-palota egykori tulajdonosai. Magyarországon építenek kastélyt, és hazai közgyűjteményeket ajándé. koznak meg Caravaggio Dá. vidjával, vagy Canova Theseus-szobrával? Nem sokkal később az ugyancsak híres bécsi kincstárban vagyunk, hogy a francia manierizmus remekei, vagy a hegyi kristályból, achátból * készített tálak, elefántcsom-faragvá. nyok. a ceremoniális aranytárgyak között hirtelen elénk kerüljön, smaragddal a csúcsán, Bocskay István töröktől kapott, igazgyönggyel műves, ékkövekkel gazdag koronája a XVII. század elejéről. Íme, Erdély történelmének egy darabja, aranyban elbeszélve! De érdekes módon itt most senki sem taksál, senki sem értékel-, senki sem méricskéli ezt a vagyont. Kincs a kincstárban, amely inkább csodáltat, mintsem sóvárog- tasson. Szállásunk a Hotel Glori- ette-ben, a Westbahnhoftól nem messzire. Olyan ötöd- rangú menedék, félpanzióval. No és csenddel, nyugalommal, tisztasággal, jó reggelikkel, vacsorákkal. Apró. pó: csend! Valahogy egész Bécs messzire csendesebb Európa legtöbb nagyvárosánál, beleértve Budapestet. Megint a: miért? Volán-bu. szunk vezetője, Németh József jegyzi meg gyorsan, hogy itt, kérem, éjszaka olajozzák a villamosvasút sínéit, váltóit, tisztításukat pedig magasnyomású vízzel végzik. Persze Papp doktor is fején találta a szöget, amikor a gépkocsimárkákat, illetve az ottani vezetőket emlegette. Merthogy a Mercedesek, a Toyoták, a Porschék zajtalanabbak, meg ritkábban is tapossák a fékjeiket. o Azután — Majdán Anta- lék fölfedezéseként — ugorjunk el a világhírű bécsi operaházhoz, amelynek boltíves árkádjai alatt „parcellák” sorakoznak. Igen, a Belgiumból, Hollandiából, Angliából érkezett fiatalok itt rakták egymás mellé zsákjaikat, névjegyükkel, mintegy foglalóként az éjszaka óráira. Egyszál pokrócon már nem oly kemények a kőkockák, és főleg nem kell a szállodáért 500 schil- linget kifizetni. Bár közülük jó néhánynál, mint szóvál- t^ közben kiderül, nem is ez a döntő! Dollárt adna a papa. Csakhogy fiától idegen a kapott ,a megszolgá- latlan pénz, és Rousseau jelszavával — Vissza a természethez! — inkább növeli a csövesek, a punkok táborát, amiben senki sem háborgatja őket az osztrák „sógoroknál”. Ha Bécs, akkor az Strauss. Ha Strauss, akkor az a Stadtpark, illetve a Kursa- lon, hatalmas terasszal, kávézók százaival, a terasz előtt zöldcfbl befuttatott szaletli vei. Odébb a keringőkirály szobra, innen egy kőből faragott Lehár-portré, amelyet nemrég avattak. A szaletli alatt pedig a Kur- salon népes zenekara, amely délutánonként Strausst, Leltárt. Kálmán Imrét, Stolzot jászik. Csak úgy! A szalon fizetővendégeinek, a park ezer és ezer ingyen látogatójának. Már lejártam a lábamat, álmosság is gyötör az átküzdött grinzingi éjszaka után. pad azonban nem sikeredik, illetve: amikor hozzájutunk, azonnal elnyom az álom, hogy a csendes szundinak csak a zárószám, a felmorajló Radeczky-mars vessen véget. No ugye, a pi- tyizálás ára! — jegyzi meg nőm, s valami öregedő punkot emleget, aki Hatvanból érkezett a bécsi Stadtpark- ba, hogy a jó álmok restanciáját egy kemény pádon hozza be. o Hofburg Schönbrunn, Belvedere. Mária Terézia, Ferenc József, Savoyai Jenő. Csettint az ember az eléje tárulkozó látványon, a csodálatos parkokon, a múlt századi lakáskultúra tündöklésein. És valamelyest rokonszenvez Erzsébet királynéval, aki anyósán veendő bosszút, a Habsburgokkal szemben magyarkodik, magyar dajkákkal véteti körül apróságait. Korai halála, gondolom, ezzel nincs összefüggésben. De a paloták lakosztályai nemcsak monotonitást idéznek fel Suha Józsefben, Bartos Imrénében, hanem Ausztria mai lakás- viszonyait, amelyekről bőséggel hallottunk Rill Péter barátunktól aki adjutánsként az Expresszi képviselte. Honnan kell itt kiindulnunk? Persze a 9-15 ezer schilling közötti havi jövedelmekből. Ez a domináns és nem az SPÖ három éve talonba tett pénzügyminiszterének fizetése. Aki ugyan most háttérbe szorult egy kórházépítés tisztázatlan ügyletei miatt, de arra mindmáig jó, hogy a Kredit Anstalt vezéri székében évente négy-ötmillió schillinget vegyen fel fáradságos munkája ellenértékeként. Pardon! Androsch ellen személy szerint semmi kifogásom. Az osztrák közvélemény is visszavárja a kabinetbe. De hát ahhoz egy kicsit még feledni kell. Nem először járok Bécs- ben, a Práterben igen. Jelképe. az óriáskerék, meg is szellőzteti Nacsáékat, Vágó Józseféket, talán még Szé- csényi Erikát is. A poén mégis a szellemvasútnál sül el, ahol Nagy Lászlóék Magdája, egy nehéz, krigli söröktől megmámorosodott „bürger” mellett utazván, sohase volt bizonyos benne: Drakula hosszú újjal kaparásszák-e födetlen vállát, netán a szeszgőzös utazó szomszéd bizalmaskodik a barlang misztikus fényeiben? Aztán feltűnik még emlékezetünk képernyőjén a Stephanskirche pompája, tövében egy megszállott kis egyházi csapattal, amint daluk földön kuporgó, reverendás kispapok gitárzenéjével társul. Lent vagyunk egy pillanatra a „Tizenkét apostol" hosszú asztalánál, burgundit szopogatva, autószalonok kocsikölteményei zengenek a táblaüvegeken átal. a császárok temetkezőhelye pedig tapintható valóságként közvetít: a halálban egyformán vesztesek vagyunk. De ami mindezt tűlcsengi, az Bruegel! A „Parasztlagzi” vérbő forgataga, a „Paraszttánc” kompozíciós tökélye, a vászonra vitt festék megannyi harmóniája. Hazajövet, át a határon is e kép hangulata lódított meg. És mostanra, íme, megjöttünk, hogy e kis emlékfüzérrel idézzük visz- sza a hatvani galériabusz utasainak élményvilágát. Moldvay Győző Szóval, én vagyok a fő őrült ,,Az embernek van egy nagy szerelme...” Péntek esti találkozás Benkó Sándorral (Az ifjúsági ház igazgatói irodájában az alacsony dohányzóasztalnál egy műsorfüzetet lapozgat. A bemutatkozásra kezet nyújt. Te, Sándor, a két koncert közt vajon tudunk egy félórát beszélgetni?" „Miért ne...?!’’ Ez az első találkozásunk. A kézfogása, mosolya, hangja mégis egy régi ismerősé. Talán így, első látásra nem illik tegezni. De hát őt lehet egyáltalán magázni?! Vége az első előadásnak. Van egy szűk félóránk. Benkó jön, colctt tölt magának, a kis magnó elindul...) — Egy dolgot be kell vallanom: aki az évek során bebeült egy Benkó-koncertre. mindig közvetlen ismerősöket, barátokat látott az együttes tagjaiban, inkább tűnt meghitt összejövetelnek egy-egy előadás, mintsem hagyományos fellépésnek. Viszont ma egy vérbeli, kissé idegen, profi Benkóval találkozott az ember. Nem lett egy kicsit sok a sikerből? — Remélem nem. Azt hiszem, hogy te itt egy egészen másfajta koncerten voltál, mint korábban. Itt láttad: 5—6 éves gyerekek ültek az első sorban és 60—70 évesek is voltak a közönség között. Más humort engedhet meg magának az ember, másként kell viselkednie, kapcsolatot teremtenie. A másik pedig, hogy a koncert hangulatát... hogy mondjam... a mi esetünkben borzasztóan befolyásolja a közönség. Hogy az a koncert milyen, az nem is tőlünk, egyértelműen a közönségtől is függ. Tehát míg a Ho Si Mirah klubjában az éreztem, hogy egy forró, átütő együttlét van, addig itt a közönséget „meg kellett dolgozni”, s valóban profi módon kell végigvinni a műsort. Ezt a jó értelemben vett rutint én nem ítélném el. Mert pláne külföldön, ahol egy olyan közönséggel állsz szemben, akit soha az életben nem ismertél, és kettő vagy tíz évig biztosan nem látod viszont őket — ott elő kell venni a rutint, felkészült profimunkát kell végezni. .. — Ml tartja össze, most már húsz éve ezt a hét embert, az együttest...? — .. .maguk az emberek. Egy olyan céljaiban, elképzeléseiben, életmódjában egyöntetű társaságot képzelj el, amelyik zenei tudásában is csaknem teljesen homogén. Ezt a világon kevés zenekarról lehetne elmondani. Ezek az emberek az életüket tették fel arra, hogy ezt a műfat, ezt a zenét valóban a magukévá tegyék. — Mégsem hiszem el, hogy nincsenek viták, nézeteltérések, hogy ez egy amolyan rózsaszín, felhőtlen együttélés... — Természetesen ennyi idő után sokszor már a másik szaga, horkolása, egy fintora is zavaró, idegesítő. Ameddig megy a munka — évente 300 koncertet adunk, állítólag a világon ebben a műfajban a legtöbbet —, addig szinte semmi gond nincs. De amint már ennek az eredményeit élveznéd, lazítasz, és amint fogadásokra jársz... hogy mondjam... akkor jön el a gyerekekben egy ilyenfajta „bomla- dás”. Nem tudja elviselni a másikat, morog, veszekszik. Ebben az esetben elejét vesszük a komolyabb konfliktusnak: elrendelünk egy húsznapos szünetet, vagy még komolyabb munkába vágunk, ami lefedi ezeket a problémákat. • — Mindez már csak azért is furcsa, mert hisz a zenekarok jó része vagy a meg nem értettség időszakában, vagy épp a csúcson a siker pillanataiban bomlik fel. Benkóék megélték jócskán mindkettőt. — Inkább nálunk az elképzelések egyeztetése a nehéz. Az így soha nem merült fel. hogy valaki szeretne kilépni az együttesből. Húsz év alatt valamennyien megszokták, hogy mindenki mindent javasol, de döntési jog nincs, az csak egyedül nekem van. — Ez nem egy túl demokratikus rendszer... — Sőt. nagyon is antidemokratikus szervezet. A többieknek én mindig azt mondom: „Addig kérem a bizalmat, amíg a munkát végezzük, s ti utólag értékelitek, s ha úgy érzitek, hogy az egész egyszerűen nem jó, nem megy, nem éri meg, akkor változtatnunk kell”. De nem merült fel soha, hogy kilépne bárki is az együttesből. — Temérdek, évi 300 koncert: végül nem megy a színvonal rovására? — Nem. Sőt. Ez egy imp- rovizatív műfaj. Valamennyien naponta egy-két órát gyakoroltunk, az viszont, hogy az együttes közösen hogyan halad, annak egyedüli próbája mindig a koncert. Én azt is mondhatnám, hogy mi évente háromszázszor próbálunk — a közönség előtt. — Amíg vártam rád, belepillantottam itt, az asztalon fekvő szerződésbe. Talán nem titok: a két koncertért az együttes 10 803 forintot kapott. Manapság egy második vonalbeli rockzenekar egy előadásért jóval többet kér. Sikeréhez, nemzetközi rangjához képest a Benkó együttes rendkívül olcsó. — Így van. A magyarországi gázaikat az Országos Rendező Iroda állapítja meg. A tényleges munkáért kapott összegek nagyon különbözőek. Én hadd ne ecseteljem, hogy milyen módon lehet pénzeket felvenni. Mi a tisztességes, korrekt elszámolás hívei vagyunk. Nagyon kevésnek tartjuk a gázsit, odakinn ennek tízszereséért is nehezen áll kötélnek az ember. De itthon, ameddig ezt nem rakják helyre, addig mi tudomásul vesszük. Nem a kultúrháza- kat igyekszünk megvágni, hanem az illetékesekkel próbálunk ebben dűlőre jutni. — Sokszor arra gondolok, hogy hajdan könnyebb dolgotok lehetett: meg nem értettként,, divathullámok nyomán kissé háttérbe szorítva könnyebb lehetett vágyakat dédelgetni# célokat kitűzni, hajtani, dolgozni a sikerért. Mára szinte minden elérhető siker a tiétek, ott vagytok a világ legjobbjai között. Vannak még dédelgetett vágyaik Benkóéknak? — Vannak-e még álmaink? Nagyon sok! Ezeken ma éppúgy mosolyognak, mint amikor régen azt mondtam, hogy „én az amerikaiaknak a saját hazájukban szeretném megmutatni, hogy milyen ez a zene”. Hát most ugyanilyen alapon a mi zenénket szeretném népszerűsíteni a Távol-Keleten. Egy másik nagyon szép feladat, aminek most rugaszkodtunk neki az Állami Operaházzal, az egy New Orleans-i dzsessz-balett bemutatása: továbblépési lehetőség a filmszakma. Húsz éve nem vetítettek nálunk dixielandfilmet. Akkor: továbblépési lehetőség olyan zenetermek meghódítása, ahová még nem jutottunk el: a New York-i Carnegie Hall. nem játszottunk még a Párizsi Olympia színpadán, egy-két ilyen helyet tudnék még mondani. Nagyon szeretnénk például Afrikában valahol nagy tömegeknek játszani, megnyerni azokat a néger embereket, akiktől végső soron maga a dzsessz ered. Meglepni őket a mi zenénkkel. Mit szólnál hozzá... — ...és itthon...? — Itthon széles körben az elmúlt két esztendőben kezdtünk igazán kapcsolatot teremteni a közönséggel. Talán a legfontosabb feladatunknak tartjuk ma már, hogy átadjuk, megmutassuk a magyar közönségnek azt amit mi nemzetközi poron-, dón tanultunk, tapasztaltunk. Erre az utóbbi években nem fordítottunk elég hangsúlyt. Szóval, az embernek van egy nagy szerelme, s egy olyan szerelem, amelyiket minél jobban megismeri, minél inkább a magáévá teszi, annál jobban beleesik. Amint pihenhetek, újabb ötezer ötlet rohan meg, s mint az őrült nekivetem magam. És ebben az együttes tagjai igazi partnerek. Szóval, én vagyok a fő őrült, de nagyszerűek, partnerek, mindenben segítenek. Ha belegondolsz, az én célom az, hogy akár az egészségem aláásásával is, én igenis kis gyerekeknek oktassam, tanítsam ezt a zenét. Ma már a Filharmóniánál évente 60 ezer gyereknek tartunk előadást, tanítjuk őket. Hogy ennek a zenének népszerűsítői, szószólói legyünk. — A környezeted, hogy viseli ezt a megszállottságot? — Nagyon Jól viseli. A család, a környezetem, a munkatársaim ebben nagyon jó partnerek. Másrészt ez a siker kollektív munka eredménye. Az én Állami Díjam nem nekem szólt. Szólt a zenekar minden tagjának, minden feleségnek, minden gyereknek, kollégának. Ezért én magam elégedetten, boldogan élem az életem. — De vajon az együttes tagjai szeretnek-e téged, vagy csak hogy Benkó után megy a siker, s ők is ebbe a szekérbe ülnek. — Ez egy nagyon nehéz kérdés lehet. Talán mégis azt mondanám, hogy szeretnek. Mert a szeretet nem a napi gondokban merül ki. A napi gondokban ellentétek, vannak. A szeretet akkor nyilvánul meg, amikor vészhelyzet van. Én ezt egészen természetesnek érzem. Miért szeressék ők azt az embert, aki drákói szigorral hajtja őket előre, mint az őrült. Az emberi reflexió erre az, hogy: NEM! NEM! Ne pofázz...! Ne hajts...! és az igazi mély érzés akkor jön elő, amikor ott a nagy baj. Akkor nyugodtan félreállhatnának, s azt mondhatnák, hogy na most, Apu — magunk közt Apunak hívnak — itt van, edd meg, amit főztél! És ezek az emberek minden egyes vészhelyzetben nem így viselkednek, hanem akkor teljes testtel és lélekkel segítenek. és őrjöngve dolgoznak, ha az kell. Valahol ez a csodálatos a társaságban. Azt, hogy közben veszekszenek, zsörtölődnek, én teljesen mellékesnek tartom, és a húszéves együttlét után ez törvényszerű. Abban a munkatempóban, amit mi magunkra kényszerítünk, ez logikus, mert épeszű ember ezt nem csinálja... Cziráki Péter
