Népújság, 1983. július (34. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
Vízisí a tározón Kiskörei nyár... (Szántó György képriportja) m • V •- ;”S Ugye, ismerős ez a kis gyermekdalocska, hogy .. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske..Hát persze hogy ismerjük, még gyermekikorunkból, amikor a zöld ágak mögé bújva, vagy körbeka- rikába kerengve énekeltük ezt csilingelő - hangon. És ismerjük most felnőtt korunkban is, amikor már korántsem csilingelő a hangunk ugyan, a kezünket sem fogjuk szépen, illedelmesen, viszont már zöld ág és zöld levelecske nélkül is tudunk bújócs- kázni. Nem játszani. Bújni. Sőt megbújni. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az arany kapu.. . de, hogy valóban arany-e ez a kiskapu, ami nyitva van, azt erősen kétlem. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske... Ajaj! Meg is sárgult, le is hullott már — ki tudja hányszor? —, hogy megint és újra zöldelljen ama levél, az ifjonti a hullt holt helyén, amely idő alatt, sőt már annak előtte is oly kitartóan küzdöttünk és küzdünk a tanácskozások, az értekezletek, a megbeszéléseik, az egyeztető tárgyalások ellen. A felesleges, az időt és ideget rabló tanácskozások ellen. Tanácskozás és bú jócska? Hogy fér ez össze? És mit keres itt az aranyból lett kiskapu, ami ugyan lehet, sőt valószínűen nincs is aranyból, de hogy kicsi létére is átbújható, az kétségtelen. — A demokráciával nem illik játszani, de néha azért kell. Muszáj! — így beszélgető partnerem, az intézmény dörzsölt, sokat tapasztalt vezetője. — Megmagyarázom. Mit tegyek akkor, ha tudom, hogy amit jó néhányon fontosnak és szükségesnek tartanak, ahhoz a felsőbb szervek amúgy sem járulnak hozzá? Vagy mit tegyek, ha valaki olyan érdemi javaslattal jön, ami lehet hogy hasznos lesz öt év múlva, de most semmit sem ér a számunkra? Na, mit tehetek? Létrehozok egy bizottságot a kérdések megvizsgálására, vagy egy tanácskozásunk napirendjére tűzöm. .. A tanácskozás, ha elutasítja, nem én tettem. ha jóváhagyja, fedve vagyok. . . Aki a tanácskozást, meg a bizottságot kitalálta, az lehet, hogy nem is gondolt rá, de óriási jót tett az utókorral. Bújj, bújj, zöld ág ... ! Lám, már nemcsak arról van szó, hogy a tanácskozások feleslegesek, időt rablóak, munkát fé- kezők, hanem arról is, hogy ezek milyen alkalmasaik arra, hogy mögéjük bújjanak azok, akiknek nyíltan kellene dönteniük. Tűnődöm, tépelődöm, s a kis dalocska zümmögése a mesevilágot hozza elém, a százfejű sárkányt. Azt, amelyet úgy hívnak, hogy: Értekezlet. Tanácskozás — ha ez a neve jobban tetszik. Ha levágod az egyik fejét, ha sikerrel vennéd fel a kardod, észérvekkel győzködvén: sok van belőttük, kevesebb is elég. Sokszor van belőlük, a negyede i$‘ elég lenne. Sokáig tartanak, sok embert vonnak ki a munkából, talán még a malomipari tanácskozásokon is gyakran az idegeket őrlik inkább, mint a gabonaszemeket — már-már hullni' látszik a sárkány feje. Hogy aztán vagy dacosan felkapja és tüzes jegyzőkönyvet okádva új diadalt üljön rajtunk, vagy e fejét ugyan vesztvén, ám e helyére ím új nő: bújj, bújj, zöld ág... A nem aranyból való kiskapun ím kislisszol a felelősség! — Nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit. Megtanácskoz- tuk, és olyan döntés született, amely szerint. .. Az ügy egyébként nem a kollektív döntések tartományába lett volna való, mégis egy láthatatlan, megfoghatatlan és ellenőrizhetetlen tanácskozás korántsem zöld ágai mögé bújva lehetett — nem elintézni az ügvet. Amely ügy lehetett jogos is, jogtalan is. de amelyben az utolsó szót mégis az intézmény vezetőjének lett volna feladata kimondani. A közelmúltban egyik exportra is képes és kész vállalatunk ajánlatot kapott egy nyugati cégtől: mikorra, mennyiért vállalna el a cég számára egy fontos megrendelést? A nyugati cég ajánlatot tett és rendelt volna, a magvar cég viszont tanácskozott. Számos fórumon, számos aspektusból, még számosabb papírt kitöltve, kérelmet és kérvényt megírva, azt előtte és elküldte után is megvitatva. Persze, hogy kitaláltad. Kedves Olvasó: mire a döntés megszületett. mire az érdekeltek jól kita- nácskozták magukat, addigra a nyugati cég kilépett az üzletből, egy másik ország, másik, ám lényegesen rugalmasabb vállalatával kötötte meg az előnyös szerződést. Ülök az előszobában. Az előszoba igazán kedves és kellemes. A falakon igazán kellemes és kedves olajnyomatok. Az íróasztal mögött ülő hölgy is igazán kedves és kellemes, a beszűrődő napfény is oly kedvesen és kellemesen bukfenceziik a vízipálmáik levelein, hogy legszívesebben felordítanék : — Elég! Mármint a tanácskozásból. Amely lassan már félórájánál is tovább folyik, s amely tárgyában egy pillanatnyi elnézést kértek tőlem jó harminc perccel ezelőtt, de csak egy telefon és három mondat és máris sor kerül rám Ülök az igazán kellemes' és kedves fotelben, mint Dózsa, szegény, az egykori tüzes trónusán, s azokat a pompás, de kedvesnek ás kellemesnek aligha nevezhető kifejezéseket fogalmazom újra és újra meg magamban, amelyeket most rólam is mondanak, és nekem is kívánnak. Ugyanis engem is várnak. Én háromnegyed órája várok, ők félórája rám. Én” egyedül ugyan, de ők öten, vagy hatan. Nem szorzók, nem osztok, mennyi kárba veszett idő ez, hallgatok, mert bent tanácskoznak. És ami a legaggasztóbb, hogy igenis lehetséges: fontos ügyben és a legszükségesebb ideig folyik ott bent az a tanácskozás. Csakhogy már nem hiszek, alig hiszek, nehezen hiszek a tanácskozások fontossága. pontossága és ideje tekintetében. Meg tudom számolni kél kezemen azokat áz értekezleteket, megbeszéléseket, amelyekhez nem fűződnek bennem kényszerképzetek. Amelyeket úgy veszek tudomásul — szinte gondolkodás nélkül —, mint életünk' nélkülözhetetlen csomópontjait, ahonnan a cselekvés, az alkotás, az előrelépés sínéi húzódnak szerteszét, mint emberi testben a vérpályák. Mennyi képalkotó erő az emberi szóban, gondolkodásban: szitába a vizet... szélmalomharc. . falra hányt borsó... levegőt markol! S mennyi, immáron évtizedes, sőt több évtizedes meddő küzdelem a felesleges tanácskozások ellen, amelyek jobbára csak önigazolást jelentenek, kiskaput, bújj, bújj, zöld ág játékot, felelősségáthárítást, vagy zátonyra ültetést, mintsem érdemi előrehaladást! Sárkány ez! S ama legendabéli sárkányölő Szent János is hiába indulna mély fohásszal új meg új küzdelemre, hogy dárdájával semmisítse meg a pusztítót, kénytelen lenne letenni fegyverét, emigyen szólva: — ... A szentit neki, elvtársak, próbálják most már maguk is... — Hiszen próbáljuk, próbáljuk, tisztelt szent úr, de hát annyi a feje a rusnyának... És annyi mindenre felhasználható! Persze, ha azt a kiskaput egyszer be lehetne csukni, és közé zárni a sárkány rusnya fejét, akkor, talán... Addig pedig? bújj, bújj, zöld ág... nyitva van az arany kapu, csak bújjatok rajta..
