Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-05 / 132. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. június 5., vasárnap 3» KIVÁLÓ PEDAGÓGUSOK Egy szakfelügyelő mérleget készít Sok esztendős, sikerekben bővelkedő nevelő-, oktatómun­kájuk elismeréseképpen kap­ták meg ezt a kitüntetést, őket bemutatva tanulságos sztorijaikat idézve példát is akarunk mutatni azok számá­ra, akik tanulni óhajtanának tőlük. Éppen ma negyven eszten­deje annak, hogy Lacza Já­nos szakfelügyelő a nagyré- dei általános iskola tanára, az esztergomi tanítóképzőben átvette okelevelét. A neveze­tes dátum, a jubileum ön­kéntelenül is emlékezésre készteti. o — Vonzott a lámpássors, már csak azért is, mert csa­ládomban szinte mindenki erre a hivatásra esküdött, s az is igaz. hogy a kisember érvényesülésének egyik szép lehetősége volt ez a pálya. A számítottak kezdeményező­készségére. Ennek jele volt, hogy 1964-ben a gyöngyösi járás társadalmi szakfel­ügyelője lett. — Ez magyarul azt jelen­ti, hogy köszönetért dolgoz­tam. No„ ez nem valamiféle utólagos panasz, hiszen tet­szett a feladatkör, ráadásul sosem voltam olyan alkat, akit elsősorban a kedvező anyagi lehetőségek villa- nyoztak fel. A megbecsülés jelének tekintettem, hogy 1968-tól kinevezettként mun­kálkodhattam, méghozzá me­gyei szinten: ellenőrizve a gyakorlati ismeretek és a technika „B” tárgyak okta­tását. Ma, közel a hatvan esztendőhöz szintén ezt te­szem, méghozzá legalább olyan frisseséggel, mint ti­zenöt esztendővel ezelőtt. Hadd mondjam el, — mert kikívánkozik belőlem —, (Fotó.- Szántó György) győri téli gazdasági iskolá­ban helyezkedtem el. Ez sa­játos oktatási intézmény volt, a kor elismerésre mél­tó szülötte. Novembertől márciusig oktattuk a kisgaz. dákat, elsajátíttatva velük a korszerű tudnivalókat, a jö­vedelemteremtő ötleteket. Persze közismereti anyaggal is felvérteztük őket. Ez volt az én feladatom. Tanítvá­nyaim hat, illetve nyolc ele­mit végeztek. Akadtak kö­zülük egészen fiatalok, s 22 esztendős is. Két évig tanul­tak, ezután kapták meg az aranykoszorús gazda minősí. tést. Sajátosság volt az is, hogy a többi hónapban lak­helyükön kerestük fel diák­jainkat. s ilyenkor ellenőriz, tűk azt; boldogulnak-e a rá­juk bízott teendőkkel, fel­adatókkal. Mi tagadás, tet­szett ez a megoldás, úgy ter­veztem, hogy idővel meg- szerzem a gazdasági tanári képesítést. A háború azonban keresz­tülhúzta száimításait. Jött a behívó, a frontszolgálat. 1945 októberében érkezett haza. — Ekkor Móron szereztem helyet, egy ugyanilyen in­tézményben. 1946-ban meg­nősültem, s mivel feleségem rédei születésű volt, én is ide költöztem, méghozzá 1948 szeptemberében. Hamar meg­szoktam a légkört, mégis búcsúznom kellett egy idő­re, 1951-ben ugyanis nép­gazdasági érdekből minden különösebb indokolás nélkül — akkortájt ez volt a di­vat — Atkárra irányítottak. 1957-ben azonban örömmel tértem vissza, s azóta itt munkálkodom. Jó érzés visz- szagondolni arra, hogy el­képzeléseimre, igyekezetemre felfigyeltek, s módot adtak arra, hogy bizonyíthattam rátermettségemet. Közben én sem feledkeztem meg arról, hogy csak akkor állhatok maradéktalanul helyt, ha folyvást gyarapítóm tájéko­zottságomat. 1964-ben vet­tem át az egri Tanárképző Főiskolán a gyakorlati is­meretek szakos diplomát, s ettől kezdve ezen a „fron­ton” kamatoztattam tájéko­zottságomat. Q Megnyugtatta az is. hogy igényelték szakértelmét, és hogy soha nem voltam me­rev, követelődző, számonkérő alkat, mindig arra töreked­tem, hogy őszintén, segítő- szándékkql bíráljak, s kerül­jem az öncélú elmaraszta­lást. Azt vallottam, hogy nekünk, idősebbeknek köte­lességünk felkarolni a pá­lyakezdőket, a még bizony­talankodókat, mert ők igény­lik az útmutatást, persze csak akkor, ha a korrekciót az emberség vezérli. A közéleti hangoltság vé­gigkísérte négy munkás év­tizedét, s ez a lendület ma is töretlen. — Rédeinek tartom ma­gam, s másokkal együtt min­dent megtettem a közösség fejlődéséért, sokáig voltam tanács, és vb-tag. Tíz esz­tendeig a helyi takarékszö­vetkezet ügyvezető igazgató­jaként is dolgoztam, részt kérve a megalakításból. 1968-tól a gyöngyösi járási pedagógus szakszervezet tit­káraként tevékenykedtem, ez bizony sok elfoglaltsággal jár, de életemet csak így ér­zem változatosnak, tartal­masnak, egésznek. Közeleg a nyugdíj, decem­ber 31-én búcsúzik a kollé­gáktól, szeretett iskolájától. — Ez valamiféle számve­tésre készteti az embert, nem bántam meg négy évtized előtti döntésemet. Igaz, adód­tak gondjaim, de a buktató­kon mindig átsegített a gyermekszeretet, ezért őriz­tem meg nevelői optimizmu­somat. Bízom a diákokban, s az emberekben, akkor is, ha olykor csalódnom kellett. Hatvanévesen félreállok, s átadom a helyemet a stafé­taváltóknak. Már csak azért is mert valaha én is egy távozó kolléga helyére álltam. Hadd bizonyítsanak, igazolják rá­termettségüket, azt, hogy tovább viszik, gazdagítják a rájuk bízott útravalót. Igaz, szaktárgyamat — heti tíz óráiban — tovább tanítom, mindaddig, amíg szükség lesz rám. Felkészültem a pi­henés éveire, nem lesz tö­rés. Meggyőződésem az, hogy egy nevelő életfogytig az ma­rad, akkor is, ha részlege­sen. vagy teljesen megválik a katedrától... Pécsi István Pedagógusnapi gondolatok Megint eltelt egy tanév! Halljuk elég gyakran így pe­dagógusnap táján a tanári szobákban, ahol fáradtan, a nyarat, a pihenést méltán váró pedagógusok mondo­gatják ezt egymásnak. Talán azért is, hogy így gondo­latban már késztessék egymást a tanév utolsó nekiru­gaszkodására. Bár a pedagógusnap tényleg az oktatás munkásainak ünnepe, de most mégsem cikornyás ün­neplő mondatokat kívánok leírni. Annál inkább nem, mert gondolom sokan látják és érzik, hogy már hosszú ideje a hétköznapok egyre szorgosabb rendje szabja meg életünk menetét, kimért feladatokkal, növekvő követelményekkel és egyre kevesebb zászlólengetéssel. S amikor eljön ez a pedagógus ünnep, ne csupán nagy­vonalúan, örömteli dolgok felsorakoztatásával díszítsük fel, hanem az igazsághoz jobban simuló számvetéssel. Hiszem, hogy csak így válhat a mi pedagógusnapunk is igazi közösségteremtő, összefogó erővé. A mai napon óhatatlanul az jut elsőként eszmbe, hogy változatlanul „divatban va­gyunk” mi pedagógusok ma is. Sok ilyen vagy olyan szó esik az iskoláról, a gyere­kek tanításáról, neveléséről, a szülői ház és az iskola viszonyáról. S ha ezt fele­lősséggel, igazsággal teszik, akkor ez jó és szükséges me­ditáció. Mert kell a társada­lom szava, segítése, és ahogy mondani szokás, építő bírá­lata is, hisz nem kevesebb­ről van szó, mint hazánk utánunk következő generá­cióinak sorsáról, tudásáról, emberré válásának milyen­ségéről. De az a kérdés, hogy ilyen felelősséggel esik-e szó mindig az isko­láról? Félek, hogy nem. Az elmúlt években a tömeghír­közlés túl gyakran mutatta be az oktatás-nevelés vilá­gát rokonszenv, tárgyilagos­ság és talán hozzáértés nél­kül is. Ez gyakran talált visszhangra , a közoktatás ügyében különösen megosz­tott közvélemény soraiban. Kell-e mondanom, hogy a különböző irányú előítéletek, zavaros indulatok, percér­dekű egyéni állítások, divat­eszmék és hozzá nem értő (kényelmi egyszerűsítések tü. zében mivé válhat az isko­larendszert körülvevő társa­dalmi támogatás légköre? Pedig hogy minderre mily nagy szükség volna, az már több, mint igény, remény vagy egyéni kérés. Ez már kimondottan országos neve­lési érdek, mert komoly tár­sadalmi segítség, követelés és megbecsülés nélkül nincs és nem is lehet jó iskola. Nem szeretném, ha bárki ds azt hinné, hogy én itt az oktatás, a pedagógusok fel- magasztalására, a tanítás- nevelés adódó hibáinak el­hallgatására gondolok, és minden áron azt kérem. Szó sincs erről. De az előbb em­lített nagyvonalú és pontat­lan megítélések óhatatlanul és jogosan megmozdulásra késztetik a másik felet is, amibe olykor nem szeren­csés, erősen szubjektív vé­dekezések is vegyülhetnek. Ez szülheti azt is, hogy pe­dagógus körökben manap­ság talán népszerű vállalko­zás arról szólni, írni, hogy mi mindenért nem marasz­talható el a tanító, a tanár. Azaz miben vétkes a kör­nyezet: a család, az utca, a tévé, „a” társadalom. Ennél csak azok a megnyilatkozá­sok népszerűbbek, melyek egyébként valóban igaztala- nul alacsony társadalmi presztízsünket és a sürgősen javítandó anyagi helyzetün­ket emlegetik. Bár azt hi­szem, az is igaz, hogy a pe­dagógusok önérzetes többsé­ge régen megunta, megelé­gelte, sőt olykor sértőnek is tartja, hogy boldog, boldog­talan velük foglalkozik. S azt is jól tudják, hogy szak­májuk megbecsülésében nem egyedül a társadalomnak van tennivalója, hanem ne­kik is, pedagógusoknak. De az igazságok sorába az is belekívánkozik, hogy ma szinte divat az oktatás-ne­velés funkciózavaraiért, rész­leges sikertelenségeiért, a fiatalok magatartásáért csak a pedagógusokat hibáztatni. Viszont hiszem, hogy ugyan­ilyen igazságtalanság lenne egyoldalúan elmarasztalnunk csak a családot, a barátokat, a haverokat, a diszkót, a tévét, tehát csak „a” társa­dalimat. Sokan úgy gondol­juk mi pedagógusok is, hogy ezzel a beteges „egymásra mutogatással” nem megyünk semmire. Valahol azonihan mégis­csak baj van. Még akkor is, ha a fiatalok sem ítélhetők el mindenestül, egyoldalúan, általánosítva. És a gondok mégis szaporodnak. Azt hi­szem, ez mindaddig így lpsz, amíg a társadalom, az oktatásügy ás a szakember- gárda együttesen helyre nem állítja az iskola igazi tekin­télyét. A diákokkal szem­beni értelmes követelés, a megmagyarázott tiltás (min­den idők pedagógiája kiasz. szilkus módszerei) érvényes­ségét és jogosságát. Véget kell vetnünk annak a peda­gógiai tévhitnek, amely a felvilágosítást a meggyőzést összetéveszti a lelkizéssel, a könyörgéssel és a ráolvasás, sál! Nehogy oda jussunk, 'hogy egyszer a szemünk kö. zé nézve megvádoljanak majd bennünket a gyereke­ink, mondván: „Miért nem voltatok szigorúbbak hoz­zánk?” Ezért mindazokat, akik felelősséggel szeretik és becsülik az iskolát, arra bátorítanám az iskola fala­in belül és kívül egyaránt, hogy ne szépítsenek, de ok­talanul ne is bántsanak, hanem elemezzék e fontos munkát. Nevezzék nevén a jelenségeket: a változatlan­ság érveit hívják csak kon­zervativizmusnak, a tehetet­lenséget egyhelybentopogás- nak, és a mulasztást is mu­lasztásnak. Viszont az ered­ményesség is kapja meg fé­nyét. A történeti vívmány a megillető helyét, a korszerű gondolat a mozgósító erőt. S adassák nyilvános tisztelet is érdemes emberek, a jó pedagógusok sokszor heroi­kus szakmai küzdelmének is. Ment csak így tudunk előre haladni a mostohább vi­szonyok, a maradiság és a középszerűek néha csendes, néha hangos, de így is, úgy is, gyakran sajnos hatékony ellenállásával szemben. Az említett kettősség ér­vényesül akkor is, hg a pél­daadás kerül szóiba, és ez egyre gyakoribb. Vannak még nem kevesen olyanok is, ákik ezt, az idegrendszert és a csak egy emberre mé­retezett türelmet finoman, de biztosan kikezdő foglal­kozást, a tanári hivatást, nem ismerik eléggé. S ezért olykor teljesíthetetlen köve. itelményeket is állítanak a pedagógusok elé. Tökéletes viselkedési, életviteli mintá­kat követelve tőlük, miköz­ben a pedagógusra akarják ráruházni az egész felnőtt társadalom példaadási köte­lezettségének nagyrészét. És sajnos ezt úgy teszik, hogy az ehhez nélkülözhetetlenül szükséges feltételek valósá­gáról óvatosan hallgatnak, avagy elfelejtkeznek. Hamis dolog lenne azt hinni, hogy a példaként állítás bárkit il­letően is hitoátlanságot je­lenthet. A példaadás nem igényid, hogy a pedagógusok a tökéletesség szobraként tetszelegjenek mások előtt még akkor sem, ha a kated­rára állás ténylegesen az át. tagnál magasabb szintű kül­ső és belső kvalitásokat igé­nyel. De a pedagógia tudo­mányából régóta tudjuk, hogy a tökéletesség egyéb­ként is legfeljebb csodálatra késztet, követésre sosem. Nem is szólva arról, hogy az önmagukat tökéletesnek tartókat előbb-utóbb pellen, gérre állítja maga az élet. Mert pályánk nem jobb, nem rosszabb más szakmá­kénál. A pedagógusok átlag- tudása sem színvonattala- nabb az értelmiségiek átla­gánál. Viszont a valóságos helyzet és olykor a követel­mények irrealitása teremt­heti meg azt a feszültséget, amely fárasztóvá teszi a pá. lya sok tevékenységét és taszíthatja az ide készülő­ket. Mert manapság egyre gyakrabban lehet hallani és olvasni arról is, hogy a pe­dagóguspálya nem népszerű, és nem vonzó. Amellett, hogy ez sajnos, igaz, ezt mégis általános megfogal­mazásnak érzem. Mert a miértek kimeríithetetlenek, és az okok társadalmi, eji- ikaii, sőt politikai elmélke­désre is késztetnek és mint minden megállapításnak en­nek is több oldala van. Hogy csak egyet emeljek ki a sok közül a csökkenő népszerűség nem a jó ta­nári példa hiányára vezet­hető vissza. Mert minden­ki jól tudja hogy ma is vannak sókan kiváló és egy­ben népszerű pedagógusok, akikért rajonganak a gyerekek, és becsülik a szülők. Ez nagy erköl­csi jutalom és etikai érték. Természetesen aki nem ilyen, aki ezt nem tudja kiküzdeni magának, az naponta érzi a népsze­rűtlenség nyűgét tanítványai között egyaránt. Bevallom, előttem azok az igazán nép­szerű pedagógus egyénisé­gek, mindig azok voltak a példák, akik nem a gyorsan megszerezhető tetszésre vágy­tak, hanem az igazságra, a jól tanításra, s ezáltal let­tek valóban népszerűek. Ma az iskolákban komoly terheket vállaló, az igazsá­got segítő szándékkal ki­mondó, őszinte emberekre van szükség. Mivel az igaz­ság olykor fájdalmas, ezért nem egyszer a közösségnek is pszichikai teher lehet az ilyen nevelő. Miért is írok erről? Ta­lán azért, mert több mint 30 éve működve e pályán sok-sok tanártársamat is­merem és érzetem már nemegyszer e pólya igazi szépségeit, de buktatóit is. Így bátran elmondhatom, hogy természetesen nekünk is megvannak a gondjaink. A pedagógusok között is van, sőt talán az átlagosnál több olyan ember, akinek mindig fáj valami. Talán kevesebb lenne a jogos, avagy a vélt fájdalom, ha egyszer meg­tanulnánk, hogy a nézetek különbözősége még egy tan­testületen belül is természe­tes dolog. Ezért is felesle­gesen emészthet fel olykor sok energiát az önmagunk­kal, de főként a másikkal kapcsolatos túlérzékenység- günk: Nekünk, akik közvet­lenül emberekkel foglalko­zunk, ezt a türelmet és megértést is még jobban kellene gyakorolnunk. Mert emberi magatartásunk, élet­vezetésünk, személyes kva­litásaink szorosan összefügg­nek szakmánk presztízsével is. Mindezért szívesen azt mondom, a pedagógus igenis legyen érzékeny, de első­sorban munkája „tárgyára”, a gyerekre! S mivel a peda­gógusok között mindenki ve­zető és beosztott is egysze- mélyben, ezért a kezdő fia­tal kollégáinkat, s talán tanítványainkat is jobban fel kell készítenünk az aló- és fölérendeltség, emberi és szakmai hierarchia viszony­lataiban való jobb és iga- zabb eligazodásra. Arra, hogy ismerjék, mi az, amihez jo­guk van, s tudják, melyek azok, amelyek csak kérés után adhatók meg. Értsék meg, e pálya miért szolgá­lat és így az a bizonyos „pedagógiai alázat” ne fel­felé, hanem lefelé, a gyer­mek tanítása, nevelése iránt érvényesüljön. Ügy érzem, hogy mindezt el kellett mondanom a pe­dagógusnapon. Hiszem, hogy nem elvtelenül szóltam ar­ról a hatalmas nevelői tá­borról, aminek magam is tagja vagyok. Szerettem vol­na megértetni pályánk jó szándékú szurkolóival, hogy a gyerekek és a felnőtteb­bek százezreit nevelő és ta­nító értelmiségi réteg, a pe­dagógusok, mindig támoga­tást kell hogy kapjanak kör­nyezetüktől. Másképp a so­kat emlegetett feladatukat és felelősségüket nem tudják teljesíteni és betölteni. Ezért is bízom abban, hogy az ol­vasó e sorokat nem a „mundér becsülete” minden­áron való védelmének, ha­nem olyan pedagógusnapi gondolatoknak tekinti majd, ami egyben kéri az iskolát körülvevő társadalom reáli­sabb ítélkezését az iskola és pedagógusai irányába. Remé­li és igényli e hatalmas erő további, még hatékonyabb támogatását. Dr. Szűcs László a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatója Pedagógusnapra (Fotó: Kőhidi Imre)

Next

/
Thumbnails
Contents