Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. június 4., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM MI ÍRÓ PALÁK < 8f ALV i KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA <•' í: £ n % í* f u, v t „^.léKirata is ő valójában! Nem olyan, amit sokat nézegettem. Az önképzőkör könyvtáré, ban is dolgoztam egy-két évig, mint könyvtáros. A könyvtárat egyik tanárunk vezette, mi, diákok csak bi­zonyos napokon adtunk ki és vettünk vissza könyveket diáktársainktól. A harmadik osztálytól kezdve új tantárgyat kezd­tünk tanulni, francia nyel­vet. Addig csak németül ta. nultunk, de harmadiktól mindkét nyelvre oktattak bennünket. Ez nagyon fon­tos momentum lett az éle­temben. Kitűnő tanárunk, Gálócsy Sándor, szigorúan számon kérte az anyagot. Közben sokat mesélt a kö­zépkori Párizsról, a francia forradalomról, kultúráról, a történelemről. Nagy francia, rajongó volt — óráján min­dig mesélt valamiről, ami nekünk igen, tetszett. Nagy kedvet csinált a tanuláshoz. Máshonnan is kaptam in­díttatást. .. Volt édesanyám­nak egy unokatestvére Eger­ben, Róza néni, akinek a fi. vére kora ifjúságától Pá­rizsban élt, mint könyvke­reskedő. Vilmos bácsi egy­szer aztán hazaérkezett. Nagy dolognak tűnt ez ne­kem, hogy Párizsból, olyan messzi földről jött. Különö­sen nézett ki, szakállas volt, s eléggé furcsán beszélt ma­gyarul, mert • majdnem negyven évet töltött kint egyfolytában. Mivel Róza néni betegeskedett, neki pe­dig meghalt a felesége, jia- zajött, hogy együtt éljen a nővérével. Gyakran meglá. fogattam. sokat mesélt ne­kem Párizsról. Elmondta, milyen könyvkereskedő volt mint Engländer bácsi! Né­hány négyzetméteres terüle­ten a SZajna partján álltak a kis ládikái, s télen-nyáron ott árult. Sokat beszélt a kinti életéről, a könyvekről. Szerette elmesélni, milyen sok híres francia író, tudós böngészett a könyvei között. Szívesen emlékezett az 1900- as nagy párizsi Világkiállí­tásra. Büszkeséggel nézte meg az aranyéremmel ki­tüntetett Jókai Mór díszesen kiadott összes műveit a hí­res Jókai-szobában. Adott nekem könyveket is. ha jól emlékszem, Anatole France egyik regényét. Ennyi elég is volt nekem, hogy könyö­rögni kezdjek édesanyám­nak: taníttasson franciául magánúton is. Eleinte nem helyeselte, de később — látva akarásomat — ráállt. A franciatanáromhoz ment el, s elmondta, miről van szó. Végül hetente kétszer jártam hozzá a lakására. Tudtam, hogy ki kell hasz­nálni ezeket az órákat, mert sok pénzébe kerül édes­anyámnak, így nagyon igye­keztem. Tervezgettem, hogy megtanulok franciául és ki­megyek Párizsba. Vilmos bácsi elbeszélése­in kívül a baráti köröm is nagy hatást gyakorolt ter- vezgetéseimre. Jó barátom volt Remenyik Zsiga, aki később író lett. Vele fut­balloztunk, beszélgettünk, jártuk a várost. Jól fejlett, erős fiú volt, vele elmehet­tünk bárhová, mert jó tech­Két könyv Mátyás királyról Kitűnően felkészült törté­nészeink egy része sajnos képtelen arra, hogy mon­dandóját, gondolatait világo. san, szabatosan, magyarosan, közérthetően megfogalmazza. Munkáikban szinte hemzseg­nek a teljesen felesleges idegen szavak, a tudomá­nyoskodó jellegű szakkifeje­zések, a parttalanul höm­pölygő mondatok. Ebből a szempontból ki­vétel Kisfaludy Katalin, a Matthias rex című könyv szerzője. Műve a méltán népszerű Magyar história sorozatban jelent meg, azaz a viszonylag szélesebb körű olvasóközönségnek szánta. Érthető, hiszen a közvéle­ményt az utóbbi időben erő-1 teljesen foglalkoztatja az uralkodóvá lett kisebb Hu­nyadi fiú országlása, kiemel­kedő személyisége, sokrétű, tehetségben nem szűkölködő egyénisége, egyesek által hozsannázóit, mások által vitatott kül- és belpolitikája. A szakember nem ígér újszerűt, szokatlant, nem rukkol ki meglepő kutatási eredményekkel. „Csak” arra vállalkozik — ez sem akár­milyen érdem —, hogy rész­rehajlás nélkül eligazodjon az ellentétes nézetek labi­rintusában, s a tényeket fel­sorakoztatva alakítson ki megnyugtatóan hiteles képet arról a harminckét eszten­dőről, amikor Magyarország európai nagyhatalomnak számított, amikor egy rend­kívüli személyiség megzabo­lázta a nehezen fékezhető erőket és indulatokat. Adatok regimentje vonul fel előttünk, azaz az alkotó Ariadné-fonalat kínál ahhoz, hogy kitaláljunk az esemé­nyek dzsungeléból, hogy megértsünk egy kort, amely­ről eddig oly sokféle megvi­lágításban hallottunk. A gondosság, a rendsze­rező igény szerencsés szü­lötte ez a kötet, amely bizo­nyára megnyeri majd a his­tória iránt érdeklődők tet­szését. Épp ezért kár, hogy stílusa nem színesebb, ol­dottabb, nem egyénibb ízű, s megreked a pedáns és pontos közlés szintjénél. nikával verekedett, csépelte az ellenfelet. Nem volt bé­ketűrő típus. Emellett lá­nyok után szaladgált, sokkal korábban, mint én. ö még a focit, a sportot is otthagy­ta, ha udvarolni lehetett. Sokat korcsolyáztunk, bi­cikliztünk, de legfőképpen fociztunk. Én még afféle vi­déki futballprimadonna is voltam. Szóval, Zsigával később is jóbarátok maradtunk. Az egri éveinkről írt könyvét — A sarjadó fű címen — 1938- ban ki is adtam.) Vele sus- mutoltunk mindig, hogy merre, hová kellene „elha­józni”. ő dzsentri család sarja volt, s nagyon elvá­gyódott. Mindig Dél-Ame- rikába akart utazni, mert az elég messzinek tűnt számá­ra. Spanyolul is tanult va­lami kis könyvből. Ekkor tört be hozzánk az Ady-kultusz is, ami tovább erősítette Párizs utáni vá­gyódásomat. Ady ekkor rendkívülinek, forradalminak tűnt. A hivatalos tankönyv­ben talán nem is írtak róla,' mi a pad alatt olvasgattuk verseit. Általában valláser­kölcsi szempontból ítélték el. Azért voltunk néhányan, akik igen lelkesedtünk érte. Így tervezgettük — külön­böző hatásokra — az uta­zásunkat, mikor 1914-ben kitört a háború. Mi is per­sze, a többiekkel együtt mentünk az utcán, és kia-; báltunk: „Vesszen Szerbia”, „Megállja, kutya Szerbia!” Nagy eufória volt! Mulattak, ittak az emberek, rezesban- da játszott, úgy kísértük ki Mindez azért jut eszünkbe, mert a könyvheti kínálat egyik kuriózuma Bajcsy- Zsilinszky Endre Mátyás ki­rályának második kiadása. Az azonos téma önkéntele­nül összehasonlításra kész­tet bennünket. A hazája szabadságáért életét adó ál­lamférfi jószemű lapszer­kesztő, szépprózaírói eré­nyekkel is megáldott újság­író, aki lebilincselő lendü­lettel önti formába meglátá­sait. Meggyőződése, hogy igen sok múlik a fordulatos, a változatos kifejezésmódon. Mindig felfrissít, soha nem fáraszt. Komoly dolgokat taglal, méghozzá érdekfeszí­tően, hadat üzenve a szür­keségnek, az unalomnak, a körülményeskedésnek. Re­mek alcímei nemcsak a fi­gyelmet irányítják, hanem gyönyörködtetnek is. Lelkiismeretesen tájéko­zódott, de ezt egyszer sem hangoztatja. Meggyőződése — mennyire igaza van —, hogy ez menet közben úgy is kiderül. Nem tagadja, hanem hir­deti, hogy a múlt, a törté­nelem számára intő példa, s azt sürgeti, hogy kora is okuljon elődeink sorsából. Ezért idézi a nagy király alakját, s Zrínyi Miklósra utalva fogalmazza meg meg­nyerő következtetését: „Ne­künk életünk árán is meg kell védenünk belső sza­badságunkat, külső függet­lenségünket.” Ez a ma is sikerre jogo­sult írás emellett egy nagy­szerű egyéniség eszmei csi- szolódásának tanújele is. Tetten érhetjük — például a Hunyadiak származásával ■ kapcsolatban — belső vívó­dásait, s azt is láthatjuk, hogy a józan ész miként győz a nacionalista foganta­tásé nézeteken. Ez a külö­nös élmény még vonzóbbá teszi a kiadványt, amelyből a legtöbbet talán historiku­saink tanulhatnak, hiszen a szerző akaratlanul is az ízes, a szépségekben bővelkedő anyanyelv semmi mással nem pótolható kincseit fe­dezteti fel velük. Talán nem is hiába ... Pécsi István \ zeneszóval a katonákat az állomásra, még virágot is vittünk. Olyan volt az egész, mint valami hatal­mas népünnepély. Közben jöttek a különböző rémhí­rek. Például ilyenek, hogy elfogtak három apácát, akik szerb kémek voltak. Egy szó sem vglt igaz belőle, de eleinte mindenki hallatlanul felháborodott. A szerbeket nagyon gyűlölték, haragud­tak rájuk, amiért megölték a Monarchia trónörökösét. Az iskola németellenes szel­leme ellenére, a nagy pro­paganda hatására, a trón­örököst mégis sajnáltuk. Mindenki felháborító dolog­nak tartotta, hogy a szerbek megölték, és még elégtételt sem adnak. Hazafias köte­lességünknek tekintettük a harcot ellenük. Lelkesedés­ben nem volt hiány! De hamarosan jött a valóság: jöttek az értesítések a hősi halottakról. A családunkban Nándor nagybátyám elesté- ről kaptuk az első hírt. a háború legelején, bevonulá­sa után alig pár hétre. Nagy volt a megdöbbenés nálunk is, hiszen hét nagybátyám volt egyidőben a fronton. Édesapámat csak 1915-ben hívták be. Egerbe is egymás után ér­keztek a sebesültek, a sebe­sültvonatok. Akkor már mozgósították az egész vá­rost, hogy fogadják, ápolják katonáinkat. A mi iskolán­kat is hadikórházzá alakí­tották, és áthelyezték a nagy líceum épületébe. A háború kegyetlen valósága ránehezedett a kis városra. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király (részlet) fl magyar népmese királya Ha az ember elolvassa Frankói Vilmos kitűnő Hu­nyadi Mátyás királyát, mindegyre megelevenedni vé­li a szigorúan oknyomozó történetírás soraiból a ma­gyar népmese királyát, ahogy hadakozik diadalmasan a fél világgal, könnyedén, termé­szetesen, magától értődő egy­szerűséggel és ugyanolyan természetes pompában; kigú­nyolva, megveri, csúffá teszi a császárt, mint Háry Já­nos Napóleont, csakhogy va­lóban megveri, csakugyan megleckézteti; Bosznia déli sarkától Boroszlóig, Bécstől a Fekete-tengerig az ő zász­lóit lengeti a szél, Borosz­lóból ki sem mozdul, mégis összeroppantja két nagy nemzetnek az övéinél tíz­szer nagyobb hatalmas egye­sült hadseregét; befejezi a bécsi Szent lstván-dóm épí­tését, s piros-fehér-zöld cse­repet rakat a toronyra, új­jáépíti a bécsi császári pa­lotát, megkapáltatja és mé­résre tanítja a népnyúzó nagyurakat, s ami talán min­dennél meseszerű bb; nehéz és sűrű adókat vetett az or­szággyűlésekkel a magyar ne­mességre ... Hát ki a magyar, ha még Mátyás király sem az? Mátyás nagy levélíró volt. Latin nyelvű levelein átüt a tiszta, természetes és józan magyar gondolkodás világos­sága, a magyar humor édes íze, és átüt az eredeti ma­gyar kifejezések — hungar- izmusok — derűje és mele­ge. Az a különleges magyar kedvesség, szemérmes em­berség, felsőbbséges bölcses­ség, férfias báj ömlik el le­velein, beszédein, csevegése­in, ötletein, tréfáin, melynek finom lepke szárnyait olyan biztos kézzel s olyan gyön­géden tudta megfogni és megmutatni Mikszáth Kál­mán, hol Deák Ferenc, hol Szilágyi Dezső és más ké­sőbbi magyarok szellemének játékos verőfényében, a ma­radék magyar Olümposz va­lamelyik napsütötte szögle­tében — már küszöbén a nagy zimankónak... Modern szellemtörénésze- ink a maguk kissé németes módszerei szerint reneszánsz király voltával szeretik őt jellemezni. De hát III. Fri­gyes császár miért nem volt hasonlóképpen reneszánsz császár,^hiszen ugyanabban a korban élt, sőt közelebb a szellemi megújhodás olasz- országi forrásaihoz — föld­rajzilag? S ha még Frigyest sem lehet olyan könnyűszer­rel megfejteni „reneszánsz” sablonjaival, holott ugyan­csak egyszerű és szegényes egyéniség volt Mátyás ra­gyogó figurája mellett, ho­gyan lehetne Mátyást, aki nemcsak a maga korában élt, hanem kicsit azon kívül is — fölötte? Nagy Olga népköltészeti gyűjtése: Dolgozz, macska! Élt egyszer egy szegény legény. Abbiza, mind gondolko­zott, hogy ő meg szeretne házasodni. Hát biza, de válogatott is, szegény feje. Akármilyen leányt nem akart elvenni. Járt, kelt, egyszer csak kapott egyet. Gondolta, hogy jó lesz ez neki. De biza egy kicsit kényelmes volt. Meg is mondta a szüleje a leánynak, hogy bizony melléje adja, csak úgy, ha megbecsüli. Fel is fogadta a fiú: ő biza megbecsüli. Ahogy arra került a dolog, egybekeltek, de bizony a fiatalasszony is kijelentette előre, hogy ötét így megbecsülje, de meg úgy megbecsülje. Hát ő fel is fogadta, hogy megbecsüli. Na de hát, nem is lett jó a vége. Telt az idő, az ember csak dolgozott mezőn, erdőn, de még bizony otthon is. Az asszony pedig csak aludt, nyugod­tan, olvasgatott, szomszédba járt. ö biza felfogadta az ura neki, hogy megbecsüli, hát csak becsülje, ő biza nem dol­gozik. Hát a szegény fiatalember jött, ment, mert egy darabig így, de már biza megsokall/ta egyszer. Gondolja magában: mit csináljon, mitévő legyen? Hát egyszer gondolja magá­ban, hogy ö biza kiadja a dolgot a macskának. Ügy is csi­nált. Reggel, mikor el akar menni hazulról, elészólítsa a macskát, s maga elibe állítsa: — Hallgass ide, macska! Amire hazajövök, ebéd legyen, mert ha nem, látod? (Megmutatta neki a seprű nyelét.) Hát szegény feje a macskának, mit sem értett belőle. Azzal pedig az ember elment a mezőre. Dolgozott, dolgozott. Arra került a sor biza, hogy haza kellett jönnie. Hazajött nagy fáradtan, de biza se ebéd, semmi se volt rendbe. Hej, megmérgelődik, nekikezd verni a macskát. De úgy megverte bizony, hogy nyúlva hagyta a földön. Nem szólt semmit az asszony, gondolja: csak verjed! Azzal nekilátott az ember, kezdte a házidolgot elvégezni, kezdte a vacsorát készíteni. Ez is eltelt, másnap esmént készült a mezőre. Esmét eléveszi a macskát: — Hallgass ide, amire én hazajövök, étel legyen, rend. legyen, mert ha nem, látod? Esmét megmutogatta neki a seprű nyelét. De már bizony a macska úgy sírt, mert már félt a seprű nyelttől. Azzal a szegény ember elment az erdőre dolgozni. Este pedig jön, s lássa, sehol semmi, ö tudta jól, hogy bizony a macska nem is tud. De nem volt mit tenni, a macskát kellett megverni. Esmént csak veri a macskát. Hát biza az asszony nem szól semmit. — Verjed, te, csak verjed! — Így telt el a nap. Elkövetkezett a harmadik nap. Akkor is előszedi a macskát: — Hallgass ide, macska! Én amég odaleszek, mindent meg­csinálj. mert ha nem, látod? — Mtiftatta is a seprű nyelit. Hát biza szegény macska már azt se tudta, hogy hol fusson ki a házból. De nem volt mit tenni. Azzal a szegény ember el is ment dolgára. Telt az idő, estefelé jő haza. Gondolkozik magába: mit csináljon. Így se jó, csak elpusztul a macska, s akkor nem lesz macska se. Eszibe jut, hogy már, most már másképp fogom csinálni! Ügy is csinált! Hazamegyen, eléveszi a macskát: » — Hallgass ide, macska! Látom, nem csináltál semmit, nem dolgoztál semmit. Na, most lesz a haddelhadd. Megfogja a szegény ember a macskát. De ám nem úgy, mint azelőtt. Szépen rákötötte a felesége hátára. S ott kezdte ütni. Na, de hát szegény macska kínjába csak amúgy bele­eresztette az asszony hátába a körmit. Ügy bizony, hogy térdre esett az asszony, s kérlelte az urát, hogy hagyjon békit csak a macskának, mert ő fog dolgozni helyette is. Hát bizony úgy is lett. A szegény ember többet nem kellett megverje a macskát, mert olyan fehérnép vállatt az ő kedves feleségéből, hogy olyan nem volt a hétfalu hatá­rában. Többet nem is volt panasz. Éltek boldogan. S talán még ma is élnek, ha meg nem haltak. (Egy történet az Üjabb paraszt Dekameron-ból)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents