Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

NÉPŰJSÁG, 1983. június 4., szombat 5. tehetne? — odakényszerül­jön családi otthon végett. Persze vannak, akik egyéb munkahelyekre járnak el a faluból, de azért Csány ne­kik az igazi élettér. Vonat­kozik ez a helybéli cigány­lakosságra is, amelynek jö­vedelmi forrását a külön­böző építőipari vállalkozások jelentik. És hogy általában milyen a csányi ember? Segítőkész, igényes, amire a tanács erősen odafigyel. Ezért újíttatta fel nemrég a művelődés hajlékát, ezért hozták itt létre a megye legszebb kismoziját, a gye­rekek napközihez jutottak, a betegek, a kismamák szépen megújult egészségügyi köz­ponthoz, és a boldogabb jö­vendő hitét táplálja Csiszár Józsefben, hogy a megélhe­tés egyre magasabb színvo­nala, továbbá az urbanizá­ció érezhető lelassulása meg­szilárdítja a faluközösséget. Mindezek után mennyire érzi magáénak Csányt a Ri­maszombat mellől ideszakadt tanácselnök? — Tizenkettedik éve dol­gozom itt. Pedagógusként kezdtem, négy esztendeje el- nökösködöm. És nem mond­hatok mást, mint hogy mé­lyen, őszintén csányinak ér­zem magam. A kötődés okai? Jó, beszéljünk erről is. Mint nevelő, alkotó módon tud­tam együtt dolgozni kollé­gáimmal. A Bánki házaspár­hoz, Deákékhoz, vagy a szomszéd Fentorékhoz olyan sok közös élmény, emlék fűz, hogy elválni tőlük már szinte elképzelhetetlen. Pri- leczky Tiborék is testvérként vesznek körül bennünket, minden gondunk, örömünk közepette. Előttük családi problémáink sem titkok és egy pohár bor, vagy a tévé képernyője mellett, különö­sen olyan meccseknél, mint a görög—magyar volt, sok mindent meg tudunk vitat­ni. Közügyeket is persze! És ha már ezt említem, hozzá kell tennem: a tanácsi mun­katársak szintén többek szá­momra, mint csupán aláren­deltek. ök a megmondhatói mennyire egyenlő partner­ként rágjuk meg különböző döntéseinket. A „kivagyiság” azért erő­sen kísért Csányban, bár­mennyire segítőkész, jólelkű emberként emlegette őket az imént Csiszár József. A fa­lut például csak a faluköz­pont jelenti nekik. Ha épít­kezne valamelyik, csak a központban hajlandók telket venni, ötszörös áron, hol­ott a tanácsnak most is hat­van olcsó parcellája vár gazdára a faluszéleken. Igen, hogy mind többen lássák, irigyeljék az épülő, cifrál- kodó, magát kellető épület­költeményt. Ez itt a módi! De nem így Terek Sándor bácsi, a kiöregedett dinnyés, aki a faluvégi futballpálya szomszédságában éldegél annyi-annyi évtizede, és pa­rasztháza udvarán a sport­telep majdani öltözőjének, csehszlovák épületelemek garmadája nyújt most is menedéket. Hogy kire vár a teménytelen faanyag? Arra, aki most méricskéli, szortí­rozza őket. Ludányi István­nak hívják, Pesten tanulta ki az asztalosmesterséget, és kisiparostársaival — Mento- vics László, Pádár István, Rai Kálmán — legfőbb len- dítője a társadalmi munka­akcióknak. — Hát ha már belefog­tunk, és áll az alap, tovább kell csinálni —, mondja csendesen, colstokját bille­getve. — Holnap fogunk hozzá, és ha minden ígérke­ző itt lesz, pár héten belül készre csináljuk. Hogy mit jelent nekem Csány, a szü­Csiszár József: — Egyenlő partnerként rágjuk megdön­téseinket Az a májusi kánikula megviselte az embert. De nem annyira, hogy langyos szóda és forró fekete mel­lett ne lehetett volna izgal­mas kérdésekkel faggatni Csiszár Józsefet, a kétezer- hétszáz lelkes község ta­nácselnökét. Ezek lényege pediglen: mennyire érzik sa­játjuknak e falucskát az itt lakók, mi által kötődnek hozzá, miért vallják magu­kénak. Mert itt születtek? Mert megélhetésük függ a csányi munkahelyektől? Mert annyira szervezett, fej­lődő a gazdasága, kultúrája, hogy nincs miért máshová vágyódni? Dávid Béla 450 bokor tök termésére szerződött az áfésszel o Környezet és lehetőségek. Ahogyan az elnök mindezt megítéli: — Két nagy mezőgazda- sági üzemünk van. Az ál­lami, valamint a Búzakalász Termelőszövetkezet, amelyek együttesen hatszáz ember­nek biztosítanak megélhe­tést, mégpedig a jó orszá­gos bérátlagnak megfelelőt. De ehhez hozzátehetjük a háztájit, az illetményfölde­ket, amelyek komoly fizetés­kiegészítést jelentenek. És igen hatékony a kiskertek­ből származó haszon. Egyet­len adat: csak a hatvani áfésszel kétszáz vagon ubor­kára, tökre, paradicsomra szerződtek az idén az itthon maradt csányiak. Szerintem mindez önmagában olyan tényező, amiért érdemes meg­maradni a faluban. Persze, az imént említett dinnye- termelők, akik kora tavasz- szal szétrajzanak az ország­ba, másféle mértékkel, igénnyel mérnek. Illetve a vándorélet töri meg sokak­nak az idetartozását. Az Al­földre, a Dunántúlra nősül­nek, ottragadnak, vagy pe­dig az idősebbek építkező hajlandósága sodorja el in­nen őket. Azoké, akik a ke­ményen megszolgált anyagi javakból nem Csány on, ha­nem Hatvanban, Gyöngyö­sön építkeznek, hogy gyer­mekük később — mi mást lőfalum ? Az egyetlen élet­formát. Merthogy annyira vonzódom minden iránt, ami szüléimét, gyerekkoromat jelenti. Tartottak volna a fővárosba, miután az újpes­ti asztalosárugyárban elsa­játítottam a szakmát, de nem maradhattam. Tudja, vonzott a velünk született kertészkedés is, ami nem­csak verejték, hanem öröm inkább. A pénz okán? Mit tagadjam. Nekem mégis leg­inkább az az öröm benne, hogy érzem, látom a föld erejét! o Kocsári Istvánra, a falu orvosára várnunk kell, ami­Ludányl István a sportöltőző faelemei között válogat Cető Józsefné: — Csak olyasmit érdemes esi* nálnl, amivel másoknak használok Aki tizennégy év után tért vissza a faluba roljam még? A város ne­kem nem kell. Tizennégy év után hagytam ott a Hatva­ni Cukorgyárat, hogy a ke­nyérre valót itt keressem meg a családnak. Egyéb­ként, ha nagyon hiányzik valami, és Csányban hiába keresem, még mindig kar­nyújtásnyira innen a kő­rengeteg. Ahová óránként visz, hoz a busz, az egyre több gépkocsitulajdonos pe­dig jószerint fél óra alatt megjárja a hatvani vásárló- utat. o A tanyai, falusi iskolák mindig megfognak. Kicsit összeszorul a torkom, ha át­lépem küszöbüket, hiszen apai nagybátyám szép küz­delmének majdnem húsz esztendeig szemtanúja vol­tam. Láttam, mit tesz azért, hogy a tanyai emberpalán­ták felnövekedjenek, sze­mük és értelmük kinyíljon a világra. Talán Cefő Jó- zsefnét is ilyen érzelmek hajtották, amikor harminc esztendeje, elvégezvén a képzőt, ide, szülőfalujába kérte magát. Sikerült! Mi­ként a fejét is hamarosan bekötötték, majd leánygyer­meket szült. Megbánta-e a visszavágyódást ? — Soha! Még akkoriban sem, amikor ezerféle fel­adat várt rám. A kisdiákok mellett a dolgozók iskolája, vagy a helybéli könyvtár, amelynek vezetéséért kü­lön kitüntettek. Később vi­szont: ahogyan épült, gaz­dagodott Csány, úgy köny- nyebbedett a tanítók, taná­rok élete. És közben valódi közösséggé formálódtunk. Olyanná, amiben a vezérelv mindig a több és jobb el­érése volt. Nem is ered­ménytelenül! Azt hiszem, az ország bármely falusi isko­lája szívesen tekintené ma­gáénak azt a jegyzőkönyvet, amely egy nálunk nemrég lezajlott vizsgálódás nyomán született. A megyei kabinet felkérésére pedig hozzászól­tam múltkoriban a tanköny­vekről, tantervekről tartott előadáshoz. Különben ma­gánéletemben de magyar­tanárként is vallom, hogy csak olyasmit érdemes csi­nálni, amivel másoknak használok. Mert az vissza­sugárzik az emberre, és ezer fonállá változik. Kötőerővé! És egy falut, egy várost, egy országot szivünkre von. Ezet én naponta érzem Csány­ban. Hát, elhagyhatom...?! Moldvay Győző Harmadikosok, tanulmányi sétán (Felvételek: Szabó Sándor) mat. A tanácselnökkel, a ta­nárral éppen úgy együtt tu­dok érezni, akár a kétkezi munka jeleseivel, mint pél­dául Langó Józsi, Mák La­ci, Juhász Pista. Egyébként a zene, Beethoven és Cho­pin hallgatása mellett, ők jelentik nekem a kikapcso­lódás egyéb formáit. Ami­kor politizálunk, könyvek­ről váltunk szót, vagy éppen sakkcsata dúl közöttünk. Szóval mégegyszer: szere­tem, sajátomnak tartom Csányt! Különben nem fog­nék most is szervező, épí­tő munkába. Teniszpályát tervezünk. Hogy magunknak is csináljuk? Természetesen, de az utánunk jövőknek ép­pen úgy. Főként a hozzám hasonló, úgynevezett értel­miségieknek, mozgásigé­nyüket kielégítendő... o A tsz-központ udvarán Komjáti Károly főkönyvelő szentségei, mikor arra visz utunk. A telexet szeretnék beköttetni, de a posta em­berei sehogyan sem találják el a módját. Magyar Ottó géplakatost viszont serény munkájából sikerült kizök­kentenünk, bár talán maga is örül a szusszanásnyi pi­henőnek. A betakarításra készül már a gépműhely, hogy minden a maga leg­jobb rendjén menjen majd. Van okok a bizakodásra. A korábbi szűk esztendők múl­tán az „új rezsim” rende­sen gatyába rázta a kis gaz­daságot. Hitelképesek! És mindig jut fejlesztésre, be­ruházásra. Műhelyüket nem­rég toldották meg. — Hát, látja, én emiatt érzem magamhoz közelinek ezt a falut. A lendület, a mindig kezdeményezés jo­gán. Állítom magának, így van ez a gazdaságon kívül is! Kimegyek egy este az utcára, hát káprázik a sze­mem. A gazdaságtól a falu­központig higanygőzlámpák ontják a fényt. Közben meg utak, járdák épülnek, kimo- sakszik gyönyörűségesen a műemlékké nyilvánított gyógyszertárépület benépe­sül az öregek napközije. So­Afócs Lászióné, aki huszonöt éve hordja a napi postát A „Doki” és páciense kor a rendelőben keressük. Beteghez szólították, mégpe­dig igen sürgetően. Ám idő­vel csak megkerül, és al­kalmunk adódik egy kis disputára. Csupa ideg, min­dig cigarettafüstöt nyelő férfiember a „Doki”, aki mellesleg több új műszer­rel dicsekedhet már a ta­nács jóvoltából. Hordozható kis EKG-készüléket, sterili­zátort kapott és örömére rövidesen központi fűtőbe­rendezéshez jut mind az or­vosiak, mind a rendelő és tanácsadó, ahol Horváth Jo­lán ápolónő és Nagy Mag­dolna orvosírnok segíti hu­manitárius tevékenységét. Kocsári doktor most június­ban lesz tíz esztendeje, hogy Csányba települt. — És ahonnan nem is kí­vánkozik el! — toldja meg szavunkat. — A miértre persze, nehéz választani, mi­ként arra, hogy mennyire érzem a magaménak Csányt. Annyi azonban bizonyos, hogy sikerült beilleszked­nem a falu életébe, az em­berekkel jól kijövök, mert­hogy talán nem mesterségük szerint válogatom meg ba­rátaimat, szórakozótársai­Csány: Történetek a kötődésről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents