Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-29 / 152. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1983. június 29., szerda Pillanatkép az egri Alp ári Gyula szakközépiskolából (Fotó: Szántó György) Aztán jött a szóbeli, a személyes találkozás. Manapság divat amiatt keseregni, hogy az érettségi elvesztette tekintélyét. Mekkora tévedés ez! Hogy drukkoltak, izgultak ezek a fiatalságukkal megnyerő udvarias, tisztelettudó fiúk, lányok. Olykor — s ez egyáltalán nem túlzás — szinte sokkos állapotba kerültek, s ez az* öncélú idegesség bizony megnyirbálta egyébként is szerény produkcióik értékét. Felesleges hát emlegetni valamiféle presztízscsökkenést. Igaz, az utóbbi években több téves rendelkezés született, de ezek nem zavarták azt a nimbuszt, amelyet apáink és nagyapáink teremtettek. o Meglepett — méghozzá kellemesen az ifjak nyíltsága. Belelapoztam személyiséglapjaikba, megkapott az a közvetlenség, amellyel a rázósabb kérdésekre reagáltak. Nem húzódoztak attól sem, hogy kifogásolják az osztályfőnök vélt tévedéseit. Mindezt persze bántó él nélkül tették, nem kívánva ellenérzést, esetleges haragot kelteni. Kellett ez a „nyitány”, mert megpróbáltatások sora követte. Rá kellett jönnöm — méghozzá az esetek zömében, hogy a logika egyáltalán nem erényük. A többség szorgalmasan készült, rengeteg adatot jegyzett meg, ám képletesen szólva a fától mégsem látta az erdőt. Az irodalom-, a történelemtételek, a feltételezett gondolkodási készségre alapoztak, s azt igényelték, hogy a fiatalok észrevegyék az egyes jelenségek események közti összefüggéseket, azonosságokat, illetve eltéréseket. így írja elő a „nagy- könyv”, így kellene lenni. Azok a remélt szellemi kapcsolatteremtések azonban rendszerint elmaradtak. o Az egyik igyekvő lány Thomas Mann Mario és a varázsló című művéről beszélt Több oldalnyi jegyzettel telepedett a bűvös asztalhoz, s precízen olvasta is azt, amit felírt Alapos tartalom- ismertetőt adott, szinte minden mellékes mozzanatot felsorolt. Olyannyira, hogy szinte irigyeltem a memóriáját. Ezzel azonban zárult a kör, arról már fogalma sem volt, hogy ez a világhírű szerző milyen gondolatokat akart közölni munkájával. A másik ifjú egy Sarkadi kisregénnyel járt így. Pompáztak a részletek, de nem ötvöződtek szerves egésszé. Mindkét „sztori” nagyon jellemző, hiszen ez történt a história eseményeinek taglalásakor is. Segítségként a téves adaptációkat említettem, sajnos hiába, mert mindannyian meggyőztek arról, hogy korunk csodájára nem „pazarolják” szabad idejüket. Milyen kár, mekkora veszteség ez, hiszen szórakozva tanulhatnának, feledve a lecke kötelező jellegét. Azt hiszem érdemes lenne felkelteni bennük az érdeklődést, s ezért legtöbbet tehetnének tanáraik, azok, akik oly sok áldozatot hoztak a nem éppen világrengető teljesítményekért. o Másokkal együtt ne^em is fájt az, hogy a történelem számukra nem kamatozó tanulságok tárháza, hanem keserves penzum, amelytől idegenkednek. Hadilábon álltak a tényekkel, az évszámokkal, olyannyira, hogy néha századokat tévesztettek, s még a legfontosabb dátumokra sem emlékeztek így aztán nem csoda, ha értetlenül álltak az európai események forgatagában. Ennél is elkeserítőbb az, hogy jó néhányuk számára teljesen közömbös az őket körülvevő világ. A riadt tekintetű lány az alábbi kéréssel rukkolt ki: — Hadd kezdjem a b-té- tellel. — Semmi akadálya, de miért döntöttél így? — Ez a nehezebb — felelt, meglehetősen reménytelenül. S most tessék meghökkent ni! A Hazafias Népfront tevékenységéről, szerepéről kellett volna szólnia, de néma maradt. Ugyanez történt akkor is, amikor az állam és az egyház kapcsolatát kellett volna megfogalmazni. Ez a hallgatás igen beszédes. .. Az összkép nem éppen rózsás, mégis bízvást állítom, hogy nincs szükség vészharangra, mivel a mai gondok — bármilyen aggasztóak is — idővel felszámolhatók. Ne feledjük el, hogy ebben az évben vizsgáztak az új tantervek és a tankönyvek. Ráadásul a nevelők „lámpaláza” is. érthető, ugyanis az elmúlt négy esztendő során sziszifuszi teendők vártak rájuk. A pillanatnyi zűrzavaron mindig nekik kellett úrrá lenniük, hiszen tanítványaik csak tőlük remélhettek valamiféle útbaigazítást, megértést, türelmet, felkarolást. Öíc nem is fukarkodtak az emberséggel, de csodákra nem lehettek képesek. Az az érzésem — azt hiszem így vélekednek mások is —, hogy a rájuk bízott fiatalok kaptak tőlük annyi útravalót, amely fedezete lehet a későbbi évtizedek önművelésének. Persze csak akkor, ha nem alszik ki bennük az érdeklődés, az ismeretgyarapítás vágya. Az esetenkénti kudarcok valamire azért figyelmeztetnek. A képességek szintje — ez sajnos adottság — az elmúlt évek során vészesen csökkent. Ezzel számolni kell, s csak akkor juthatnak előbbre, ha az igényeket, a követelményeket a valósághoz méretezik. A kevesebbet jobban el lehet sajátíttatni. Ha nincs más megoldás, akkor ezt kell választani, mert ingatag fundamentumra képtelenség maradandó épületet emelni. Ez pillanatnyi megalkuvás, mégis elkerülhetetlen, mert a fiataloknak meg kell ismerniük a logikai „kapcsolás” örömét, s csak akkor lesznek érzelemgazdag emberek, ha közelebb kerül hozzájuk a ma még oly messzire szökött Szép... Pécsi István **A FALÁBÚ l. Petőnek hívták. így egyszerű „t”-vel. Népszámláláskor a számlálóbiztos meg is akart bizonyosodni felőle és megkérdezte: — Egyszerű t-vel, vagy th-val írja-e a nevét? Pető kettőt koppantott a falábával, aztán recsegő, kemény hangon válaszolt: — Én kérem, nem írom sehogy! — Hogyhogy nem írja? — Azért, mert én írni nem tudok. így aztán Pető András egyszerűen csak keresztet rajzolt a neve helyére, miután gondosan a nyelve hegyéhez érintette a tintaceruzát. — Miért nyálazza meg? — Azért, hogy nagyobb foganatja legyen a keresztnek. Pető András nem volt járatos az írásban, de az egyéb tudományok némelyikében mester hírében állott. A Hold járásából, a nyugvó Nap fényéből, a csillagok állásából, a vadak mozgásából, az időjárás változásaiból jobban olvasott, mint betűismerő a könyvből. Amióta a háború elvitte a jobb lábát, azóta hallgataggá vált és keveset beszélt. Barlangházának kéménye, — egy félölnyi kályhacső — éjjel-nappal fújta a füstöt az ég felé. Az egyik hajnalon a pataknál találkoztunk. Ott sán- tikált a mederben és falábával lökdöste félre a köveket. — Mit csinál, András? — Rákászok. Ma hajnalban rámkacsintott a szerencse, mert úgyszólván tele van az oldalamon az edény. Meglássa nagy eső, talán felhőszakadás lesz hamarosan, mert ilyenkor nem féf a bőrébe a rák. — Idejekorán hozzáfogott a munkához. — Csak rendesen, mint máskor! Éjfél után az első hajnali kakaskukorékolás után. Nem lettem okosabb a választól, de hogy Andrást a hajnal már a patakban érte, az bizonyos volt, hiszen a pirkadatra tele volt rákkal a derékszíjára kötött fazék. A falu közepén a kocsma előtt egy asszony jajveszé- kelt és sajnálta is, meg ütötte is ijedt mérgében a fiát. — Miért bántja? — Mert mindig ott sündörög, ahol nem kellene! Most is a szemébe esett egy szilánk, az apja meg ahelyett, hogy Petőnek szólna, fenéken billentette. — Miért szólna Petőnek? — Azért, mert az ember szeméből a forgácsot, a vas- szilánkot, egyéb piszokságot csakis ő tudja „rákszemmel” kivenni. Az asszony, meg a gyerek nyomába szegődtem: — Ne otthon keressék! Rákászik a kispatakban! Feljött már a Nap, amikor Pető megkezdte a gyógyítást. Kinyomott egy lencse nagyságú kékesen fehér rákszemet és a gyerek fejét a hóna alá dugta: — Ne bömbölj! Nyisd ki jól a szemed, ha mondom! A gyerek szipogva engedelmeskedett. Pető pedig nagy bütykös ujjával a széthúzott szemhéj közé poty- tyantotta a rákszemet. — Pislogj nagyokat! Folyt a könny a gyerek szeméből, miközben pislogott. Két perc sem telt el és a gyerek szeme sarkában ott volt a rákszem a szilánkkal együtt. — Kihozta! Fejezte be a gyógyítást Pető és útjára engedte a fiút. Estefelé az erdő szélén találkoztunk. Szomorú volt, mint mindig. — Mi a baj, András? — Az, hogy nemcsak sántának, de hülyének is nézik az embert. — Miért mondja? Lehuppant egy kőre, ügygyel-bajjal elhelyezkedett, aztán miután rátömött a cseréppipára, nekikezdett a mondóké jának: — Régi história ez még! Akkoriban a falábam is makkot termett valahol a Bükkben. Ennek az erdészgyereknek az apjával le- génykedtünk, kerülgettük a lányokat és — mint ahogyan faluhelyen ez sűrűn előfordult — a végén bicskára mentünk. Három hónapot, meg öt napot ültem érte a börtönben. A legény apja, akit megszúrtam nem él már, de a haragot még a fia is tartja. A napokban ideállított az odúm elé, aztán a képembe vágta: — Én magát feljelentem! — Miért? — tudakoltam tőle. (Folytatjuk) AGRIA '83 Az Építők Kórusának hangversenye Kovács Péterrel Az Agria Játékszín nyári rendezvénysorozatában a Vidróczki fellépése után az Építők Heves megyei Kórusát invitálta meg az Ifjúsági Házba szombat este, Kovács Péter orgonaművésszel együtt, aki ezúttal kenyérkereső hangszerével, a harmonikával vállalkozott szólistafeladatra. Nagyon is a nyári programhoz kedvcsináló műsorral jelentkezett ezúttal a kórus. Ócskay György karnagy az egyébként is széles repertoárjukból Praetorius, Palestrina, Händel, Mozart művei mellett magyar szerzőket is felvonultatott; Bárdos Lajos Ave maris Stella ..., Farkas Ferenc Rózsamadri-' gál, Kodály két latinra írt műve és az Ének szent István királyhoz című kompozíciója vallott arról, hogy a nemes hatásokra törekvő énekkar milyen irányban tájékozódik milyen élményanyag foglalkoztatja az együttest immár évek óta. Nemcsak azért fordulunk megkülönböztetett érdeklődéssel Ocskay karnagyi működése iránt, mert egyike a városban élő érett karmesteregyéniségeknek, de azért is, mert" munkásságát sok hazai és külföldi kapcsolatban is kamatoztatja. Ha most mégis azt mondjuk, hogy az est igazi meglepetése mégsem a patinás múltú énekkar műsora volt, az nem eddigi megállapításunk érvénytelenítése, inkább Kovács Péter orgonaművész dicséretére fordítható, aki művészi képzettségével — a sors iróniája folytán — a szórakoztató iparban keresi kenyerét; ideje és energiája nagyrészt ott fogy el. S mégis! Időről időre jelentkezik hol a házasságkötő teremben, hol a Líceum zenetermében, hogy orgonához jutva bemutassa, mennyire érzékenyen válaszol azoknak a szerzőknek, akár a XX. századiaknak, akár a nagy barokk mestereinek, hogy érti őket, és ha megszólaltatja muzsikájukat, az tiszta élményt nyújt a mai hallgatóságnak is. Egyszer már eljutott a bazilika nagy orgonájához is, ahol Messiaen egyik remek kompozíciójával örvendeztette meg közönségét. Miért csak egyszer? S milyen érdekes! Az Ifjúsági Ház udvarán, méltó környezetben most úgy csillogtak az általa „csak” harmonikán előadott számok, hogy a közönség ocsúdni sem akart a meglepetéstől. A muzsikus az első számok hatása alatt éppoly elfogó- dott volt, mint maga a közönség, de amikor a Bach-. Corelli-, Händel, Mozart-, Schumann-számok után a két Paganini-művet és a XX. századi észt zeneszerző, Gilbing Scerzóját befejezte, nyilvánvaló volt, hogy a művészi átélés, a fegyelmezett játék, a magától értetődő muzikalitás eredményeképpen tapsolt hálásan a hallgatóság. Hangverseny kapcsán nem először fogalmazódik meg bennünk a kérdés: jó néhány hangszeres szólista, versmondó él Egerben és még mindig nem találta meg a közös nevezőt irodalmi színpad és zenés műsorok állandó létrehozására! Miért van Farkas András Hatvani Galéria-naptár Komómasszony, hol a stukker? - Színház- történeti kiállítás — Gobbi Hilda a pódiumon — Galériabusz a Dél-Alföldre, szegedi gálaműsorral A Hatvani Galéria kiállítási termeiben július 17~ig még két Nógrád megyei művész, idős Szabó -István Kossuth-díjas szobrász fafaragásait és Iványi Ödön ak- varelljeit tekinthetik meg az érdeklődők. Ezt követően július 21-én, csütörtökön este fél 8-kor viszont új, egy tavalyi vállalkozás folytatását jelentő eseményre kerül sor. Gazdag díszlet-, jelmez-, szobor- és korabeli fényképanyag felhasználásával a magyar színjátszás történetének 1896-tól a felszabadulásig tartó szakaszát mutatja be a Galéria, részben a Magyar Színházi Intézet anyagának felhasználásával. Megnyitót a tárlat rendezője dr. Cenner Mihály színháztörténész mond. A Galéria-játékszín újabb bemutatójára viszont már július 5-én, kedden, este fél 9-kor sor kerül. Ekkor, a Damjanich szakmunkásképző színpadán Görgey Gábor darabját, a „Komámasszony, hol a stukker?” című komédiát játsszák, éspedig kitűnő szereposztásban. Színpadra lép Mensáros László, Szabó Gyula, Gáti Oszkár, Márton András és az idén Jászay- díjjal kitüntetett Verebes István. A Görgey-komédiát Bencze Zsuzsa rendezte, a díszletek, jelmezek tervezője pedig Vágó Nelly. A Galéria Pódium júliusi estje 22-én, csütörtökön lesz, ami- . kor fél 9 órai kezdettel Gob- ’ ' bi Hilda Kossuth-díjas, kiváló művészt látják vendégül előadóest keretében. A Galéria-busz július 23— 24-én, kétnapos útra indul, éspedig a Dél-Alföldre, közelebbről Hódmezővásárhelyre és Szegedre. Ott kiállításokkal, művészekkel ismerkednek meg az utasok, megtekintik a két város fontosabb műemlékeit, továbbá részt vesznek a nyári szabadtéri játékokon, mégpedig a nemzetközi néptáncfeszti- vál színpompás gálaestjén. ölül Könyvtárosok tanfolyama (Tudósítónktól:) Megyénk közművelődési intézményeiben, könyvtáraiban, sajnos meglehetősen sok a szakképzetlen népművelő. Ezért határozta el a megyei könyvtár, hogy a Művelődési Minisztérium által lehetővé tett és a Könyvtár- tudományi és Módszertani Központ támogatta középfokú tanfolyamot megyén belül szervezi meg. Az elmúlt év szeptemberétől mintegy negyven dolgozó vesz részt a könyvtár- kezelői képzésben, a tanácsi, a szakszervezeti és az üzemi hálózatból. A közelmúltban került sor a záróvizsgákra: Gyöngyösön 38 könyvtáros tett eredményes szóbeli és írásbeli vizsgát, Baranyi Imre
