Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-03 / 130. szám
\ 4. íiá! ilíU ■■ NÉPÚJSÁG, 1983. június 3., péntek Kiváló pedagógusok fl szeretet erőt ad a megújuláshoz Egy vezető pvónő mérleget készít Sokesztendős, sikerekben bővelkedő nevelő-oktató munkájuk elismeréseképpen kapták meg ezt a kitüntetést. Okét bemutatva, tanulságos sztorijaikat idézve példát is akarunk mutatni azok számára, akik tanulni óhajtanak tőlük. Elégedetten, büszkén kalauzol az épületben Pásztor Andrásné, füzesabonyi vezető óvónő. A magyarázattal sem marad adós ez a határozott fellépésű, energikus, szívélyes asszony, akinek egyik legkiemelkedőbb erénye az, hogy képes a folytonos megújulásra, a fiatalos lendületű újrakezdésre. — A miskolci tanító-) és óvónőképző intézetben, 1952- ben végeztem. Eredetileg tanító szerettem volna lenni. Apám iskolaigazgatóként tevékenykedett a járásszékhelyen, s én az ő nyomdokába óhajtottam lépni. Mégis a rövidebb megoldást választottam, mert így hamarabb szereztem képzettséget. Kellett a pénz, otthon csak a családfő* dolgozott, s a pedagógus bérezés akkortájt nem volt a legjobb. Elhatározásom módosítását mégsem bántam meg. pedig azóta több mint három évtized telt el. Kezdőként visz- szajöttem szülőhelyemre. Méghozzá ebbe az intézménybe, amely akkor szerény méretű, meglehetősen korszerűtlen épület volt. ahol kilencven apróság szorongott. A múltat idézi, olyan érzékletesen, mintha az a harminc év el sem suhant volna. — Pályakezdőként — mindössze tizenhét esztendős voltam akkor — mindjárt engem bíztak meg a vezetői teendők ellátásával. Kissé meglepődtem, s csak apám segítségével, tanácsai, tapasztalatai révén lettem úrrá az olykor tornyosuló bajokon. Az volt a hőskorszak, talán ezért nem méltatlankodtunk a meglehetősen mostoha tárgyi feltételek miatt. A szakácsnő egy jókora lábasban hozta az egyik terembe az ebédet. A kicsik sorba álltak, s így mérte az ételt az otthonról hozott pléhtányérokba. Az időben a közművesítés még vágyálom sem volt, s az igen ütött-kopott, a tízszemélyes asztaloknak is örültünk. A hiányzó adottságokat tenni- akarással pótoltuk, többnyire sikeresen... o Később töretlen fejlődés bontakozott ki, ennek állomásairól szívesen beszél: — 1960-ban újabb csoport rajtolt, 1969-ben még egy csatlakozott a meglevőkhöz, s bővült, nagyobbodott az épület is. 1976-ban megvásároltuk a mellettünk levő házat, s azt átalakíttattuk a gyerekek számára. 1981-ben a régi szárnyhoz hat csoport- szoba társult, a megfelelő kiszolgáló helyiségekkel. így aztán lehetővé vált, hogy 235 aprósággal foglalkozzunk itt nap mint nap. A javuló körülményekben rejlő lehetőségeket sokrétűen aknázta ki a mind nagyobb létszámú testület. — Ezt nemcsak hivatásérzetünk követelte, hanem az is, hogy megháláljuk az állami segítséget, a vállalati, a szülői támogatást, önzetlen társadalmi munkát. 1969— 70-iben bekapcsolódtunk az új óvodai nevelési program kipróbálásába — kísérleti jelleggel —, valamint népszerűsítésébe. A másutt tevékenykedő kollégákat felkészítettük —, hiszen bázis- intézménnyé váltunk —, teendőik mind maradéktalanabb ellátására. Ezt a célt szolgálták — többek között — a bemutató jellegű rendezvények. Arra törekedtem, hogy az általam irányított gárda folyvást gyarapítsa ismereteit, s lépést tartson a rohanó idővel. így érthető, hogy a kollektíva pedagógiai kulturáltsága mind színvonalasabbá formálódott. A fiatalok örültek a szakmai munkaközösségi látogatások során szerezhető, másutt el nem sajátítható ötleteknek, s a rendszeres nevelési értekezleteken is bővíthették tájékozottságukat. o Ez az agilis egyéniség arra is szakított nem sok szabad idejéből, hogy járási óvodai felügyelőként munkálkodjék. — Ilyen szempontból ötvenhárom csoport, száz kartársnő tartozik hozzám, méghozzá munkaközösségekbe szerveződve. Valamennyien részt vesznek a két- vagy (Fotó: Szántó György) háromesztendős továbbképzésben. Azért munkálkodunk, hogy ezeket mind tartalmasabbá, változatosabbá, ka- matozóbbá tegyük. önmagáról nem szívesen szól. Egyéni életének utóbbi tragédiái — többek között férje hirtelen halála — azonban csak felsejlenek a mondatok között. Elborong, tekintete homályosodik, ám' nemsokára ismét energiára valló fények viliódznak benne. — Engem a munka, a mindennapi feladatok regimentje segített át a buktatókon. Talán azért, mert szeretem azt, amit csinálok, s ha ide belépek, felejtem keserűségemet, fáradtságomat, bú- mat-bajomat. Itt szinte átváltozom, majdhogy frissé és fiatallá. A kicsik ragaszkodásából, önzetlen odaadásából merítek folyvást erőt. Higgye el: nincs nagyobb öröm, nem létezhet komolyabb. felemelőbb sikerélmény annál, ha odafutnak hozzám és megsimogatják karomat. Ekkor megerősödik bennem az a tudat, hogy ha valakiért, hát értük érdemes újabb áldozatokat hozni... Pécsi István Bulgáriától Japánig Magyar művészek külföldön Az évad végén több magyar énekes, hangszeres művész és együttes vendégszerepei külföldön a nemzetközi koncertigazgatóság szervezésében. Júniusban Ausztriában lép fel Tiboldi Mária operett- és Szőnyi Olga operaénekes, valamint a Kodály-vonósnégyes. Június 4-én ér véget a Magyar Állami Népi Együta Liszt Ferenc Kamarazene- kar franciaországi sorozata. E hónapban Franciaországban szerepel Polgár László operaénekes, koncer. tezik a Camerata Hungarica, a Vízöntő, a Muzsikás és a Bihari együttes, Benkö Dániel és a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének énekkara. Fischer Annie Japánban zongorázik, Molnár András, Kovács Kolos, Gáti István operaénekes pedig az NDK- ban mutatkozik be. Szintén a Német Demokratikus Köztársaságban ad hangversenyt Lehotka Gábor orgona- és Horváth Anikó csembalóművész. Két orgonaművész: Ella István és Fejér György az NSZK-ban szólaltatja meg júniusban a „hangszerek királynőjét”, s ugyanitt hallhatja a közönség a budapesti Bach-triót. Olaszországban dirigál Sándor János karmester, Portugáliában Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját Horváth Zoltán állítja színpadra. A lisszaboni előadás díszlettervezője Csikós Attila lesz. Takács Klára operaénekest Spanyol- ország, Németh Sándor ope. retténekest a Szovjetunió látja vendégül, Mihály András Svédországban, Lehel György pedig Üj-Zélandban vezényel. F él 4 volt, amikor Szent Péter magához hívatta Kaszás 46 Jánost: — Menj le fiam, Magyar- országra, a Habarcs- és Kőfalóipari Müvek nevű cégnél dolgozik egy Horváth László nevezetű osztályvezető-helyettes. Itt az ideje, hogy megtérjen hozzánk. Háromnegyed 4-kor Kaszás megjelent az irodában, ahol Horváth éppen befejezte az akták rendes napi tologatását, és hazafelé készült. — Nem fél 5-ig dolgoznak? — kerdezte Kaszás. — Maga revizor? — Dehogy, egész másért jöttem... — Sajnálom, ma már lehetetlen habarcsot keríteni. — Miféle habarcsot? — Hát nem habarcsot akar? — Persze hogy nemi — Ezek szerint magának is pattintott kavics kellene. Ma mindenki pattintott kavicsot szeretne. Ez pedig nehéz ügy. Nagyon nehéz. Tudja mit, nézzen be hétfőn reggel, talán tehetek valamit magáért. — De én nem akarok pattintott kavicsot! — Neem? Akkor maga az, aki nem akar pattintott kavicsot ebben az országban... Jól emlékszik, tényleg nem akar? — Nem! — Kaszás erősen izzadt, vonásai eltorzultak. — Tudja, miért jöttem én? — Aha, most már tudom. De hiába, hengeritett homlokfalát a múltkor egy miniszter is hiába kért tőlem. Pedig ő intézte el az útlevelemet is. Kaszás leült az egyetlen székre, szédült. — Értse meg, jóember, nekem nem kell hengeritett homokizé, én odaföntről jöttem. .. — Hát miért nem ezzel kezdte! — Horváth rosszallóan ingatta a fejét. — Egy csomó időt megspórolhattunk volna. Tehát mennyi kavics is kellene? — Nem kell kavics! — Ha önjáró fcőfaló-fúró- altomatikára fáj a foga, rossz helyen kopogtat. Azzal csak az igazgató rendelkezhet. De most kölcsönadta a vágóhíd titkárnőjének, mert borjúmáj kell neki a partira, ahol beeteti vele a bútorgyár főmérnökét, akitől a bőrfotelt reméli, amiért is megkapja a vitorlásüzemben a széllovasát. Kaszás sírva fakadt. — Ne keseredjen el, a jövő hétre biztos visszahozzák. Vagy ha nem... na nézze, ha tudna nekem szerezni két jegyet a Várszínházba, a pucér nőkre... — Drága uram — hörögte Kaszás —, fogja már föl végre, hogy én vagyok a Halál! — örvendek, Horváth. Mit akar ezzel mondám? — Mit akarok! Kapja össze a fogkeféjét, és induljunk. Föl kell érnünk kapuzárás előtt, különben leltárhiányom lesz... — Ne folytassa — emelte föl a kezét Horváth. — Már mindent értek, bár erre nem számítottam. Nos, mennyit akar? — Tessék? — Úgy értem, mennyi kell? — Mi mennyi kell? — Nézze, ne húzzuk az időt, még Légért kell szereznem a patikusnak a Stuge- ronért. Mondja meg bátran, mennyit szokott kapni, hogy egy ideig békén hagyja az embert? — Nem világos, miről beszél. Öltözzön, Péter bácsi már türelmetlenül várja oda- fönt. — Ne srófolja az egekig az árat, az én habarcs-szerző képességem is véges. — Uramisten, miket zagyvái maga itt össze?! — Idefigyeljen, nekem maga ne játssza meg magát. Én akkor eszem narancsot, amikor akarok, én naponta friss alföldi kenyérhez jutok, a lakásomat hőtárolós villanykályha fűti, az ingatlankezelő szó nélkül kicseréli a csöpögő csapjaimat, a szervizben soron kívül megcsinálják az autómat, és mindig visszateszik a motort, a kisebbik gyermekemet is fölvették az óvodába, a feleségem akkor megy táppénzre, amikor jónak látja... De addigra Kaszás 46 János már kiugrott az ablakon. Horváth megvonta a tállát. — örült — mondta, és hazafelé indult. 6 órakor Szent Péter gondterhelten forgatta az előjegyzési naptárat. Sehogy sem fért a fejébe, hogy az utóbbi időben úgy fogynak az emberei. Kuhn Ferenc Pedagógusok őket ünnepli az ország! Minden esztendőben egyszer. Az értelmiség legnépesebb csoportját alkotják, mármint foglalkozásuk szerint a legtöbben vannak. Többen, mint a mezőgazdászok,, az orvosok, a jogászok, a közgazdászok, szóval mindenki másnál. Foglalkozásuk ősi! Korábbi, mint a betűvetés tudománya, hiszen a megelőző korokban is elismerést, rangot, különös megbecsülést érdemeltek a bölcsek, a mesterek, az oktatók, a tanítók, ök voltak azok, akik a tanításon kívül más tudományágakban is jeleskedtek. Gyógyítottak, tanácsot adtak jövendőitek, oktattak, az élen álltak. Elnevezésben nem volt hiány a múlt rendszerben sem! „Lámpások. A nemzet napszámosai”. Igen! őket nevezték így. — Ki volt a tanító? — Sem nem úr, sem nem paraszt! Ha éppen társadalmi hovatartozásukra lenne kíváncsi valaki. Vagyunk — az idősebb generációból még néhány ezren e hazában —, akiket így fogadott a magos iskolaszék képviselője: — No, jöjjön csak fiam! Hát maga lenne akkor az új tanító? Élő történelmi dokumentáció címén — nem tudom elhallgatni egy nyugdíjas tanító tegnap mondott szavait: — Hidd el nekem! Harmincegyszer voltam Tardon gyalog meg biciklim míg végül megválasztottak... Most? Kevés a pedagógus! Pedig tömve a „képezdék”, mégis növekszik a képesítés nélküliek száma... Ki érti ezt? Soha ennyi óvónő, tanító, tanár nem volt szép hazánkban, mint éppen most. Így igaz a sok is, meg a kevés is! Az ellentmondás valóság. Az értők tudják miért! A pedagógus — világszerte — a legváltozóbb, a leginkább alkalmazkodni kényszerülő „forradalmi” tudomány. — Nagy szavak! — Nagy idők! És óriási követelmények. Életdiktálta feladatok. A sikerek, az eredmények mellett ezek aztán hozzák a bonyodalmakat! A nulladik órák, a túlterhelés, a zsúfolt tananyag a megjelenésükkor már elavult, rossz tankönyvek, a pedagógushiány is a valósághoz tartoznak. Nem siránkozunk, de birkózunk velük. Legyőztük az analfabétizmust, ritka az a tanuló, aki ne iratkozna be középiskolába. Óvodáink, iskoláink színvonala más országok szakértőit is ámulatba ejtik, és a magyar diplomának rangja van a világon. Ezek a mi büszkeségeink! Most ünnepeljünk! Üdvözöljük szeretettel nevelőinket, tanítóinkat, tanárainkat És embertformáló, fáradságos munkájukért virágcsokorjaimk átadásakor — szemükbe nézve — szívből mondjuk nekik: — Köszönjük! Szalay István A hónap műtárgya Parádi üvegedény A parádóhutai manufaktúrát II. Rákóczi Ferenc ala. pította 1708-ban. Az üzemben a szabadságharc alatt ablaküveget és közönséges háztartási üvegeket állítottak elő, elsősorban fúvott technikával. Hatvan év múl. tán, miután a gyár kimerítette a környék fakészletét, áthelyezték a mai Parádsas- várra. Ettől kezdve „Űjhuta” néven üzemelt. A reformkorban a magyar ipar a kizsákmányoló osztrák gazdaságpolitika ellenére is szép sikereket ért el. Ezt bizonyítja a gyár sikeres szereplése a III. Iparmű-kiállításon. A kiegyezés után megerősítette az üzem helyzetét a bankok, hitelszervezetek számának megnövekedése, a külföldi tőke Magyarországra való beáramlása. Károlyi Mihály, aki 1890- ben vette át apjától a debrői uradalmat, s vele együtt a gyárat, jelentős mértékben korszerűsítette. A Dobó István Vármúzeum kiállításán az üzem múlt századi termékeit mutatják be. Iskolák és művelődési otthonok Együttműködés a gyöngyösi járásban (Tudósítónktól) A gyöngyösi járásban 29 általános iskola, ugyanennyi óvoda, 26 művelődési otthon és 22 közművelődési könyvtár tevékenykedik. A közművelődési intézmények közül 32-ben függetlenített vezetőt alkalmaznak a községi tanácsok. Az összhangot mi sem jellemzi jobban, minthogy a felelősök kidolgozzák a tanórán és az iskolán kívüli folyó nevelés tervét. Külön említést érdemel a sport és a testnevelés előrelépése: a tornatermek száma 11-ről 19-re nőtt. így az iskolák 6Ö százalékának áll ilyen helyiség a rendelkezésére. A tanácsok anyagi lehetőségeikhez képest törekednek a tárgyi feltételek biztosítására. Mégis több helyen a művelődési házak nagytermében: Abasáron, Adócsőn, Apcon, Gyöngyöspatán, Gyöngyöstarjánban és Nagyrédén élnek ezzel a lehetőséggel. Baranyi Imre
