Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-22 / 146. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. június 22., szerda A PILLANAT DRÁMÁJA KITERÍTVE Népújság-fotó ’83 A Népújság fotóriporterei — Kőhidi Imre, Perl Márton, Szabó Sándor és Szántó György — közös kiállításon mutatkoztak be az egri közönségnek az Ifjúsági Házban. A fotoriporter az alkalom, a pillanat foglya. Küldik, hogy egy eseményt, egy arcot rögzítsen, hogy az újságban megjelenhessek a kép. Az a kép, amely a pillanat kimerevített, kiterített látványa — ha úgy tetszik — látszata, de a lényeget mutatja mégis. Ezért a riporter szolgája a mindennapi életnek, de alkalmanként mestere, művésze a szakmának, amely arra készteti őt, hogy az idővel és a percnyi történéssel versenyt futva örökítsen meg valamit, vagy valakit, hogy az olvasó is gazdagodna, az újság lapjai pedig megőrizzék a kort, a kor emberét, szellemét az utánunk következőknek. A bevezető talán száraznak tűnik, de ennyit elöljárójában el kell mondanunk ahhoz, hogy ezt az eleven kiállítási anyagot a közönség figyelmébe ajánljuk. Mintha a kiállítás idejére a fotóriporterek szakosodtak volna. Perl Márton a közélet és a család témakörében mozog fotóival. A Parlament épülete, mint tetszetős és régen, sokszor körüljárt téma most belülről, a t. Ház ülését nyitja ki. Benne a jól ismert arcokat, az ország egyes vezetőinek portréit mutatja. Nem akar a riporter versenyre kelni nevesebb fővárosi kollégáival Kádár János, Lázár György, Gáspár Sándor, Hetényi István, Méhes Lajos arcának megörökítésében. Mégis van ezekben a portrékban valami jellegzetesség, az egyéni megfigyeléseknek, az egyéni látószögnek az a bizonyos sajátja, amely éppen ezt az arcállást vagy arcmozgást vette észre az ismert emberben. Perl Márton portréi nemcsak a kísérő mozzanatoktól, a környezetektől hitelesek, hanem attól is, ahogyan rajtuk a részletek kendőzetlenül odatartoznak az egészhez. A kiállítási anyagban a felső sorban elhelyezett gyer- mekarc-fotó, a két nagy szem úgy tekint le ránk, hogy többször visszatérünk hozzá. Mert Perl Márton a gyermekeket és az öregeket is kutatja lencséjével. Szabó Sándor a Munka feliratú tasakjában kutatott, amikor a kiállításra készült. Nyomasztó emlékeinket a gázkitörésekről sokáig nem felejtettük el, s most képeivel ő ismét figyelmeztet, hogy az elemek erőit tisztelnünk kell, kordában kell tartanunk. S ha már a lángra lobbant gáz tüzes kitörését bemutatta, melléteszi, roko- nítja vele a szénégetés köznapi mesterségét, szerénységét, erdei hangulatát is. Ha a kiállítással kapcsolatban a pillanat drámájáról beszélünk és arról, hogyan is fest az, amikor egy a robbanásig feszült pillanat lezajlik, akkor elsősorban Szántó György sportfotóira gondolunk. A küzdelem középpontjában ezeken a képeken az a bizonyos labda szerepel, amely cél, ok, harc, gyötrődés tárgya, eszköze, idegek harca, győzelem, veszteség, gyönyörűség. Mert ez a kor szereti a labdát. És mit tud tenni vele, érte?! A vízilabda-kapus arcát elfigyeljük hosszan, ahogy minden idegszálával tettre összpontosít. A képben minden mozgónak, az egész mozgalmasságnak a csúcsa ez az arc. Ezt a látványt csak elkapni lehet a folyamatból. Ki is csúszik a szánkon a képre nézve, a riporterre gondolva: szerencsés flótás! És ha csak egy ilyen telitalálat lenne! Az ökölvívás egyik pillanatából néz ránk az egri építők egyik „harcosa”, amitől és akitől a néző harsány jókedvre derül. Pedig az arc komoly méltatlankodást irányít felénk. Külön világba vezet be minket Kőhidi Adria-riport- ja. Van az életünk és van az Adria felirat áll egy parti részlet fotóján — ez az egyetlen felirat van a kiállításon — és ez a szöveg elárulja, mekkora élménye lehetett Kőhidinek, amikor a tengerben a víz alá merült, kellőképpen beöltözve, bizonyára rettegve is a meglepetésektől. Ezek a színes fotók főtémául a tengert, a nagy vizet tárják elénk. A különböző színes megoldások, a technikai fogások bizonyítják, hogy itt már nemcsak a pillanat szolgája működött, de művészi igény is alkotást akart. S íme, ezek a képek is vallják, hogy a nagy víz, a tenger is csak úgy érdekes számunkra, ha úgy nézzük, úgy mutatjuk be azt, hogy közben az embert is odaláttatjuk. Ez a kiállítás az évente elkészülő több ezer felvétel közül igencsak ízelítőt adhatott. Talán nem is a leg- plasztikusabb összképet rajzolja meg a négy riporter munkásságáról. A válogatás és rendezés szempontjairól is lehet elgondolkodni. Mi most csak a tényt üdvözöljük, hogy a négy riporter érdeklődést akart felkelteni egy szorgalmas munka és látható eredményei iránt. Ez teljes mértékben sikerült. Farkas András ELŐDEINK OTTHONAI (VII/2.) Hogyan laktak Rákóczi korában ? A reneszánsz emlékei hazánkban a török hódoltság idején többé-kevésbé meg maradtak. A császári hadak pusztították el építészetünket a törökök után, amikoi Európában már a barokk uralkodott. A barokk központja az ellenreformáció fellegvára: Róma. Innen terjedt el Európában, Anglia kivételével, elsősorban a templomépítésben. A főnemesség szigorúan igazodik a főpapsághoz, Moliére úrhatnám polgárai a nemességhez. A világi építkezés példája Franciaország. A papság és az arisztokrácia az ellenreformáció és az abszolutizmus jegyében ragyog- tatja meg hatalmát. A szob- rászatot és a festészetet éppúgy az építészet szolgálatába állítják, mint a belső tér kiképzését. A reneszánszban Leonardo da Vinci a művészetek elsőbbségi harcában még a festészetet helyezte előtérbe, most az építészet jut fölénybe. A barokk gúnynév, annyit jelent, hogy nyakatekert, bonyolult. Továbbviszi a reneszánsz sarkított szerkesztési módszerét, s ha lehántjuk a barokk művészet színpadi elemeit, az aranyos, színes, káprázatos dekorációt, kitetszik a reneszánsz szigorúan racionális szerkesztési elve. A barokk világi építészete a palotákban tombolja ki magát. A mintakép a ver- sailles-i királyi palota. A fertőd! Esterházy- és a keszthelyi Festetich-kastély megőrizte a francia példa emlékeit. Az a teatralitás, amely a barokk palota felületét jellemzi, a díszítések megtört vonalrendszerével, ívekkel, hajlatokkal, a fény és árnyék játékára építő plaszticitással, a reneszánsz számára idegen volt. Ha a reneszánsz az ésszerű nyugalom megtestesítője, a barokk az érzelmes mozgalmasságé. A polgári otthon lakótere nem sokat változott. Bővült az alkóvval, ezzel az ablaktalan szobával, mely még a két világháború között is megtartotta eredeti nevét, s régi barokk kori szerepét. Összekötő volt a bejárat és a lakásbelső között, sokszor hálóhellyel is, készen a vendég fogadására. Az alkovot ajtó vagy függöny választotta el a lakás meghittebb részétől. Falát nem festették, textíliák védték, szövet-, selyemvagy bőrtapéta. A sötét bú- torzatú szobákat az eleven színű függönyök, falborítások tették közvetlenné. Más jellemzői voltak a német, németalföldi államok barokk stílusának, mint a franciának. Visszafogottabb polgáribb, szerényebb. A polgár a zordabb időjárás miatt is rákényszerült, hogy visszahúzódjék meghitt otthonába, szőnyegekkel borított falai közé, a barokk századaiban feltűnt lefüggönyözött ablakok mögé. A kazettás mennyezetek helyébe gipszből mintázott stukkók kerülnek, vagy a fehérre festett oldalfalakra is: freskók. Már a reneszánsz kedvelte a festményeket, most az ősök portréi is fölkerülnek a falakra, s a címerek a szobák sarkába. Találkozunk új bútortípusokkal, első helyen a garnitúrákkal: karszékekkel, támlás székekkel, ülőkékkel — más néven zsámolyokkal. A bútorok kárpitja gobelin, selyem, gyakran hímzéssel. Béthlen Kata, írja levelében' hogy * . faszékei nincsenek, „mivel mind posztós varroXVII. századi barokk fenyőfaszekrény (Iparművészet Múzeum) (Fotó: Decsy Pál felvétele — KS) tás székeim vannak”. Ilyen varrottas, vagyis keresztszemes és alakos hímzésű ülő- garnitúrát őriz a Nemzeti Múzeum Rákóczi Ferenc regéd várából. Hímzettek voltak a főurak abroszai is: közepükön koszorúba vett ornamentikával, címerekkel, monogrammal. Hímzéssel díszítették a kéz-, fej- és arctörlő keszkenőket is. Ezüst-, aranyszálak teszik ékessé ezeket a textíliákat. A láda változatlanul hű kiegészítője az új bútoroknak. Az új komód (a sublót, vagyis a fiókos szekrény) napjainkig kedvelt, jól kihasználható darabja enteriőrünknek. A tálalóval már megismerkedtünk a reneszánsz újdonságán, a kre- dencen. Most bővül, hogy helyet adjon a terebélyes tálaknak, kannáknak, evőeszközöknek. A barokk nagy öblös formái, a bőséges növényi ornamentika az evőeszközök eredeti rendeltetését éppúgy elfedik, mint az öltözködés az emberi test formáit, a paróka a fejet. Szaporodnak a különféle rendeltetés^ asztalkák, az egyik írásra alkalmas, a kezésre. A fal közelébe — másik tükör előtt a szépít- s mint általában a barokk bútorok, nem közvetlenül mellé, hanem elébe — órák kerülnek. Az ágy nem csupán alvásra szolgál, hanem ünnepi kultuszra is. XIV. Lajos feleségével együtt Versailles- ben ünnepi ágyán tart fogadást, s ezek az ágyak, éppúgy a főúri társas élet középpontjai, mint a szobák. A tárgykultúra minden lehető formája bővül. A távoli Kelet, Kína, Japán. India iránti érdeklődés ösztönzést ad a porcelángyártásnak (Meissen), a fajansziparnak (nálunk: Holies). A kastélyok kínai szobáit lakkozott kínai bútorok népesítik be, asztalok márványlapját kínai porcelánok, a falat, kínai mintára papírtapéta borítja. Amit mainak gondolunk, már feltűnik a lakáskultúra újkorában, legfeljebb stílusonként módosul, vált szerepet. Rákóczi kora (Sárospatak) a nagy belső tereknek kedvez, a kényelmes, terebélyes díszekkel bőséges pompának. Koczogh Ákos (Folytatása következik) A Szót kérek!, á rádió reggeli híradásainak azonos időben visszatérő rovata mindössze három perc, de gyanítom, hogy milliók hallgatják, mert ezekben a reggeli órákban, a munkába készülődés idején szinte minden magyar családban nyitva vannak a rádiók és a fülek is. A nem túlságosan vigasztaló hírözönben szigetként emelkednek ki ezek a kis írások. A múlt hét egyik reggelén Bajor Nagy Ernő beszélt a KI MIT TUD?-ról. Mit is mondott? „Vannak heteink, amelyekbe a böllér- bicska kíméletlenségével vág bele egy-egy keserű hír: itt és. itt garázdák kötöttek egy étterem vendégeibe. A tettesek fiatalok. Ebben és ebben a községben milliókat érő gépeket tettek tönkre sor alá való legények. Másutt nemi erőszakot követtek el bandába verődő suhancok. De néhány hete valami fiataljainknak egy merőben más életvezetésű és népesebb rétegére irányítja az ország figyelmét. A tévéműsor szereplői táncosok, zenészek, prózamondók és bűvészkedök, énekesek és akrobaták. E műsor révén néhány napra általános iskolás gyerekek válnak ismertebbekké, mint az egyetemi professzorok. Viták lángolnak fel arról, hogy a zsűri mit becsüljön többre, a hivatásos előadóművészi pálya felé sandítok produkcióit vagy azokat a számokat, amelyekben ott van az ama- tőrség hamva... Az adások idején néptele- nek az utcák, az ország társadalma figyeli a tisztes játékot. És az emberek nem is azt tartják lényegesnek, hogy kiből válik nagy és hivatásos1 művész, hanem azt, hogy most a 7. KI MIT TUD?” során 25—30 ezer fiatal állt a zsűri elé, hogy számot adjon valami olyanról, ami több mint a mindennapok munkája és amiről föltételezte, hogy másokat is érdekel. „Valamennyien olyan fiatal közösségekből kerültek ki, ahol a becsületes, szép teljesítménynek van rangja, ahol nem az a különb legény, aki együltében megiszik tíz üveg sört, ahol nem attól függ egy lány megbecsülése, hogy menő udvarlója van, aki ellátja Dior-köl- nivel, hanem attól, miként gazdálkodik szabad idejével és tálentuimával. A mai ifjúság szép becsvágyának hordozói ők...” Szólt még a jegyzetíró arról, lehet, hogy ezek a sikerek elhamvadnak a tévéadás végeztével, de lehet, hogy ott az Almási téri művelődési házban új tervek születnek, a még jobbról, a még szebbről, hogy érdemes okosan, szépen élniük, szeretni nagy zeneszerzők és költők műveit vagy akár a népmesét, mert mindebben népek hangja szólal meg, kapcsolja hazánkat a nagyvilághoz és bennünket egymáshoz. Az Irodalmi figyelő szerkesztői és a helytörténész — dr. Ferenczi Miklós, körzeti orvos — a dunaalmási Csokonai- és Lilla-kultusz ápolói a református temető két sírját állták körül. A két vörösmárvány emlék alkalom volt arra, hogy a beszélgetések során rávilágítsanak két szerencsétlen sorsú ember boldogtalanságára. Reményhez megzenésített első sorai a XVIII. század végének egy szegény, kóbor költőjét idézték. A vers azonban nem tisztán a reménytelenségé és boldogtalanságé, hanem a boldog emlékeké is. A .második versszak két sora: „Lilla szívét kértem; / S megadá az ég..a boldog egymásra találás bizonyítéka. Csokonai feleségül akarta venni Vajda Júliát, a gazdag komáromi kereskedő lányát, s hogy kezét elnyerhesse, állás után szaladgált Dunántúlon. A Keszthelyről írt leveleit azonban a zord atya elrejtette lánya elől. Teljesebb lett volna a kép, ha valamilyen formában megjelent volna Komárom akkori szellemi élete. A város, a bécsi, pozsonyi, győri hajók kikötője, árukon kívül szabadabb szellemet és er- kölcsiiséget hozott falai közé. Bédiné Fábián Júlianina nemcsak főkötőket varrt Gvadányi távoli tisztelője maga is írt verseket, szívesen adott otthont a bontakozó szerelemnek. Itt ismerte meg Csokonai Lillát, és itt virágzott ki az a szerelem, melynek merészségétől később megriadt, de ami élete során elkísérte. A Reményhez (jó lett volna hallani) és az 1802-es dedikáció már a lemondást tükrözi: „Elfelejthetetlen angyalom. Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom. Emlékezz meg íróijáról, aki miattad siet a halálhoz, akit te hidegebben fogadsz, mintsem érdemlené. Élj vígan!” Elevenné és színessé tette a műsort a múzsákról, Szendrei Júliáról, Kratoch- will Zsuzsáról szóló megemlékezés. Érdekes is lenne egyszer olvasni a névtelen és híres múzsák történetét, mert életüket, viselt dolgaikat a költészet őrzi. Más ez a szerelem Balassinál és más Adynál. De azit is érdemes lenne megírni, hogy ők sem voltak mentesek némely hibától, amiket azonban a túlfűtött érzelem eltakart. Ebergényi Tibor Hiányoznak a fiatalok Könyvtári gondok Felsőtárkányban (Tudósítónktól) Közel két éve, hogy a fel- sőtárkányi községi könyvtár új helyre költözött. A helyi tanács megvásárolta a volt babtista egyházközösség épületét, így a helyi bibliotéka 72 négyzetméteren kezdte működését. A két helyiség berendezését a megyei könyvtártól kapták ajándékba 1981 tavaszán. Az állomány 5100 kötet, évente 15 ezer forintból kell beszerezni az újdonságokat. Heti nyitva tartási ideje hat óra, de ez meglehetősen kevés. Talán ennek is tudható be, hogy kevés az olvasó is. Az elmúlt esztendőben 325 tó iratkozott be ide, az olvasók aránya elmarad a járási és a megyei átlagtól. Különösen feltűnő, hogy hiányoznak a fiatalok. Ez abból származhat, hogy a nekik szóló irodalom elég szegényes. Folyóiratokból, periodikákból sem áll elegendő rendelkezésre, napilap pedig egyáltalán nem jár, hiány van ifjúsági és gyermekújságokból is. A lehetőségek pedig adottak, az intézmény korszerű, esztétikus körülmények között fogadhatja olvasóit. Különböző szervek és a fönntartó összefogásából feltehetően jobb munka születhetne a jövőben. Baranyi Imre
