Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-08 / 108. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1983. május 8., vasárnap A kezdetekről... MINDENNAPI NYELVÜNK Fintor vagy grimasz? Két okból is foglalkozunk a címbeli két szóalakkal. Először egy olvasónk kérdésére válaszolunk. Ezt kérdezte: a fintor jó magyar megfelelője-e az idegen nyelvből átvett grimasz szónak, s ha igen, akkor miért nem a magyar megnevezéssel élünk inkább. Hogy a választ megadhassuk, el kell mondanunk a következőket: A mai nyelvhasználatban, szóban és írásban ugyancsak bízunk sajátos közlő, kifejező szerepet a fintor szóra és szócsaládjának többi tagjára is. Hogy a fintor, fintorítás, fintorít, fintorog, fintorgás, fintorgat, fintorgó, szóalakok milyen gyakran jutnak nyelvi szerephez napjainkban, arról ezek a szöveg- részletek tanúskodnak: „A sors fintora, hogy az edző két legkiemelkedőbb képességű versenyzője csak harmadik lett.” (Népsport, 1983. márc. 28.). — „Miniszterek fintorognak, ezek a nagyon komoly emberek fintorokat vágnak” (Kritika, 1983. 3. sz. 38.1.). — „Az Ablak (a tévében) szellemeskedlk, tréfál, bohóckodik, mókázik, fintorog” (Magyar Nemzet, 1983. márc. 30.). — „Árpád fintorog” címmel jelenik meg egy környezetvédelmi riport az Élet és Irodalom hasábjain (1983. ápr. 1.). — „A vásárlók fintorognak, mert a boltok hűtőpultjain mejelent a fekete felvágott” (M. Nemzet, 1983. márc. 31.). Illyés Gyula Hangverseny a parkban című versében is kulcsszerepet nyert a fintorgás szóalak: „Válik nyomban szét, / a két / öngúnyoló fintorgás.” Figyelemre méltó témánk szempontjából ez a szöveg- összefüggés is: „A rendszeres fintorgó maga sem mer akárkinek a képébe grimaszolni” (Magyar Hírlap, Képes Melléklet, 1983. márc. 19.). Ez a részlet is azt sugallja, hogy a grimasz és a fintor; a fintorog és a grimaszol nem teljesen azonos jelentésű és használati értékű nyelvi formák. Bizonyos beszédhelyzetekben nem cserélhetők fel. Sajátos hangulati töltésük is eltérő. Bár alapjelentésükben a lekicsinylésre, a megvetésre, az undorra vonatkoztatható gesztusokra is utalhatnak, a minősítésben lényeges különbség van közöttük. A grimasz, a grimaszol inkább a bizalmas társalgási nyelvben használatos, a fintor, a fintorog ma már szélesebb körben jelentkező nyelvhasználati formák. A kicsúfolás szándékában és minősítésében sem vonhatók, egy kalap alá a magyar fintor, fintorog és az idegen szerzemény, a grimasz és a grimaszol. így csak a beszélő szándéka, a mondanivaló jellege és a beszédhelyzet dönti el, melyikükkel éljünk nyelvhasználatunkban. Dr. Bakos József Cigány múzeum Megnyílt az újjárendezett cigány képzőművészeti múzeum a Dráva mentén fekvő Luzsokon. Az ország első ilyen jellegű állandó kiállításának látogatói Pécsről az ormánsági Vajszlón át közelíthetik meg a falucskát. A múzeumban — amely mindennap nyitva van) 10 és 18 óra között — a Baranyában élő cigány származású naiv képzőművészek legérdekesebb alkotásai kaptak állandó otthont. Luzsok lakosságának többsége cigány, etnikailag is hiteles környezetben működik tehát a sajátos tartalmú múzeum. A kiállítást egy népi műemlékké nyilvánított, múlt századi — fehér falú és zsupptetős — parasztházban rendezték be. (MTI) A film rendezője, Dobray György már első bemutatkozásakor sajátos nézőpontról tett tanúbizonyságot. Emlékezetes Áldozat című műve, amely a viktimoló- gia, az áldozattan szemszögéből vizsgálta a bűnt, azt véve szemügyre, hogy kik is azok, akiket a bűnözők kiválasztanak. A Vérszerződés című alkotásában is különleges módon keresi a társadalomellenes cselekedetek gyökereit. Két fiatalembert választ főhőséül, akik éppen katonai szolgálatot * teljesítenek, összesodródnak, megszöknek, hogy egyikük volt menyasszonyának esküvőjén jelen lehessenek, s verekedésbe keverednek. Ebből börtön lesz, onnan pedig — az újabb szökés után — egyenesen ível az útjuk a tragédiáig. Egyre mélyebbre kerülnek, míg nem lesz tovább kiút számukra. Az alkotók számára nem a történet a lényeges. Inkább a főszereplők alkata, jelleme. Az egyik fiú rámenős, örökké győztes akar lenni, a másik szinte a gyengeelméjűségig szelíd. Mégis ez utóbbi cselekszik eszelősen vészhelyzetekben, szúr, lő, üt. Bárhová is keverednének, ez a páros mindenütt gyúlékony vegyü- letet alkotna, mivel egymást .cukkolják” bele az újabb és újabb szörnyűségekbe. 'Ilyen értelemben mindegy is (?), hogy milyen hátteret „varázsolnak” köréjük. — Nem engedem haza Emmiikét! — támadt rá nyomban, amint megérkezett. — Hiába is jött érte. Jól érezzük magunkat, ne vigye vissza. Az a falu a halála lesz! Maga csúnya! Gonosz! Tamás értetlenül állta a szózuha tagot. Tulajdonképpen nem is azért jött, hogy hazavigye a feleségét, maga is azt tartotta, legjobb, ha még marad, legalább magához tér abból a sokkhatásból, ami az áthelyezéssel érte. Este színházba mentek, utána vacsorázni a szálló éttermébe, vasárnap délelőtt fagylaltoztak a Virág cukrászda teraszán, majd elve. gyűltek a Kárász utcai kor- zózók zsibongó, tarka tömegében. Ebédelni az újszegedi tóteraszra vitte őket Ágoígy gondolhatták az alkotók is, mert nem egy „mesét” találtak ki számukra, hanem három filmre való anyagot összehordtak valószínűleg olyan megfontolásból, hogy különböző helyzetekben még jobban megmutassák, miféle eszte- lenségre képesek hőseik. Ebből két dolog adódott. Egyrészt mikor már kezdené megérteni a néző a szituációt, azonnal máshová vezetik. A katonaságból a börtönbe, a börtönből a vidámparkba, onnan buta kis nők lakására. Hangnemek, jellemek kavargásában elvész a drámai szál, a szereplők végzetsújtottan mennek saját útjukon, mert a környezet nem olyan éles körvonalakkal megrajzolt, hogy igazán beleszóljon életükbe. Ebből adódik a másik probléma: éppen azért, mert a világ elmosódott a két fiú körül, egyre inkább az a benyomásunk támadhat, hogy ők erre a sorsra születtek, nem is kerülhetnék ki azt a véget, mely rájuk vár. Valamiféle eleve elrendeltség húzódik meg bennük, arra gondolni sem lehet, hogy' valarfii másképp alakulhatna. Sajnos ez eleve kétségbe vonja a látottak hitelét: nem két olyan normális embert látunk, akik sajnálatos módon elvesztik a társadalommal való egészséges kapcsolatukat, hanem két olyan fiatalt, akik szinte orvosi esetnek számítanak. S ez nem azért van így, ta néni, s mindezt Tamás fizette. Ráment tanári fizetésének nagy része, még jó, hogy mindig takarékosan és józan beosztással élt. Volt egy kis megtakarított pénze, abból adott háromezer forintot Emmikének az útra, hogy belátása szerint gazdálkodjon. De Emmike már elköltötte a pénzt, egy csomó haszontalanságot vásárolt Ágota néni biztatására. Egy aljat, két ingblúzt meg piperecikkeket. Ágota néni igyekezett kihasználni, bár kétség nem fért jó szívéhez és vendégszeretetéhez. De kényelmes volt, nem főzött otthon, azzal áltatva önmagát, hogy elegendő neki egy kis párizsi meg egy tea. Mert csak csipegeti az ételt, nehogy meghízzon. De amikor Tamás fizette a vacsorát, két szelet sertéskarajt megevett sok salátával, és még a süteményt is mert az ábrázolt alakok valószínűtlenek lennének, sokkal inkább azért, meri hiányos a 'film környezetteremtő, valóságfeltáró ereje. Valóságosabb helyzetekben őket is jobban kiismernénk s részvét is támadhatna irántuk. Így azonban a légüres térben elveszve, közömbösen figyeli őket a szemlélő, mint a gombostűre szúrt rovarokat: lám csak, ilyen is van, dehát minderről nem tehetünk, vannak, akik erre ítéltettek. Végső hatásában tehát éppen ellenkezőjét éri el a film, mint amiért készítették, nem visz közelebb a bűn okainak megértéséhez, csak reménytelen emberi sorsokat ábrázol. Legjobban maga a történet hiányzik, az a folyamatos elbeszélés, amely ugyan más, rendezettebb, mint a valóságos élet, de épp ez adja meg a lehetőséget a néző számára az összefüggések megértésére. Hiába a két főszereplő kitűnő játéka — Epres Attila és Bubik István ígéretes tehetségek — hiába az operatőr, Szabó Gábor erőteljes, kifejező fényképezése, a végeredmény hiteltelenné válik. Kiderül: nem elég egy újabb szemléletbeli csavar ahhoz, hogy valami újdonságot lássunk, a társadalom valódi ábrázolása, értése és megértetése nélkül nem leszünk okosabbak, — ha a nézőpontunkon változtatunk csak. Gábor Lá«zló legyűrte. Utána fagylaltot kért. Megivott fél üveg bort egymaga, és keresztbe állt a szeme, amikor hazafelé mentek. Taxi után kiáltozott, még jó, hogy nem volt szabad taxi a környéken, legalább kiszellőztették a fejüket az éjszakában. Szép tavaszi éjszaka volt, sok csillaggal. Abban állapodtak meg, hogy Emmike marad még Ágota néninél Szegeden, s mivel nem tud neki most pénz adni, majd postán küld, amint hazaér, kétezer forintot. Ö meghúzza magát otthon, elég neki az iskolai ebéd, vacsorára eszik majd valami hideget. Tamás örült, hogy a felesége kedélyállapota megváltozott, hogy vidám és nyoma sincs már nála az ingerlékenységnek. Jó tanácsot adott a doki, segített a kikapcsolódás. De mi lesz, ha visszatér? Egyelőre nem akart erre gondolni. Nyakig volt a munkában, közeledett az év vége, egész napját a2 iskolában töltötte. Tanártársai közül többen is invitálták vacsorára, baráti látogatóba, szerették és sajnálták is, de soha egy szóval se említették az aggteleki esetet. A meghívásokat azonban sorra visszautasította, arra hivatkozott, hogy sok a dolga a kertben, s majd ha egyszer Emmike itthon lesz, tiszteletüket teszik, de addig, ne is haragudjanak... A kertben valóban sokat dolgozott, amint hazajött az ' iskolából, nyomban felvette kerti ruháját, így nevezte A kezdetekről semmit nem tudunk, és mégis elraktározódott bennünk, értelmünkkel föl nem fogható módon. A kezdetek: várandós fiatalasszony mondja a játszótér padján szomszédjának, hogy a jövő héten minden bizonnyal megszületik a ba. ba. Aggodalomra ok csupán annyi, hogy a házban nincs telefon, mi lesz, ha türelmetlen az érkező, mint volt az első is... Ezt a mosolyt, a világra jöttünket megelőző mosolyt, a várakozás örömét honnan is tudhatnánk? Vagy mégis? Az a kapocs, az az érzelmi kötődés már akkor létezett. Szükségünk volt rá, kiköveteltük magunknak. Már felnőttként egy-egy töredéke a kezdeteknek felvillan: „akkor is ilyen meleg tavaszi nap volt; apád fü- rösztött először, én féltem, hogy kicsúszol a kezemből; megvan ám még az első rugdalódzód...” Fényképeket mutat és felsóhajt: „milyen szép gyerek voltál!” Higgyük el neki, még ha a kép cáfolná is a szavait. Azt az örömet idézi, amit megszületésünk okozott. És sorolni tudja még, hogy mikor, mia foltozott nadrágot és az ujjatlan pulóvert. Annyi salátája, zöldségféléje termett a kertben, hogy akár piacra is vihetett volna belőle, öröme telt benne, estére jóleső fáradtság kerítette hatalmába, és a televízió előtt rendszerint elnyomta az álom... A következő hétvégén nem látogatott Szegedre, elhatározta, megismeri inkább a környéket. Gyalog indult útnak, az út a Kórogy-ér mentén kanyargott. Fák álltak őrt távoli tanyák körül, pacsirta szállt a magasba, fecskék cikáztak a kalásztenger fölött. Tóvár társközsége a négy kilométerre fekvő Kislak volt, a felső tagozatosok onnan is hozzájuk jártak iskolába, minden reggel hozta őket a sárga autóbusz. Kislak a Körös partján épült, zúgó erdő vette körül, széles legelőin hatalmas birkanyáj hömpölygött. Pulik terelgették, a juhász mozdulatlanul állt a víz partján. Látnivalója is akadt, ötven méternyire tőle ladikjában csendesen ringatózva öreg halász kuporgott. Ugyanolyan szobor, mint az előbbi juhász. Vajon ugyanazt gondolják, vagy nem is gondolnak semmit e tájban mozdulatlanná merevedett emberek, csak ülnek, és figyelnek némán? Csobbant a víz, a horgon kilós ponty ficánkolt. A zsákmány izgalmától az öreg halászon semmi sem látszott, mozdulatai nyugodtak voltak, természetesek. Tamás vei örvendeztettük meg. Már áll a baba, már iskolás, már nehezen fékezhető kamasz. Csupa szándékunktól független történés, nincs benne érdemünk. Mikor és milyen lehet? Már ésszel élő emberként könnyen kifürkészhetjük, hogy minek örül az, aki világra hozott. Elegendő olykor néhány megnyugtató mondat: „jól vagyunk, te is vigyázz magadra...” Hébe-hóba virágcsokor, egy-egy köszönő szó, hogy tudja, szeretjük. Viszonzást mindenért úgy sem adhatunk. Anya és gyereke közül mindig az utóbbi marad az adós. Adósságunkból az év egy napján, ezen a májusi vasárnapon valami keveset tör- leszthetünk. Ügy lenne persze jó, ha a többi napon sem adnánk kevesebbet. Nem virágból, szóból, hanem szerétéiből. Vigasztalhatjuk persze magunkat azzal, hisz’ így igaz, hogy ő enélkül is velünk van. Köszöntsük ezért is, hogy így megkönnyíti a dolgunkat, ahelyett, hogy szüntelen lelkiismeretfurda- lásra késztetne szemrehányó tekintetével... felugrott és odasietett. Amikor a hal a zsákba került, s a horog az új csalival a vízbe buggyant, nem állhatta tovább a némaságot. — Jó a haljárás — kérdezte, aztán rájött, hogy ez elég buta kérdés. Zavartan folytatta: — Csendes itt a víz! Ez is butaság. Idegességében leült a partra. A szájába vett hosszú fűszálat rágcsálta. A halász nem válaszolt. Már-már azit hitte, hogy nem is kap választ, s kászálódni kezdett, hogy továbbmegy, amikor az öreg megszólalt. — Most. Nem tudta, mire érti. Várt. Csak akkor vált világossá előtte, amikor folytatta. — De tavasszal és ősszel nagyon is ideges. Ideges a víz. Igen, amikor olvadás után, vagy nagy esőzések következtében megárad. Habos, zavaros, ézt nevezi idegességnek a há- lász. Találó hasonlat. Visszaült a fűbe. — A szomszéd faluban vagyok tanító. Imádom a halat, de ott nem lehet kapni. Kijárhatnék én is ide horgászni ? — Ha van ideje. Meg engedélye. Mert az kell. — Megszerzem. — Akkor jöhet. Amit fogok, a piacra viszem; addig is vehet tőlem, ha szereti. Látni magán, hogy tanító. Ezt egy szuszra mondta, kissé bele is fáradt a beszédbe. Most majd fél óráig nem szól, figyeli a csalit. (Folytatjuk) VÉRSZERZÖDÉS, AVAGY A bűn lejtőin
