Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
8. IRODALOMÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1»83. május 7., szombat Anyák napjára Az egyik legszebb ünnepünket nem jelöli piros betű a naptárban. Május első vasárnapja hagyományosan az édesanyáké. Igaz, most május elseje esett arra a napra, ezért a második vette át ezt a „szerepet". Ilyenkor mindnyájan gyerekekké válunk, szép ruhába öltözünk, s köszöntjük azt, aki számunkra mindig is a legkedvesebb volt. Az édesanyánkhoz való kötődés egyben múltunk, örökségünk őrzését jelenti. Az emberi élet folyamatosságának tiszteletét. Ez alkalomból Csingiz Ajtmatov regényéből közlünk egy részletet, amely az író népének egyik legendája. S bár más nép hagyománya, mégis ismerősen szól számunkra is, hiszen arról beszél, hogy legnagyobb értékünk az emlékezetünk, nyelvünk — s legszebb kötelékünk édesanyánk szeretete. Felvételeinken terményekből láthatóak (Perl Mártó Csingiz Ajtmatov: Hz évszázadnál hosszabb ez a nap (Részlet) — Megismersz engem? — kérdezte az anya. A mankurt taga- dóan megrázta a tejét. — Hogy hívnak? — Mankurt — felelte az. — Csak most hívnak így. A régi nevedre emlékszel? Próbálj visszaemlékezni az igazi nevedre. A mankurt hallgatott. Anyja látta, hogy emlékezni próbál, két szemöldöke között az erőfeszítéstől nagy verejték cseppek ütköztek ki, és szemére remegő köd borult. De látszott rajta, hogy áthatolhatatlan, süket fal támadt előtte, s azon nem bírt áttörni. — Hát apádat hogy hívták? S magad ki vagy, milyen törzsbeli? Hol születtél, azt sem tudod? Nem, nem emlékezett semmire, nem tudott semmit. — Mit tettek veled! — suttogta az anya, és szája megint vonaglani kezdett, nem tudott erőt venni rajta. Fájdalmában, dühében és bánatában fuldokolva újra felzokogott, hiába próbálta fékezni magát. Az anya keserve egyáltalán nem hatotta meg a mankurtot. — El lehet venni a földet, el lehet venni a vagyont, el lehet venni az életet is — mondta fennhangon —, de kicsoda találta ki, hogy merényletet kövessen el az ember emlékezete ellen?! Ö, úristen, ha létezel, hogyan sugalmazhattál ilyet az embereknek? Nincs elég gonoszság amúgy is a földön? Akkor mondta, mankurt- fiát nézve, emlékezetes, fájdalmas szavait a napról, az istenről, magáról, szavait. amelyeket ma is idéznek tudós emberek, amikor a Sárga Homok története kerül szóba... És akkor kezdett bele a siratásba, amire tudós emberek máig is emlékeznek: — Men botoszi öglen boz maja tulibin kelip iszkegen.. (Én, árva teveanya, aki eljöttem, hogy beszívjam szalmával kitömött borjacskám bőrének illatát.) És akkor szakadt fel a leikéből a sirató, a hosszú, vigasztalan zokogás a Sárga Homok néma végtelenségében ... De semmi meg nem indította fiát, a mankurtot. Najmán-Ana akkor elhatározta, hogy nem faggatással, hanem sugalmazással adja neki tudtul, kicsoda. — A te neved Dzsolaman. Hallod? Dzsolaman. Apádat Dönenbájnek hívták. Hát nem emlékszel apádra? Hiszen ő tanított nyilazni gyerekkorodban. Én meg az anyád vagyok. Te a fiam vagy. A najmánok törzséből való vagy, érted? Najmán vagy... Mindazt, amit mondott neki, a fia teljes közönnyel hallgatta, mintha valami semmiségről beszélne. Így hallgathatta a fű között ciripelő tücsök hangját is. Najmán-Ana akkor megkérdezte mankurt-fiától: — Mi volt azelőtt, mielőtt idejöttél? — Nem volt semmi — felelte. — Éjszaka volt vagy nappal? — Nem volt semmi — mondta rá. — Kivel szeretnél beszélgetni? — A holddal. De nem halljuk egymást. Pedig ott ül valaki. — És mit szeretnél még? — Varkocsot a fejemre, mint a gazdámnak van. — Gyere, hadd nézzem meg, mit csináltak, a fejeddel — nyújtotta ki a kezét Najmán-Ana. A mankurt hevesen elrántotta a fejét, elhúzódott, megragadta a sapkáját, és többet nem nézett anyjára. Az megértette, hogy a fejéről sohasem szabad szót ejteni. Eközben messze felbukkant egy ember teveháton. Feléjük tartott. — Ki az? — kérdezte Najmán-Ana. — Enni hoz nekem — felelte a fia. Najmán-Anát nyugtalanság szállta meg. Mielőbb el kell tűnnie, amíg a rosszkor felbukkanó zsuanzsuan meg nem látja. Letérdeltette tevéjét és felült a nyeregbe. — Ne szólj semmit. Hamarosan visszajövök — mondta Najmán-Ana. A fia nem felelt. Mindegy volt neki. ★ Este volt már. A nap lenyugodott, de tűzfénye még sokáig ott vöröslött a sztyepp fölött. Aztán egyszerre besötétedett. És elszállt a néma éjszaka. Najmán-Ana, egy szál egyedül, a sztyeppen töltötte azt az éjszakát, nem mesz- sze nyomorult mankurt-fiától. Nem mert visszamenni hozzá. Hátha ott maradt éjszakára a csorda mellett az iménti zsuanzsuan. És arra szánta el magát, hogy nem hagyja a fiát rabságban, megpróbálja magával vinni. Ha mankurt is. ha nem ért is semmit, mégis jobb lesz neki otthon, atyja- fiai között, mint a kihalt Sárga Homokon pásztorkod- ni a zsuanzsuanok fogságában. Ezt sugallta anyai szíve. Nem bírt megbékélni azzal, amivel mások megbékéltek. Nem hagyhatta tulajdon vérét rabságban. Hátha szülőföldjén visszatér belé az értelem, hátha eszébe jut gyerekkora ... Najmán-Ana reggel újra felült Akmaja hátára. Jókora kerülőkkel, nagy utat megtéve tért vissza a csordához, amely az éjszaka elég messzire vonult. Amikor megpillantotta, sokáig nézelődött. nem lát-e a csordánál valakit a zsuanzsuanok közül. Csak amikor meggyőződött róla, hogy nincs ott senki, akkor kiáltott a fiára, nevén szólítva: — Dzsoloman! Dzsoloman! Jó reggelt! A fia hátranézett, anyja felkiáltott örömében, de nyomban ráébredt, hogy az csak a hangra fordult visz- sza. Najmán-Ana újra megpróbálta életre kelteni fiában az elpusztított emlékezetet. — Emlékezz, hogy hívnak, emlékezz a nevedre! — kö- nyörgött és erősködött. — Apád Dönenbáj, hát nem tudod? A te neved pedig nem Mankurt, hanem Dzsolaman! (A Dzsolaman név két szóból tevődik össze: „Dzsol” — út. „aman” — egészség. Értelme: légy egészséges az úton.) Azért neveztünk el így, mert útközben születtél, a najmánok nagy vándorlása idején. És amikor megszülettél, háromnapos pihenőt tartottunk. Három napig ültük a lakomát. És bár mankurt-fiára mindez semmi hatást nem tett, anyja tovább beszélt hozzá, hasztalan reménykedve, hogy egyszer csak felvillan valami a kihúnyt tudatában. És tovább dörömbölt a szorosan bezárt ajtón. Egyre csak hajtogatta a magáét: — Emlékezz, hogy hívnak? Dönenbáj az apád! Aztán megetette, megitatta a maga útravalójából, és bőlcsődalokat énekelt neki. Annak nagyon tetszettek a dalocskák. Jólesett hallgatnia, és valami élő melegség jelent meg feketére fásult, megdermedt arcán. Akkor az anyja a lelkére beszélt, hogy hagyja el ezt a vidéket, hagyja el a zsuanzsuanokat, és menjen vissza vele szülőföldjére. Ezt a mankurt nem tudta felfogni, hogyan lehet fogni magát és elmenni valahova — hát a csorda? Nem,
