Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-24 / 121. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. május 24., kedd 5. Hopp Ferenc és a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum Hopp Ferenc, a róla elnevezett keleti művészeti múzeum alapítója, 1833. április 28-án — százötven éve — született a morvaországi (csehszlovákiai) Fulnekben, ahol atyja sek­restyés volt. Az elemi iskola és a gimnázium néhány osztá­lyát szülővárosában végezte, s tizenhárom éves korában, 1845-ben Pestre került, Calderoni István optikus üzletébe. A szokásos tanulóévek után itt lett segéd 1851-ben, s néhány év kivételével e cégnél élte le egész életét, előbb mint alkal­mazott, később mint üzlettárs, és végül mint tulajdonos. Hopp Ferenc tanulóévei alatt, a pesti kereskedelmi iskolát látogatta, majd ván­dorútra kelt és 1853-tól 1855-ig Bécsben dolgozott. Személyére azonban legna­gyobb hatással azon útja bírt, amikor 1857-től 1861- ig New Yorkban az ameri­kai üzleti élettel ismerked­hetett meg. A fiatal opti­kussegéd, Hopp Ferenc, ott volt azok között, akik 1857- ben New Yorkban végig­nézhették a felkelő nap or­szága követségi felvonulá­sát. Ez volt az első japán követség az USA-ban. A követség egyik tagjától ja­pán ezüstpénzt kapott aján­dékba, amit Hopp Ferenc egy távcsővel viszonzott. Lehetséges, hogy ekkor éb­redt fel benne az érdeklő­dés e távol-keleti ország iránt. Amerikai főnöke, Benoit Khan nagyon meg­szerette, és meg akarta nyerni üzlettársának, ez azonban nem sikerült, mert Hopp Ferenc visszatért Ma­gyarországra, a Calderoni- céghez. Az 1848—1849-es szabad­ságharc lázas forradalmi napjai őt is tűzbe hozták, később is tisztelte ennek emlékeit, de elsősorban az iparűzés és a kereskede­lem embere volt. New York-i segédévei alatt annyit megtakarított, hogy hazatérve Calderonitól elő­ször az üzlet felét, majd négy évvel később az egé­szet átvette. Kitűnő üzlet­ember volt, s nem véletlen, hogy a nagy magyar Ázsia- kutató, Stein Aurél is tőle vásárolta meg az indiai ex­pedíciójához szükséges fény­képezőgépeket és mérési műszereket. Kertjét és a házát — ahol ma a róla elnevezett mú­zeum áll — nagyon szeret­te. Ez a valaha híres pes­ti keleti kert a jávai világ­hírű holland botanikus kert, a Buytensorg (Gondűző) mintájára épült ki. A mú­zeum kertjében még ma is ott állnak a Kínából, Ja­pánból és Indiából haza­küldött szobrok, szentélyek, továbbá a kínai pavilon kapuja. Hopp Ferenc hozzájárult a magyar fotóművészet fel­lendítéséhez is, nagy öröm­mel fényképezett, és a gé­pekhez kitűnően értett. A legjobb és legmodernebb márkájú fényképezőgépek jól menő üzletében mind megvásárolhatók voltak. Sajnos, gazdag fotóarchí­vumát nem a keleti múze­um örökölte, és valószínű­leg elkallódott. A Vörös­marty téren 1910-ben fel­épült Haas-palotában át­költözött üzlete ajtajára az újságok hírei nyomán Hopp Ferenc mindig kifüg­gesztette a híres személyek tartalékban őrzött, vagy gyorsan beszerzett képeit. Ezt a képhíradást a Belvá­rosban sétáló közönség szí­vesen megtekintette. Felvinczi Takács Zoltán (a keleti múzeum első igaz­gatója) találóan írta, hogy Hopp Ferencben a világ- járás-utazás ébresztette fel a műgyűjtőt. A földközi­tengeri országok megláto­gatása után újra Amerika következik, majd bejárta az észak-európai államokat és csak 1882-ben indul első világ körüli útjára. Ekkor látta először Indiát, Jávát, Kínát és Japánt. Darjee- lingben felkereste Körösi Csorna Sándor sírját. Öt­ször kelt világ körüli útra (1882., 1893., 1903., 1908., 1913.), de közben 1899-ben afrikai útján a KonBó fo­lyón a zuhatagokig felhajó­zott. Utazásai közben eleinte barátainak szánt emléktár­gyakat vsárolt, de gyűjtő­szenvedélye nem tett kü­lönbséget a természet és az emberi kéz alkotta tárgyak között, mivel nagyon ked­velte az ásványokat, a drá­gaköveket, a finom gépeket és műszereket, egyéb ritka­ságokat. Végül gyűjtemé­nyében mégis a művészeti alkotások kerültek többség­be. Kitűnő érzékkel és Hopp Ferenc portréja nagy szerencsével vásárolt, de ezt elősegítette iparos és kereskedő munkássága is, mert a japán tárgyak kö­zül legszívesebben a lakk­művészeti alkotásokat sze­rezte be, s a kínai művé­szet köréből nagyon von­zották a féldrágakövek. Hopp Ferenc nem volt művészettörténész, nem vég­zett ilyesfajta tanulmányo­kat, nem rendelkezett kor­látlan anyagi lehetőségek­kel, de kifinomult ízlésű volt, és egyre igényeseb­ben vásárolt pesti gyűjte­ménye részére. A múlt század utolsó éveiben meg­vásárolta Xantus János ha­gyatékának egy részét, s voltak megbízottai, akik a budapesti műtárgykeres­kedésbe került keleti tár­gyakról azonnal értesítették, és ezek rendszerint a Hopp­villába kerültek. Az első világháború ki­törése előtt, 1913-ban érke­zett haza utolsó, ötödik vi­lágjáró útjáról; 81 éves, testi és szellemi ereje, ke­délyállapota kitűnő volt, Hopp Ferencet mégis már korábban is foglalkoz­tatta gyűjteményének sor­Szibériai bronzveret i. e. VI—III. századból (Hopp Múzeum) sa. Utolsó végrendeletében 1919-ben az egész keleti mfltárgygyűjteményét és az Andrássy út 103. ' le­vő villáját és keli kert­jét a magyar államra hagy­ta. Ez önálló ázsiai múze­um létesítését jelentette, mivel Hopp Ferenc vég- rendelében azt is kikötötte, hogy az állam tulajdoná­ban levő egyéb keleti mű­vészeti gyűjtemények is a Hopp Múzeumba kerülje­nek, s jöjjön létre egy egy­séges és impozáns keleti művészeti múzeum. Az ajándékozási okirat a Tanácsköztársaság idején keletkezett, s különös sze­rencse, hogy ezt az ellen­forradalmi rendszer nem semmisítette meg. Ma már 64 éve áll fenn a múzeum, műtárgyainak a száma meghaladja a húszezret, és kitűnő keleti művészeti könyvtárral rendelkezik. Hopp Ferenc 1919. szep­tember 9-én halt meg. A Kerepesi úti temetőben te­mették el, a főváros által adományozott díszsírba. (dr. G. K.. H eti umor ét elején — Velencében voltam. — Szép volt? — Ö, igen —, de jőleg az emberek érdemelnek csodá­latot. Minden utcát elöntött a víz, ők mégis énekelned! ★ — Fűződnek ehhez fl vár­hoz történelmi emlékek? — érdeklődik a turista. — Igen — válaszolja at öreg idegenvezető —, a monda szerint egy látogató egyszer húsz márkát adott egyik elődömnek! ★ — Hogyan jutok el a leg­hamarabb a természettudo­mányi múzeumba? — kér­dezi egy turista München­ben. — Ügy, hogy kitömeti magáit! ★ — Miért adtál ki anrvyi pénzt? — Felfedeztem egy olcsó üzletet! — És mit mondott az el­árusító kisasszony, amikor megkérted a kezét? — Lehet valamivel több? ★ — Valami konkrét dolgot keres? — kérdi az eladó bi­zonytalanul a kóválygó ve­vőtől? — Igen, — o kijáratot! Teázás és forma- tervezés Angliában a tej és a szendvics, Kínában a fedeles porceláncsésze, a Szovjet­unióban a szamovár tarto­zik a teaivás hagyományos szertartásához. Nálunk a nagyon kevéssé esztétikus, könnyen horpadó, fényvesz­tett, átforrósodó fülű alumí­nium vízforraló kanna az, ami csaknem minden ház­tartásban előkerül a teaké­szítésnél. Ugyanis nincs, il­letve — az esetenként kis mennyiségben felbukkanó import kivételével — nem volt másféle, ennél jobb, szebb, célszerűbb edény. A Compack Vállalat helyesen ismerte fel: ha a népgazda­sági érdekkel összhangban számottevő mértékben nö­velni kívánja az igen ala­csony, éves átlagban fejen­ként 8—10 dekás magyaror­szági teafogyasztóst, von­zóbbá keli tennie a teázás feltételeit, javítani, korsze­rűsíteni a tárgyi kellékeit. Olyan eszközt kell kínálnia, amely — amellett, hogy célszerű — külső megjelené­sében is méltó a teázás lég­köréhez, évezredes kultúrá­jához. A Kereskedelmi Kamara Formatervezési Központjá­val közösen szervezett pá­lyázat anyagából választot­ták ki végül a nagyszériás gyártásra alkalmas Com- pack-teáskannát. A Nagy Tibor tervezte új vízforraló edény fém és műanyag alap­alapanyagok kombinációjá­val, könnyen tisztítható, de egyben mutatós teflon bevo­nattal készül majd. Formai kialakítása — azon túl, hogy teljesen újszerű — praktikus is: a kanna fogóját kényel­mesen markoló kéz egyetlen ujjának mozdulatával nyit- ható-zárható a fedél. Ennél a formai megoldásnál a for­ró víz kicsöppenése, s így a baleset is kizárt; s kellemes összhatása miatt ez az edény nemcsak a víz forralására, hanem a tea „tálalására” is alkalmas, a főzőlapról akár a legszebben megterített asz­talra kerülhet. Remélhetően még ebben az évben országszerte kap­ható lesz az új kanna. A tea népszerűsítése érdekében ugyanis a Compack sokat vállalt: finanszírozta a for­matervezési pályázatot, most keres kooperációs part­nert a teáskanna előállítá­sához és gondoskodni fog az új termék kereskedelmi be­vezetéséről is. A Compack- teáskanna gyártása iránt érdeklődő vállalatok és szö­vetkezetek a prototípust a Design Center budapesti ki­állítótermében tekinthetik meg, a pályázatra beérke­zett többi tervvel együtt, amelyek szintén érdeme­sek lennének a hasznosítás­ra, s gyártási joguk ezért megvásárolható. A. J. ANGOL ÉS OROSZ A szamovár varázsa A szamovárról mindenki­nek a tea és Oroszország jut eszébe, amelyet a szamo. vár hazájának tartanak. A tea az egyik legrégibb kultúrnövény. Kínában már négy és fél ezer évvel ezelőtt ismerték. A keleti emberek az évezredek folyamán mű­vészetté fejlesztették a tea­készítést. Ez náluk az euró­pai ember számára szinte érthetetlen szertartás. Ennek az a magyarázata, hogy Európába viszonylag későn került a tea. 1517-ben vittek belőle először portugál ke­reskedők Kínából Angliába, ahol a XVII. században már nagyon sok híve volt a tea­fogyasztásnak. Oroszországba, a brit és a portugál kereskedelmi útvo­nalaktól teljesen függetlenül került a tea. 1638-ban egy Vaszil Sztakov nevű kozák vitte magával 64 kilogramm szárított tea­levél formájában, mint aján­dékot, amelyet egy nyugat- mongóliai kántól kapott. A XVII. század hetvenes évei­től kezdve már rendszeresen importálta Oroszország a teát, amelynek kereskedel­me egészen a XVIII. század végéig Moszkva monopóliuma volt. Később is vezető sze­repe volt e téren, hiszen Moszkvában 1847-ben már száz teaüzlet volt, míg Pé- terváron csak egy. Európában a teakészítés két alapvető módszere ter­jedt el: az angol és az orosz teakészítés legfőbb kelléke viszont a szamovár volt. Az első teafőző szamovárok a XVIII. század elején jelen­tek meg. Kezdetben olyan formájuk volt, mint a teás­kannáknak, de ez a forma fokozatosan átalakult gaz­dagon díszített váza alakú szamovárrá. A XIX. század elején már olyan nagy volt a kereslet a szamovárok iránt, hogy a Tulában és Moszkvában mű­ködő régebbi manufaktúrá­kon kívül más orosz váro­sokban is keletkeztek sza­movárgyártó üzemek. A sok gyártóközpont kialakulásának köszönhető, hogy a szamo­vár formája és díszítése rendkívül sokféle. Még az ötvösök is foglalkoztak sza­movárkészítéssel. Az 1829- ben megtartott pétervári ke­reskedelmi kiállítástól kezd­ve a szamovár állandóan szerep>elt minden orosz ki­állításon. A XIX. század második felében a szamovárgyártás középpontja Tula lett, ahol több nagy gyár keletkezett. Szabványosították is a gyár­tást. Minden szamovárba beépítettek egy parázsteret, ahol az izzó faszenet tartották. A teafőző szamo­várokban ezt a parázsteret egy fedél borította, amelyen a teafőző edényrész volt el­helyezve. Voltak azonban olyan szamovárok is, ame­lyeken ételt lehetett készí­teni, vagy olyanok, amelye­ken teát is, ételt is főzhet­tek egyszerre: ezek voltak az úgynevezett szamovár­konyhák. Ebben az esetben a szamovár tartályát részek, re osztották: az egyikben volt a víz, a többiben az élelmiszerek. A szamováro­kat rézből vagy rézöntvény­ből készítették, de a kiállí­tásokra ezüst szamovárok is készültek. Az oroszok nemcsak ott­hon használták a szamovárt, ha elutaztak, akkor is ma­gukkal vitték. Ilyen célokra könnyebben szállítható sza­movárokat készítettek, ame­lyeknek nem volt lába és talpa. Kialakult a teaivás sajátos rituáléja is. A XIX. század első felében már az volt a szokás, hogy a teát a házi­asszony vagy annak leg­idősebb lánya töltötte ki. Egyes háztartásokban két szamovár is volt: egy egy­szerű, hétköznapi használatra és egy másik, díszesebb, ün­nepekre és a vendégeknek. A gondos háziasszonyok le­takarták a szamovárt, ami­kor éppen nem használták. Később általános volt az a hit, hogy szamovár minden orosz háztartásban volt, de ez nem igaz. A forradalom előtti Oroszországban a fa­lusi emberek nem ittak teát, hiszen ez nekik túl drága lett volna, és így a paraszt­háztartásban a szamovár is ritkaság volt. A munkások csak a XIX. század vége felé kezdték használni a szamovárt, amelyet sok he­lyen a jómód jelképének tar­tottak. A szamovár feltehetően a benne készülő tea kiváló mi­nőségének köszönheti nép­szerűségét. A szamovárban főtt teának nagyon jó íze van. Megfigyelték, hogy a víz háromszor forr fel, és kiderült, hogy a teakészí­téshez a legcélszerűbb akkor vizet venni, amikor másod­szor forr a víz, tehát az úgynevezett „fehér forrás” stádiumában. Ez a stádium nagyon rövid ideig tart, és igen gyorsan átmegy a har­madik stádiumba, a heves forrásba. Ekkor már a víz túlfő és túl sok oxigént ve­szített ahhoz, hogy jó ízt adhatna a teának. Nagyon nehéz az alkalmas pillanat kiválasztása, és csak azért oldható meg, mert a szamo­vár a forrás mindegyik stá­diumában más-más hangot ad ki. Elsősorban ez az a tulajdonság, amiért szívesen alkalmazzák a szamovárt. Formája ugyanis olyan, hogy benne felerősödnek a rezgé­sek, annyira, hogy a szamo­vár hallható hangokat ad ki. A vízforrás első stádiumá­ban a szamovár „énekel”, a második stádiumban „züm­mög”, a harmadikban „for­tyog”. így tehát a teakészí­tés alkalmas pillanatára a szamovár zümmögése hívja fel a figyelmet. (Magazyn Polski)

Next

/
Thumbnails
Contents