Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-18 / 116. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. május 18., szerda Művek a kötődés jegyében Két hatvani alkotó a Galériában Gádor Kálmán: Tihanyi templom Pálffy Katalin: Anya gyerekkel (Fotó: Szabó Sándor) Merre tart a falusi színjátszás? A Zagyva parti város galériájának számos erénye közül az egyik talán az, hogy természetelvű hangossága mellett teret ad a nem hagyományos formavilágban fogant alkotásoknak is, vallva, hogy nem a köntös a lényeg, hanem hogy az eszköztár milyen gondolati mélységeket tükröz, mennyire sokoldalú egyéniségről tanúskodik. Az is dicséretes törekvés, hogy nem feledkeznek meg a helyi indíttatású, az innen elszármazott vagy itt élő művészekről, akik számára Hatvan, illetve környéke megörökítésre méltó témákat ad. Az 1911-ben született Gádor Kálmán, az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt, s ettől a kiváló mestertől olyan népi színezetű, olyan értékes út- ravalót kapott, amely mellett érdemes volt kitartania annyi évtizeden át. Ezért nem bűvölték el a divatMindezt hadarva, egy szuszra mondta el. közben kerülte az asszony tekintetét. Emmike kissé megszédült. Meg kellene kapaszkodnia valamibe. Ez váratlanul érte. Az ügyvéd karja volt a legközelebb, abba kapaszkodott. És megszorította. Aztán hirtelen ellökte a férfit. — Ezt komolyan gondolja? — Kérem, ne értsen félre — hebegte a férfi. — Én nem rossz, egyáltalán nem hátsó szándékkal, csak ... — Hol lakik? — kérdezte az asszony, pedig tudta nagyon jól, a következő utcasarkon balra kell fordulni, és a saroktól a harmadik ház. Szép kertes ház, Nagy Laci az apjától örökölte, s rendbehozatta a szülei halála után. Teljesen egyedül lakta, egy mindenese volt, szakácsnő és takarítónő is egyben, Erzsiké hullámok, illetve hóbortok, emiatt hitt abban, hogy a közérthetőség nem gátja, hanem elősegítője a változatos önkifejezésnek. Rajztanárként — Egerben is! — ezt a hitvallást, ezt a meggyőződést plántálta tanítványaiba, hozzájárulva a műértő közönség neveléséhez, — tisztes küldetés volt ez a javából —, ahhoz a szép és igen fontos feladathoz, amelyért az utóbbi időben igen lanyhán szorgoskodtak a fiatalabb nemzedékek tagjai. Munkáinak ihletője a folyvást megújuló valóság. Ennek jelzéseit tolmácsolja. Megbecsülendő próbálkozása nem mindig jár sikerrel. Festményeinek egy része ezért csak tisztes „tudósítás” a Tegnapról, annak érzékletes képeiről. Ilyen a Bervai mészkőbánya, a Betonkeverők, az Épülő kórház, a Kőbányászok. Az itt-ott felbukkanó figurák elnagyoltnak, odavetettnek, gyorsfotóízű- nek, kissé nyersnek, jellegtelennek tűnnek, s a színek néni, de az délután mindig hazament Újszegedre. — Te drága! — szorította meg a karját az ügyvéd, és máris vonszolta. — Itt a saroktól néhány lépésnyire... Jöjjön, kedves ... Életem legnagyobb szerelme ... Emmike nem is tudta, hogyan jutott be a lakásba, körül se mert nézni, attól félt, hogy valaki meglátja. De hát ki ismeri őt Szegeden? És ha meglátják, akkor is kinek mi köze hozzá? Ivott a likőrből, édes volt és undorító. Nem szerette a likőrt, ö sose mondta a férfinak, hogy imádja a maraschinót. Lehet, hogy azt egy másik asszony mondta neki. Mindegy. Két pohárkával megivott belőle, és ez kissé felszabadította, megszűntek a gátlásai. Nyugodt, kecses mozdulatokkal vetette le előbb a blúzát, áztán a szoknyáját is, a melltartót már Lackó gombolta ki remegő kézzel. Beleharapott, marcangolta, aztán bevonszolta a szomszéd szoba széles rekais túlzottan visszafogottak, a kompozíciós''érzék háttérbe szorul, mintha az alkotó amolyan alkalmi jellegű „megbízatásoknak” tekintette volna az efféle teendőket. Szerencsére azt is bizonyítja, hogy a magasabb szférákban is otthonosan mozog. Anyjáról, s a múzeumalapító Doktay Gyuláról készített portréi jelzik, hogy ebben a műfajban különösképp jeleskedik, s képes arra is, hogy a lélek rejtett rezdüléseit a vászonra mintázza, érzékeltetve természetesen a karakterek legmarkánsabb jegyeit is. Legjobb tájképei színvilágának változatosságáról, irigylendő gazdagságról árulkodnak. Ilyen például a Tihanyi templom, amely felfedezteti velünk a környezet poézisét, s a többi értékes produkcióval együtt meggyőz bennünket arról, hogy sokat várhatunk még ettől a maga által kijelölt úton következetesen haladó piktortól. miéjára. Becézte Emmike azonban nem tudott feloldódni, remegő görcsbe rán- dult egész teste, merev volt és szenvtelen. Aztán szinte menekülve hagyta el az ügyvéd lakását. Ágota néni fürkészve vizsgálgatta az arcát a vacsoránál. — Nem eszem. Köszönöm. Nem érzem jól magam. Lefekszem korán. Nincs valami jó nyugtatója kéznél? Hogy aludjak ... Beszedte a nyugtatót, de az se használt, hánykolódott az ágyán, s megpróbálta visszaidézni az estét, s mindazt ami történt vele az ügyvéd legénylakásán. Csak akkor nyomta már el az álóm, amikor virradni kezdett. Dél felé rázta fel Ágota néni, tálcán hozta be neki a reggelit, a csésze teát két pirított, vajjal és mézzel megkent kenyérrel. S ott maradt, amíg reggelizett az ágya szélén, hallgatagon és kissé szomorúan. — Történt tán valami? — kérdezte tőle Emmike. — Azt én kérdezhetném tőled, nem gondolod? — hangzott a válasz fagyosan. — Ne, ne is szólj semmit. Minden az arcodra van írva. Tudom, hol jártál,.. — No és? — csattant fel az asszony hangja ingerülten. — Ezt azért nem gondoltam rólad — mondta Ágota, és kivitte a tálcát a maradékkal ... Kelemen Jancsi a szünetben megkérdezte tőle, hogy megkapta-e az üzenetet. — Nagyon vártuk a tanár urat ebédre. A mama idei csirkét rántott ki, újkrumplival. — Szegeden jártam — mondta kedvetlenül, és nem Egészen más töltésű alkat Pálffy Katalin szobrász, aki mindössze harmincnégy éves, aki érzékenyen reagál minden öntolmácsolási, illetve megvalósítási lehetőségre. Kísérletező típus, aki még most is keresi az egyéni hangvétel módozatait, aki szeretné mondandóját a hozzá leginkább simuló formába önteni. A tárlaton látható munkák többszörös „nekifutásának” termékei. Válogat az anyagban, izgatja, hogy mit lehet kihozni a bronzból, a vörösmárványból, az alabástromból, az ólomból, a mészkőből, a fából. ' Foglalkoztatják a hajdani avantgarde megújuló hagyományai, kutatja, hogy ezek révén hogyan tálalhatja legkifejezőbben, leghatásosabban, legegyénibben az őt foglalkoztató témákat. Olyannyira, hogy egy-egy motívum újra meg újra felbukkan más címszavak alatt, s más funkciókban. Még nem érkezett el a megnyugvás szintjére, de kezdeményezései figyelemre méltóak, akkor is, ha esetenként téves elképzelések nyomán fakadtak. (Virág, Liba, Pillangó.) Érmei viszont igazolják, hogy „forrongásai” nem öncélúak, s idővel levetkőzi azokat a sallangokat, amelyek voltaképpen idegenek tőle. Kodálya, Radnótija, Németh Lászlója, Goethéje, Adyja, Dosztojevszkije ritka lényeglátásról, kivételesnek tűnő jellemzőerőről tanúskodik. Kisplasztikái költői finomságot, egyéni megjelenítő készséget, dicséretes arányérzéket sejtetnek, mintegy sugallva azt, hogy alkotói vívódásai lezártával — ennek hamarosan el kell következnie —, milyen egyértelműen értékes, letisztult, kiegyensúlyozott formai töltetű, s mennyire magvas tartalmi hangoltságú művekkel lepi meg majd ígéretes művészetének kedvelőit. Pécsi István akart magyarázkodni. Most már örült, hogy este nem látogatta meg Kelemenéket. Sohasem árulja el, hogy a. kapujuk előtt állt, amikor meggondolta magát. Felesleges ez a kapcsolat. Nem akar új barátokat szerezni, bár vágyakozik rá. De előfordulhat, hogy félreértik a látogatását, ö nős ember. Amikor erre gondolt, megkeseredett az emlékezéstől. Faképnél hagyta Jancsit, bement az irodába, Györki igazgató már kereste. — Tudod, hogy a teher nagyobbik része mindig a pedagógusok vállára nehezedik — kezdte, s Tamás sejtette, hogy valami társadalmi munka van kilátásban. Az igazgató vállalta a népfront elnökségét, s most, hogy a népfronttitkár, a volt mezőgazdász elköltözött, minden munka ráhárult. — A tanácselnök szólt, hogy van egy kis pénz. Beszéltem a szövetkezet elnökével, ő is támogatna bennünket. — Miről van fizó tulajdonképpen? — Szűk az óvoda. Egyre több a gyerek. Tenni kellene valamit. A téesz szállítana sódert, faanyag lesz, a cserepet, cementet megvesz- szük, annyi pénzt tud adni a tanács. Emberek kellenének, akik felépítik. Két teremmel bővítenénk. Meg rendbe kellene hozni az udvarát. Üj játszóteret csinálni a régi helyett. Hát csak fő a fejem. Mondd csak, nem vállalnád a népfronttitkárságot? Ilyen fiatalemberre lenne szükség ... (Folytatjuk) A falusi színjátszók országos találkozója május 20-án lesz. Jó tíz éve a Népművelési Intézet pályázatot hirdetett a falusi színjátszás hagyományainak felkutatására. A pályamunkák általában az 1920-as évekig tudtak visz- szanyúlni. Az emlékezésekből kiderült, hogy a háború előtti évtizedekben falvaink. ban rendszeresen tartottak műkedvelő színielőadásokat. A bemutatók ünnepi eseményt jelentettek a falu népének, dicsőséget és ismerkedési alkalmat a szereplő lányoknak, legényeknek, büszkeséget a szülőknek, rokonságnak. Annyira fontosnak tartották a falusiak az előadásokat, hogy sok helyen ezeken mérték le egy- egy új tanító rátermettségét, tudását. (Mert ki más is taníthatta volna be a színdarabokat?) Többféle érdek fűződött akkoriban a színjátszáshoz. Például kiváló bevételi forrás volt. Az önkéntes tűzoltóegyesület, a sportkör, az iskola, a vallásos leány- és legényegyletek rendszerésen a belépti díjakból egészítették ki és újították föl különféle fölszereléseiket. Néhol pontosan kialakult annak a rendje, hogy mikor melyik szervezet rendezhet előadást, másutt valóságos versengés folyt a jobb ünnepnapokért. A betanító- rendező természetesen csaknem mindig a tanító volt. Az állam és az egyházak is fölismerték a színjátszásban rejlő nevelő erőt, és igyekeztek irányítani a műsorpolitikát. Ez nem vált falusi színjátszásunk minőségének javára, de legalább éleiben tartotta a játékkedvet. A háború és az. infláció okozta megtorpanás után a politikai küzdelmek időszaka következett, amikor a pártok próbálkoztak csoportalakításokkal. A fordulat éve utáni művelődéspolitika sebtében kiképzett kultúr- munkásokkal szerette volna helyettesíteni a saját hibájukból, vagy csupán az általánosító szellem miatt megbízhatatlannak ítélt régi tanítókat. Általában azt tartották alkalmasnak, aki sikerre tudta vinni a falu színjátszóit egy-egy seregszemlén, vagy kultúrverse- nyen. Időközben egyre szaporodtak a falvakban az új, nyolcosztályos iskolarendszerben felnőtt fiatalok és a középiskolákba járó parasztgyerekek. A hatvanas években már ők határozták meg a falusi színjátszás arculatát — no meg az általános iskolában tanító, főiskolát, olykor egyetemet végzett szaktanárok serege. Ez az idő mégsem a felvirágzás, hanem a fokozatos sorvadás kora. A televízió megjelenése (1958—59-ben) eleinte serkentőleg hatott, elsősorban minőségi tekintetben, a színészi játék, a díszletek, a kosztümök iránt megnövekedett igények azonban hamarosan elbi- zonytalanították és elcsüggesztették a falusi színjátszókat. Az ő körülményeikhez képest a sok helyre eljutó Déryné Színház lehető, ségei is túlzottan magas mércét jelentettek. Az irodalmi színpadi, oratórikus, intellektuális stílus életképességének pedig határt szabott éppen a magasabban képzett fiatalok elvándorlása, városhoz kötődése. El kell hát siratnunk a falusi színjátszást? Éppenséggel nem, hiszen épp a legutóbbi években mintha új korszak csírái mutatkoznának. A termelőszövetkezet iparosodása — netán a lakás és a közlekedés drágulása — visszafordítja a falvakba a képzettebb és műveltebb fiatalság számottevő részét. S a felnőttek is jobban meggondolják, útra keljenek-e szabad idejükben. Színházi előadások is alig kerülnek már a falusi művelődési házakba, a haknik hitele sem egyértelmű. A televízió sem hat már az izgalmas újdonság varázsával. Egyre több faluban alakulnak ismét amatőr színjátszó együttesek. A Győr-Sopron megyei Tanács és Művelődési Központ, a Népművelési Intézet, a TOT és a SZÖVOSZ Kimle községben éppen ezért rendezi meg 1983. május 20—22-ig a falusi színjátszók országos találkozóját. A válogató zsűri tíz megyében tizenegy olyan együttest — és produkciót — talált, amelyek képviselhetik a mai falusi színjátszás for. máit, műfajait, színvonalát az ország színe előtt. Más társadalmi rétegekkel ellentétben a falusi csoportok beláthatatlan idők óta nem találkoztak országos szemlén. Remélhetőleg a mostani találkozó rájuk irányítja az ország — és közvetlen környezetük — figyelmét. T. I. SALGÓTARJÁNBAN Lóránt János kiállítása Lóránt János Munkácsy-díjas, Egerben élő festőművész alkotásaiból nyílik ma kiállítás Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban. Ez alkalommal negyvenöt művét tekinthetik meg az érdeklődők, a természet képeit, jeleneteit megörökítő fekete-fehér, illetve színes linómetszeteket. A tárlat megnyitására ma délután fél 4 órától kerül sor. Beszédet mond dr. Horváth István. A kiállítás egy hónapig látogatható. DOKUMENTUMFILM KÉSZÜL DERKOVITS GYULÁRÓL. Dokumentumfilmet készít Szombathelyen a Magyar Televízió Derkovits Gyuláról. A mintegy 30 perces film bemutatja a festő életművét. A film rendezője Radó Gyula, operatőre Káplár Ferenc (MTI fotó — Czika László felv. — KS)
