Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-15 / 114. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. május 15., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK A „beszélő” kötőszók Iskolai tanulmányaink során azt tanultuk a kötőszókról, hogy nyelvtani szerepük szerint mondatok vagy mondatrészek tagjainak összekötésére, s a köztük levő szerkezeti viszony jelölésére szolgálnak, s egy részük csak viszony jelentés kifejezője (és, hogy, ha, tehát), más részük olykor névszói, névmási vagy határozószói jelentést hordoz (így, aki, azért). Hogy a kötőszónak külön sajátos és különleges ize, hangulata és közlő használati értéke is van, arról ezek a jelzők árulkodnak: Fon- toskodók (minthogy, mivelhogy), tudományoskodók (ámbár, jóllehet), hivatalos- kodók (miszerint), a szerény- kedők (ha, feltéve, hogy), a választékosok (ámbár, ámbátor), az előkelősködők (ugyebár, habár), a szószá- tyárkodók (mivel, miáltal, minekutána), kopárak stb. Ennek a minősítésnek a megvilágítására idézzük meg ezt a versrészletet: „Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána, / Nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya, / Hiába itt a noha, sőt hátha. I A főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak, / S marad a közbeszéd maitere, csikorgó ügyetlen vívőanyag, / S elárasztanak a kopár kötőszavak” (Vas István: Kopár kötőszavak). Ha a mai közéleti nyelv- használatot alaposabban megfigyeljük, elsősorban azt tapasztaljuk, hogy ámbárok és nohák nélkül ritkán fogalmazzuk meg véleményünket. Nem véletlenül örülünk az olyan cikknek, felszólalásnak, amely „határozottan képvisel egy véleményt ámbárok és nohák nélkül” (Fa- sírt, 181, 1.). Hogy ez a közleményünk mennyire időszerű nyelvhasználati jelenségre hívja fel a figyelmet, arról ez a szövegrészlet is bizonykodik: „A hajdani hősöket nem citálják követendő eszményképül, hanem dekkel és nohákkal megtűzdelt szövegkörnyezetben idézzük föl alakjait” (Magyar Nemzet, 1983. ápr. 9.). Annak sem örülünk, hogy egyre gyakrabban jutnak nyelvi szerephez az úgynevezett kitérő mondatok, amelyeknek alapszerkezetében az igen, de nyelvi torma a legfőbb építő elem, és a de kötőszó fordítja ellenkező irányba a véleményt, a gondolatot, A de kötőszó az ilyen mondatokban szinte önálló nyelvi szerephez jut, kiemelő hangsúlyt kap, s eltérítő, kitérítő jellegűvé teszi a közlést, a véleményt, a mondanivalót. Megszaporodnak a hozzászólásokban is a dekkel dadogó mondatformák. Legfeljebb olykor az ugyancsak dadogó ámbáto- rok teszik változatosabbá a nyelvi formálást. Dr. Bakos József A miskolci rádióban Hz egri szolgáltatásokról A miskolci rádió hétfői magazinműsorának vendége Bakondi Endre, az egri városi tanács osztályvezetője lesz. Az adás ideje alatt — 17 és 18 óra között — Egerben a 12-940-os telefonszámon várják a műsor készítői a hallgatók kérdéseit, a lakossági szolgáltatás — például autójavítás, kisiparosok munkája — és kereskedelmi ellátás — például élelmiszer- és iparcikk-választék, az egri piac felújítása — témakörökben. Szó lesz arról is, hogyan készült fel a megye- székhely az idegenforgalmi szezonra. Első Párád : 14 köcsöggel Póznamászás, birkanyírás, lisztfúvás, méta a „Csepü, lapu, gongyola” televíziós játék döntőjén BOLOND PÉNZ, BOLOND ASSZONY Kiért érdemes párbajozni? Senki sem vitatja, hogy egy nagyszerű irodalmi művet minden időben érdemes újrafogalmazni. Lett légyen az bármely korból való, izgalmas kutatni, mennyiben szól a mához, mit mond a ma emberének. Kevésbé van értelme a „másolásnak”, még akkor sem, ha az újraalkotó megfelelő tisztelettel közelít az eredeti szerzőhöz, műhöz, emléket állítván nemcsak mindkettőnek, de egykori világának is. Ezen aztán eltöprenghet a néző, miközben a vásznon Jevgenyij Matvejev Bolond pénz című filmje pereg. Osztrovszkij színpadi műveinek sorából választott a rendező, méghozzá a „szigorú” komédiák egyikét. Azt, amelyik maró gúnnyal lépteti színre a XIX. századbeli orosz nemesi világ alakjait, sűrítve-tömörítve a jellemző vonásokat. Ám bármennyire szigorú a társadalomrajz, a komédia nem veszít szellemességéből, a mondandó agyafúrtságából. A filmre átültető Matve- jevnek azonban hibájául róható fel, hogy túlságosan is ragaszkodott az eredeti műhöz, mintha félt volna az elvonatkoztatástól. Olyannyira, hogy a nézőnek az volt az érzése: egy szabályosan lefényképezett színpadi művet lát, tökéletes szcenikai feltételek között. A színváltozásokat gyakori vágásokkal oldotta meg, óvakodott a közelképektől, szinte színpadi „függönykeretbe” szorította a filmet. Így szegényebbek lettünk: az arcjátékok hiányával, a cselekmény sodrásának lassításával. Kár. Annál is inkább, mert a jellemek igazán jól sikerültek. A rendező nemcsak átmentette, de színesebbre is formálta az alakokat: a pénzéhes, ugyanakkor költekező nagyvilági moszkvai dámát, a ravasz anyát, a „felesleges”, léhűtő gavallérokat. Mind közül leginkább a tapasztalatlan vidéki üzletember, Vaszilkov figurája tetszett. Alekszandr Mihalkov megformálásában árnyalt, mégis erőteljes volt a jellemfejlődés. Ám, ha komédiáról van szó, joggal kérheti számon a néző a kirobbanó nevetést. Nos, a film annyiban lépett túl az eredeti művön, hogy a legkisebb helyzetkomikumot is szatírává formálta. Márpedig akkor itt kell megjegyeznünk a magyar változat hiányosságát: a filmet nem szinkronizálták, a felirat pedig nem tudta átmenteni a valódi szellemességet. Holott az egyes jelenetek önmagukat kínálták. A jóhiszemű, forrófejű vidéki főhős rádöbben arra, hogy nagyravágyó felesége a jobb anyagiak reményében kacérkodik az ő legjobb barátaival. Emiatt majdnem párbajozik cimborájával. Ám agyafúrt annak érve: „Ha hiába ostromlom, s nem áll kötélnek, nincs értelme a vérontásnak. Ha meg első szóra kapható, nem érdemli meg, bárki is párbajozzék miatta.” Sajnos, a mű újrafogalma- zója enyhített a végső megoldáson. Meglehet, talán azért tette, közelebb hozza a mai érzésvilághoz a történetet, a figurákat. Csakhogy a szentimenta- lizmus napjainkban sem old meg semmit. S ugyan kinek jutna eszébe párbajozni egy ragyogó kék szemű, ámde merőben sivár érzésvilágú nőszemélyért? Mikes Márta A két hétig tartó nagy versengés, Nógrád és Heves nyolc községének humoros, látványos honismereti, hagyományőrző játéka pénteken érkezett a döntőhöz. Ekkor — az elő- és középdöntők után „állvamaradt” — Hollókő és Párád került szembe egymással, és mondanunk sem kell, hogy az érdeklődés, az izgalom tetőfokára hágott a vendéglátók háza táján. Szinte a fél község a sportpályán tolongott — diákok, szülők, rokonok, pedagógusok —, és persze mindenki Párádnak drukkolt. A helyi „színek” képviselői 'nem is okoztak csalódást. Az előző nap Visznekkel folytatott kés- hegyremenő küzdelem után, mikoris például kézzel kellett halat fogniuk a vetélkedőknek, ezen a verőfényes délutánon négy köcsöggel többet gyűjtöttek, mint az ellenlábas Nógrád megyéből érkezett hollókőiek. Így jogos büszkeséggel vehették át Gaál Ferenc zsü- rielnöiktől a győztes jutalmául szolgáló színes tele-» víziót, míg a második helyen végzett Hollókőnek tízezer forint értékű sport- felszerelés jutott a „Csepű, lapu, gongyola” országos játék oklevele mellé. Hogy miféle feladatokat fundáltak ki erre a napra a versengés karmesterei? Volt abban minden ami csak az alapötlet témakörébe fért. Kezdődött póznamászással, folytatódott lisztfúvó versennyel, amelynek során a párád! Suha Árpádnak sikerült lefújnia három kiló- nyi liszt javát az alája rejtett tíz forintosról. Felújítottak a fiatalok egy régi gyermekjátékot, a métát. És bár birkanyírásban döntetlenül végzett a két tábor versenyzője, később a helybélieket képviselő Dajka Éva, Csikós Franciska nagy móka közepette halászták elő az alkalmi szénaboglyába rejtett hat tyúktojást, győzelmükkel megszerezve az első díj szempontjából oly fóntos további köcsögöket, amivel aztán 14—10-re végződött a játék. És a ' diadalmámor mit nem teremtett! Kovács Gábor tanácselnök, vagy Baráz Máté iskolaigazgató talán maga sem hitt a fülének, amikor a különböző szervek, intézmények — a győzelmet honorálandó — kirukkoltak a falunak, a tanintézetnek szánt ajándékokkal. A parádsasvári üveggyár százezer forintért rövidesen sportszertárat épített az iskolai tornateremhez, a társközség, Bodony, termelő- szövetkezete járdát, utat si- kerít az új iskola elé, majd autóbuszán országjáró, honismereti kirándulásokra viszi a kisdiákokat. Németh Tibor, az egri járási hivatal osztályvezetője óvodai célokra húszezer forintot helyezett kilátásba, és mindenki ovációval fogadta a zsűriben is helyet foglaló Búzás Lajos, megyei művelődési osztályvezető . bejelentését, miszerint 1984-ben jelentős pénzjutalommal igyekszenek javítani a pa- rádi iskola tárgyi feltételeit. Vagyis ezen a versenyen mindenki jól járt. Déri János játékvezető, a tévé népszerű riportere egy sikeres műsor örömével autózhatott vissza Budapestre. A nyolc község versenyzői rengeteg hasznos ismerettel gyarapodtak. Ezernyi falubéli napokig szórakozhatott a látnivalókon. No és, ott a te- ménytelen nyeremény! Végül: nem sokat kell várnunk, hogy az ország elé, képernyőre kerüljön az izgalmas döntő. A televízió nyár elején sugározza Párádon rögzített játékos filmjét. (moldvay) 12. Rossz lelkiállapotban ért haza. Esteledett már, amikor a zárba illesztette a kulcsot. A kapuhasadékba egy kockás irkalap volt tűzve. Elolvasta, mielőtt belépett volna. Jancsi itta kószán, sebtiben. „Kedves Tanár Űr, jártam itt, de hiába zörgettem, a mamám meghívta ebédre..” Be sem ment, nincs most semmi kedve ücsörögni az üres lakásban. A degeszre tömött aktatáskáját, amelyben pizsamáját és tisztálkodószereit gyömöszölte be, letette a gang oszlop« mellé, majd újra bezárta az utcai kaput, és elindult gyalogosan Kislak felé. Ha jól kilép, egy óra múlva odaér Kelemenék faluszéli házához. Az ér felé kanyarodott a gyalogösvényen. A búza már térdig ért, kalászolt. A falu alatt, amikor már kibukkant a sűrű lombok közül Kelemenék háza, találkozott az öreg halásszal. A pipa most is a szájában volt, de most sem égett. Talán dohánya nincs Kálmán bácsinak, csak megszokásból, nyugtatóként rágcsálja a csutorát. — Vízre száll, Kálmán bácsi? — kérdezte tőle, miután kölcsönösen jó estét kívántak egymásnak. — Megnézem már a halaimat. Este szelídebbek. Ezen mosolygott a tanár. — Pedig így van — folytatta. — Estefelé már elfáradnak, s ilyenkor feljönnek a víz felszínére, megfürdetik magukat a lemenő nap fényében. — De nincs is magánál a felszerelés! — lepődött meg Tamás, mert az öregnél nem látott semmit, csak egy vedlett, zsíros táska lógott a vállán. — Én ilyenkor nem halászok — mondta csendesen, és ápolt bajuszát simogatta. — Csak ülök a parton, és figyelem a vizet. Maga, tanár úr, nem szokott soha a víz partján üldögélni alkonyaikor? Nincs ennél szebb és megnyugtatóbb. Ha van ideje, jöjjön velem, leülünk egy kicsit a partra. Majd meglátja, milyen jó hatással lesz magára. Tamás megdöbbent. Látszana rajta a zaklatottság? Észrevette ez az öreg, hogy háborog belül, nyugtalan? Elárulta volna magát a mozdulataival? Szótlanul megindult nyomában a part felé. Az ernyedt ágú nagy fűzfa alá telepedtek. Ahol először találkoztak röviddel ezelőtt. A csónak azonban nem volt sehol. Tamás szóvá is tette. — Hol tartja a ladikját, Kálmán bácsi? — Följebb, egy kis öblöcs- kében. Ott védve van, az erre vetődő gyalogosoknak sem tűnik a szemébe, mert arrafelé eltávolodik a gyalogút a parttól. Csak a bíbictojást kereső gyerekek kötik néha el. De aztán visszaviszik, vagy kihúzzák a partra. Ültek egy ideig csendben, végül az öreg kivette szájából a hideg pipát és megkérdezte : — A Jancsi gyerekhez indult, tanár úr? — Igen. Nem mondta tovább. Nem tartozik senkinek sem elszámolással, nem akar itt összevissza fecsegni, mi köze az öregnek ahhoz, hogy ő hova és miért megy. Különben is joga, sőt kötelessége meglátogatni tanítványait. És ha csak sétált egy kicsit a határban? hogy kiszellőztesse a fejét? — Mi történt Jancsi nővérével? Maga biztosan tudja. Csinos lány, milyen kár, hogy sánta. Az öreg szortyogtatta a pipáját, aztán felnézett az égre. Az ég derűs volt, nyugaton lila fények viliództak. — Valami betegség. Para- lízisféle. Abból maradt visz- sza. Eleinte csak mankóval tudott járni. Aztán felcserélte a mankót botra. Azt mondják, talán kinövi. Kár érte, bizony, nagyon eszes és jóravaló lány. Jól jár majd, aki feleségül veszi. Tamás ezen mosolygott. Hasra feküdt, füvet rágcsált, nézte a szelíddé vált halakat. Valóban igaza lehet az öregnek. És kár lenne ezt a hangulatot halászással megzavarni, széttörni a csendet. — És nincs udvarlója? — tette fel a kérdést, de már meg is bánta. Lehet, hogy az öreg elpletykázza majd, amit beszéltek, s Mária azt hiszi róla, hogy őt esetleg érdekli... — Nincs — mondta Kálmán bácsi. — Tavaly nagyon sokat járt hozzájuk egy utazó. Autón jött, ott ebédelt, s mindig hozott egy csokor virágot. Aztán elmaradt. Pedig már úgy beszélték a faluban, hogy eljegyzi. Valami miatt elmaradt. Azóta se járt erre. Ismét hosszú csend, majd megkérdezte az öreg: (Folytatjuk) A MAB pályázati felhívása A Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottsága, valamint Észak-Magyarország megyei tanácsai és vállalatai pályázatot hirdetnek a tudományos vagy gyakorlati munkakörben dolgozó kutatók, illetve kutató kollektívák részére. A Borsod megyei Tanács az egészségügyi alapellátás javítására, illetve a környezetszennyezés káros hatásának leküzdésére vár javaslatokat. A Heves megyei Tanács két pályázatot is hirdet. A témák: Chronikus, nem fertőző betegségek epi- demológiája, valamint A megyék közti munkaerőmozgás és az ezzel kapcsolatos foglalkozáspolitikai együttműködés lehetőségei. A Mátravidéki Fémművek a mélyhúzó szerszámok élettartamának növelésére. A Mátraalji Szénbányák a szén fűtőértékének jobb hasznosítására kér javaslatokat. A pályázatok benyújtásának határideje október 30. A pályázók bővebb felvilágosítást a felhívó intézményeknél kaphatnak.
