Népújság, 1983. május (34. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XXXIV. évfolyam, 102. szám ARA: 1983. május 1., vasárnap 1,80 FORINT AZ MSZMP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Csak a munka! Van anyanyelvűnknek' egy régi, népies, kedves csipkelődő és humorizáló, fura szófordulata: megfogni a munka boldogabbik végit. Azaz nem a könnyebbiket (mert ilyen is van), hanem a boldogabbikat: a nehezebbet. Ami pedig tudvalevőleg — sok évezredes emberi tapasztalás szerint — nem csupán gyönyör és boldogság. De az az ősi tapasztalat is ott mosolyog e szólás mélyén, hogy boldogulni csak így lehet. Ki tudja, kiknek, mely eleinknek ajkán termett s vált szállóigévé. Részesaratók, napszámosok, patkolókovácsok, bányászok, az első hengermalmok zsákolói vagy az első vashámorok proletárjai találták-e ki, akik még nem szenteltek külön ünnepet a munkának, vagy akiket már megcsapott a szerveződő munkásmozgalom korai szele... — ki tudja; az ember csak találgathat. A munka hatékonyságának fogalmáról még semmit sem hallhattak, de a lényegét érezték és ki tudták szépen fejezni. Kifejezésüket azóta is olyan nehéz helyzetekben használjuk, amikor valóban és végképp nincs más kigázolás; amikor már nincs helye tétovaságnak és halogatásnak; amikor nem tehetünk mást, mint megfogni a munka boldogabbik végit. Most, immár évek óta, ilyen helyzetben vagyunk. Régi nyelvi kövület soha időszerűbb, maibb bölcsességet nem közvetített számunkra. Csak a Munka, a jó és még jobb, a hatékony munka segíthet rajtunk. Világszerte a munkát, az élet anyját, az életet adó, teremtő munkát ünnepli ma a négymilliárdos emberiség munkából élő nagy többsége. Állami rangra emelt ünnepként a munkások államaiban, a szocialista országokban; másutt szolidabb keretek között, de féltve őrzött hagyományként; ismét másutt pedig, a földkerekség sötétebb zugaiban, csak betiltva, titokban, vagy harcos demonstrációként. Ám akár így, akár úgy, május elseje a világ munkásainak, dolgozóinak hatalmas, nemzetközi méretű összefogását fejezi ki; összetartozásunkat tekintet nélkül bőrszínre és politikai színárnyalatra, világnézetre vagy műszaki-gazdasági fejlettség színvonalára. Sokszínű, egész bolygónkat behálózó jelképes felvonulás ez a mai ünnep; szimbolikus kézfogás; szövetkezés a munka becsületének kivívására vagy erősítésére, s ami ettől elválaszthatatlan, mert legfőbb elemi feltétele: a béke megvédése. Hol a helyünk nekünk, magyar dolgozóknak — munkásoknak, mezőgazdasági szövetkezetieknek, értelmiségieknek — ebben a világot átfogó jelképes felvonulásban? Hová sorolhatunk be; mit tudunk felmutatni? Mivel tudunk hozzájárulni a közös ügyhöz; milyen sajátos színárnyalatokkal gazdagíthatjuk e májusi színpompát? Egyáltalán: van-e jogosultságunk ünnepelni a munkát, amikor hétköznapjainkon folyvást azzal a gonddal kell küszködnünk, hogy munkánk — legalábbis a lehetőségekhez és kívánalmakhoz, a világ és a magunk szabta követelményekhez képest — nem elég jó, hatékony, eredményes ? Nos, mindennek ellenére azért van mit felmutatnunk. Történelmi távlatokban gondolkodva, persze. Hivalkodás nélkül, szerényen, de önérzettel mutathatjuk meg a világnak, hogy ez a valaha gazdaságilag-tár- sadalmilag oly elmaradott ország, mióta sorsának irányítását maga a munkásosztály, maga a dolgozó nép vette kezébe, gazdaságilag is legalábbis jó közepesen fejlett országgá verekedte fel magát. Mindenesetre magasabb szintre, mint a vele azonos mélypontról, azonos történelmi elmaradottság tehertételével induló, de tőkés társadalmi viszonyok keretei közt megmaradt, kapitalista úton járó országok többsége. Munkánkkal — csak a munkánkkal — évtizedünk küszöbéig olyan életszínvonalat sikerült elérnünk, amely a leggazdagabb, a gazdaságilag legfejlettebb tőkés társadalmak mércéjével mérve sem lebecsülendő; beleértve ebbe az életszínvonalba természetesen nemcsak a fogyasztást, hanem a létbiztonságot, s az élet minőségének más meghatározó tényezőit is. Roppant gondjainkat elismerve sem kell szégyellnünk, sőt, igen nagy eredményként mutathatjuk fel, hogy szocialista népgazdaságunk talpon tudott maradni az utóbbi négy év világgazdasági viharaiban is, amikor pedig gyengén fejlett, sőt, nálunk fejlettebb nemzetgazdaságok rendültek meg. Egy olyan világban, amelyben államok sora kénytelen csődöt, fizetésképtelenséget jelenteni; amelyben a népesség nagyobb részének életnívója romlott le zuhanásszerűen; amelyben munka- nélküliek tízmilliói érzik bőrükön — a munka megbecsülése helyett — a munka értékének megalázó devalválódását; egy ilyen világban mi tiszta lelkiismerettel nézhetünk szembe magunkkal a munka ünnepén. Tiszta lelkiismerettel — de a legkevésbé sem önelégültséggel, megnyugvással. A magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép marxista—leninista pártja, társadalmunk vezető ereje látszatra szerény, valójában csak nagyon kemény munkával elérhető célt tűzött ki évtizedünk küszöbén, XII. kongresz- szusán: az elért eredmények megvédésének és a későbbi továbblépés, megalapozásának programját. Ezt az irányvonalat erősítette meg néhány napja a párt Központi Bizottságának — a két kongresszus közötti „félidős” — határozata. Imponáló erőt és magabiztosságot sugárzó tény, hogy az eddigi tapasztalatok nem kényszerítenek bennünket az irány, a határozatok módosítására, a VI. ötéves terv megváltoztatására. Ugyanakkor hallatlan erőfeszítésekre van szükség, az eddiginél is komolyabb munkára ahhoz, hogy ezt az egész népünk által egyetértéssel elfogadott irányt tartani, feladatainkat — kivált az ideieket — teljesíteni képesek legyünk. A munka ünneplésére csak hétköznapi szívós cselekedetek eredménye, munkánk hatékonyabbá tétele jogosíthat fel bennünket. A kor, amelyben élünk, s amely apáink- nagyapáink nemzedékének a májusi zászlók alá sorakoztatásával kezdődött: a munkás- mozgalommal — az emberi történelem legnagyobb változásainak kora. S a legvégletesebb válaszutak, alternatívák elé állítja az emberiséget. A tőke uralma — vagy a munka uralkodása? Ez a két társadalmi rendszer fő kérdése. Amihez rögtön a második, nem kevésbé sorsdöntő járul. A munkában — a munka hatékonyságának, termelékenységének, eredményességének versenypályáján — dől el, bármily hosszú távon is, a küzdelem? Vagy pedig Földünknek a világűrre is kiterjesztett termonukleáris csataterein, egy olyan összecsapásban, amely az emberi civilizáció és kultúra, a tudomány és technika, minden eddigi emberi munka összes gyümölcsét hamuvá égeti? Az értelmes válasz csak egy lehet a kérdésre; a békének nincs ésszerű alternatívája. Jó, a munka versenypályáján tehát; de reménytelenül behozhatatlan hátrányokkal? Eleve az „aki szegény, az a legszegényebb” esélytelenségével? Tudva azt, hogy a munka hatékonyabbá, termelékenyebbé, versenyképesebbé tétele nemcsak jó szándéktól és akarattól, hanem műszaki színvonaltól, meg jól húzó anyagi érdekeltségtől — csupa-csupa anyagi erőforrástól — is függ, amit viszont ismét csak hatékonyabb munkával lehet előteremteni? Számolva az ilyen és hasonló ördögi körökkel? És megterhelve a nemzetközi feszültségből, a szocialista világra rá- kényszerített fegyverkezési versenyből, az ellenünk szegezett gazdasági szankciókból származó minden tehertétellel? Igen, ilyen iszonyúan nehéz körülmények között sincs más választási lehetőségünk, nem lehet más válaszunk: csak a munka. Mindennapi aprómunkával — valójában óriási küzdelemben — megvédeni elért eredményeinket; gyarapítani a világban szerény lehetőségeinkhez képest a munka társadalmának vonzerejét; szót érteni a munkából élő emberek közös nyelvén, a munka nyelvén; a gazdasági fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen, kölcsönösen előnyös kapcsolatok által egyúttal enyhíteni a feszültséget; hozzájárulni a béke legfőbb biztosítékának, a szocialista világrendszer erősítéséhez — csak ez lehet az egyetlen értelmes válaszunk korunk kihívásaira. Hogy iszonyúan nehéz ez a munka? Igen. De éppen ezért — valóban! — ez a boldogabbik vége. Virizlay Gyula radioes tévébeszéde A munkásosztály legnagyobb nemzetközi ünnepét köszöntve Virizlay Gyula, a SZOT főtitkárhelyettese, tegnap ünnepi beszédet mondott május elseje alkalmából a rádióban és a televízióban. Száz év emlékeit idézték Jubileumi ünnepség az egri 212. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben Dr. Köpf Lászlóné átadja a vörös vándorzászlót (balra) (Fotó: Szántó György) Száz esztendeje, 1883. szeptember 6-án nyitotta kapuit az egri tanonciskola, a jelenlegi 212. számú Ipari Szakmunkásképző -Intézet jogelőde. Ez az oktatási intézmény — tisztelve az elődök haladó hagyatékát — lelkiismeretesen készült az évforduló megünneplésére. Erre szombaton délelőtt került sor, a megyeszékhely körcsarnokában. A rendezvényen — többek között — részt vett és az elnökségben helyet foglalt Kiss Sándor, a megyei pártbizottság titkára, Marko- vics Ferenc, a megyei tanács elnöke, Schmidt Rezső, az egri városi pártbizottság titkára, Baranyai Géza, a vasasszakszervezet titkára és dr. Szűcs László főiskolai főigazgató, a Pedagógus Szakszervezet Országos Elnökségének elnöke. A megjelenteket, a régi diákokat, az egykori kollégákat, a vállalatok, a társinté- zetek képviselőit Kame- niczky Antal igazgató üdvözölte. Ezt követően dr. Hanga Mária művelődési miniszter- helyettes méltatta az évforduló jelentőségét. Felelevenítette a hajdani kezdést, értékelte az egykori tanárok áldozatos tevékenységét. Beszélt arról, hogy valamikor milyen nehéz volt a diáksors, s mennyi megterheléssel járt az oktatás. Szólt a Tanácsköztársaság nagy jelentőségű oktatáspolitikai intézkedéséről, majd az 1945 után bekövetkezett fordulat jellemzőit taglalta. Külön foglalkozott az 1949-es, a szocialista szakmunkás- képzésről szóló törvénnyel. Jelezte: az utóbbi évtizedekben lendületes előrelépés bontakozott ki ebben az iskolában is. Nemcsak a tárgyi adottságok javultak, hanem a személyi feltételek is. Végezetül — s ez már országos kitekintés is volt — a jövőre szóló elképzeléseket összegezte, megfogalmazva azt, hogy o cél a szakmunkásképzés tartalmi, minőségi mutatóinak javítása. Ezután Markovics Ferenc átadta az intézet igazgatójának a Minisztertanács emlékoklevelét. Ugyancsak ő nyújtotta át harmincéves, sikerekben bővelkedő nevelő-oktató munkájának méltatásaképpen a Munka Érdemrend arany fokozatát Kameniczky Antalnak. Dr. Köpf Lásziónétól, a KISZ Központi Bizottságának titkárától a színvonalas mozgalmi munka elismeréseként vehették át a KISZ KB vörös vándorzászlaját, amelyet már ötödszörre szereztek meg a fiatalok. Dr. Hanga Mária és Bárányt Géza kitüntetéseket adott át. A Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült Nyíri József, Szálkái Miklós, Vas Andor. A Kiváló Munkáért kitüntetést vette át: Kovács Sándor, Galambosi István, Pálfy Istvánná, Katona József, Jeges Sándor, Valcsák Illés, Bojtos Sándor és Tóth Antal. Miniszteri dicséretet kapott : Csorba Lászlóné, Nagy Imréné, Nagy Miklós, Török Sándor, Gál László és Verhóczky István. A Szakszervezetek Országos Tanácsának oklevelével jutalmazták Imre Sándornét és Fülep Miklóst. Bukovszky Géza Zók Györgytől, az MHSZ városi titkárától vette át a Magyar Honvédelmi Szövetség Kiváló Munkáért érmének arany fokozatát. Az intézet irodalmi színpada kitűnően rendezett, hangulatos műsor keretében adott ízelítőt az elmúlt száz év történetének főbb fordulóiból. Közreműködött az Egri Szimfonikus Zenekar, az Építők Heves megyei Kórusa, valamint az intézet énekkara. A nagyszámú ünneplő ezután átvonult az iskola udvarára, ahöl Markovics Ferenc avatta fel azt a jubileumi emlékkaput, amely a tanulók közreműködésével, társadalmi összefogással készült. Az érdeklődők ezután megtekinthették az Alkotó Ifjúság kiállítás színes, változatos, ötletgazdag anyagát — itt a fiatalok érdemeit Mlinkó László, a megyei KISZ-bizottság első titkára méltatta —, amelyet a megye középfokú tanintézeteinek diákjai által készített újításokból, modellekből, kézimunkákból, rajzokból, szemléltetőeszközökből válogattak össze. Pécsi István A jubileumi emlékkapu
