Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-24 / 96. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. április 24., vasárnap ADJ KIRÁLY KATONÁT! - AVAGY Munkáslányok komor szerelmei Művésztanya hatvani mintára MINDENNAPI NYELVÜNK Identitás: azonosság...?! Az újságok hasábjain, az értekező és az ismeretterjesztő cikkekben újabban nagyon gyakran bíznak nyelvi szerepet a címbeli idegen szóra. Vajon, miért? Csak divatból, vagy valóban olyan jelentéstartalmat, fogalmi értéket nevezünk meg vele, amely éppen napjainkban jelentkező időszerű és korszerű mondanivalóhoz és társadalmi jelenséghez nyújt számunkra közlő, eligazító tájékoztatást. A latin nyelvből eredeztethető szóalaknak alakváltozatai is jelentkeznek szóban és írásban egyaránt: identikus (azonos), identifikálás, identifikáció (azonosítás). A magyar megfelelőkkel a l<Tgárnyaltabb és a legszakszerűbb fogalmazásokban is kiiktathatjuk őket. Ugyanezt megtehetjük-e az identitás megnevezéssel? Az igenlő válaszunk már elbizonytalankodik. Elsősorban azért, mert a használati értéke igen tág közlő és kifejező mezőben jut kulcsszerepekhez. Erről bizonykodik alábbi példatárunk is: „Ez az emberi identitás, ez a fájdalmas és groteszk önazonosság teszi színpadképessé” (Magyar Hírlap, 1983. márc. 26.). — „A költészet nem fogja valamilyen más funkcióban fellelni indentitását, .... a múlt őrzése nemcsak falura figyelő tevékenység, hanem létezik citoyen-identitástudat is” (Kritika. 1983. 2. sz.). — „Sok német ember nemzeti identitásvágya együttesen egyre kiélezettebb helyzetet teremt, s kísérletek történtek a nemzeti azonosságtudat agyondefiniálásá- ra” (Kritika, 1983. 3. sz.). — „József Attilával kapcsolatban elmondhatjuk: biztos lesz önmagában, megteremti identitását. Az identitás önmagunk megformálása. 1936-os és 1937-es prózai önéletrajzai az indentitás megszerzésének, az indentitásért való személyes küzdelemnek a képét adják” (Jelenkor, 1983. márc. sz. 266. 1.). Azt sem tartjuk véletlennek, hogy ma már versbeli kulcsszóként is találkozhatunk az identitás szóalakkal: „Az üvegfülkében egy figyelő szem, J mely útlevelemmel összehasonlít, / mely azonosít, / az identitás, / hogy én vagyok én... ” (Vészi Endre: Kilépés az éjszakába). Alig hangzik el olyan ideológiai jellegű előadás, amelyben ne kapna nyelvi szerepet ez a nyelvi alakulat: identitás- keresés. A leggyakrabban az értelmezés elmarad, ezért nincs egyértelmű használati értékre utalás az elhangzó megnyilatkozásokban. Felsorakoztatott példáinkban a magyar értelmezés lehetőségeiről is olvashattunk. Ezt helyes megoldásnak és követendő példának ítélhetjük. De a beszédhelyzet és a szövegösszefüggés azt is lehetővé teszi, hogy az identitás idegen szót a magyar azonosság megnevezéssel váltogassuk, legfeljebb a megfelelő utalásokkal támogassuk meg, milyen használati értékben élünk vele. Dr. Bakos József Van egy olyan Magyarország. amelyet filmen a Balázs Béla-stúdió tagjai fedeztek fel. Sötét, komor világ, némi humor csak a szereplők öntudatlan elszólásaiból, felemás gesztusaiból származik. Álságaink, jóra való törekvésünk közben összeakadó lábaink: kameráinkkal ezeket a pillanatokat „kapták el” a fiatal alkotók. Közben telt az idő, s „megérettek” a nagyfilmre is. Eszközeiket magukkal hozták, s felemás módon igyekeztek alkalmazni őket. Ez történik az Adj király katonát! című filmben is. A cselekmény egy fonóüzemben játszódik, s az azt szolgáló „létesítményekben”: leány szálláson kismamaotthonban, füstös és romos presz- szóban. Hősei olyan lányok, akiket megszédített a főváros varázsa, s elindultak szerencsét próbálná. Tulajdonképpen mindenütt emberségesen fogadják őket, a felvételi irodában épp úgy, mint az abortusz-bizottság előtt. Talán ők a hibások, mert hiányzik belőlük valami, talán a társadalom, mert felemások igazságai — nem kapunk választ kérdéseinkre. Egy biztos: valahol félre- siklik fiatal életük. A dokumentumfilmek örökségét nehezen viseli ez az alkotás, unalmasan, nehézkesen kezdődik, fjedig egy ilyen — aránylag jól megírt — történet filmreviteléhez elegendő lett volna, ha a cselekmény szálait gondosan és profi módon vezetik. Sajnos a betétek miatt főszereplő, Jutka egyénisége túlságosan későn, a film egy- harmadánál rajzolódik ki, addig olyan ismereteket kapunk, amelyeket a történetből is megtudunk. Jutka a legszerencsétlenebb sorsú fiatal lányok közé tartozik, édesanyja intézetbe adta, onnan nevelőszülőkhöz került, akik ifjan magára hagyják, meghaltak. Nehezen lehetne tovább fokozni a szörnyűségeket. Mégis, ez a teremtés nagy lelkierőről tesz tanúbizonyságot, pedig megjárja társai útját: tizenhat éves korában egy ócska lakókocsiban elveszti szüzességét, s rögtön utána beosztják éjszakai műszakra. Barátnője, Zsuzsa már világra hozza felemás kapcsolatának gyümölcsét, egy kislányt. Ekkor kezdődik Jutka vállalkozása: Zsuzsa szülei előtt ő adja ki magát lányanyának. Az óriási magányos falusi ház, s az egyszem gyermek, aki Pesten megesett: az elmúlt évek kiáltó ellentmondásai közé tartozik'. Ahogy a vita is jellemző, amit a lány és apja folytat: mi is az, ami a fővárosban, a lámpa köré vonzza ezeket a kis szédült pillangókat? A főszereplő jelleme erősebb mint társaié, nem kér segítséget családjától, amely megfeledkezett róla. Képes kilépni szerelmi kapcsolatából is, amikor megalázzák, megszégyenítik. Olyan barátot talál, aki setftből él, egy használt autó eladásával ötször annyit keres, mint Jutka egy hónap alatt. Ügy tűnik, ezekből a képsorokból, a fiú szüleivel folytatott beszélgetésekből, hogy hiába az idősek minden igyekezete, hogy gyerekeiket jó irányba fordítsák, s elfecsérlődik a jobbak — mint Jutka — becsületes szándéka is. Sötét kép bontakozik ki, amit jól ellenpontoz az Egy szöszi szerelmei című csehszlovák film néhány felvillanó kockája. összevetésül is szolgálhat, hogy lehet a vívódást, a tisztességes életért folytatott küzdelmet játékosabban, derűsebben ábrázolni. A tükör a magyar filmben homályos, az amatőr szereplők játéka többnyire esetlen és kizárja a körülmények minden szorításában is önmagát kereső ember ábrázolását. Ugyanis ezek a „botcsinált színészek” azzal vannak elfoglalva, hogy megbirkózzanak szövegükkel, leküzdjék lámpalázukat. Inkább csak a Jutkát alakító Ozsda Erika kivétel, aki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek feljogosítják arra, hogy eljátsza a más gyermekét nevelő lány alakját. De ez inkább arról győz meg bennünket, hogy vannak született tehetségek, nem arról, hogy bárki megfelel egy film főszerepére. Így hát felemás érzésekkel távozik a moziból a néző, hiszen látott torokszorító képsorokat és részigazságokat, arról mégse tudták meggyőzni az alkotók, hogy a valóság egy szeletét látta. " Gábor László Valamikoron, Hatvány Lajos és festő öccse, Ferenc életében, a báróék hatvani kastélya szívesen fogadta József Attilával, Adyval együtt Czóbel Bélát és annak művésztársait Az alkalmi vendégeskedésekből, persze, óhatatlanul művek is születtek, őrizvén a mának az akkor még nagyközség sajátos arculatát. A kastélypark részleteit, a Hatvanyé- kat körülvevő munkásembe- rek portréit, vagy éppen a kissé romantikusan megjelenített cigánysort. A műpártolók eme mecénássága azonban kérész életű volt, és inkább családi, baráti kapcsolatokon alapult. De most valami új van kialakulóban, éspedig a Hatvani Galéria kezdeményezésére. Beszéljen hát erről az ügyet támogató városi pártbizottság munkatársa, Gazsó János, akivel együtt látogattunk ki a nagygombosi tangazdaságba. — Januárban, amikor Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész reprezentatív kiállítását megnyitotta dr. Romany Pál, a Bács-Kiskun megyei pártbizottság első titkára a Hatvani Galéria; falai között, maga is említette annak a szükségét, hogy az egykori mecénásságot, amely a Hatvany-testvérek nevéhez fűződött, érdemes lenne szocialista társadalmi viszonyaink közepette feléleszteni, otthont és munkakörülményt teremtve mindazon festőknek, grafikusoknak, akik barátságot táplálnak városunk, az itt kibontakozott képzőművészeti élet iránt. Nosi, ezt a fajta mecénásságot leginkább Galériánk hivatott szolgálni, és öröm mindannyiunknak, hogy immár kirajzolódtak egy folyamatosan működő kis művésztelep körvonalai. Ebben persze döntően erős partner, mondhatni házigazda a gödöllői agráregyetem itteni, gombosi tangazdasága, amelynek korszerűen, vendégszobák kialakításával rendbetett hajdani borháza hónapról hónapra szállással. ellátással várja júniustól az ide pályázó művészeket. Száraz József, a tangazdaság kerületvezetőie szakmai tennivalói mellett igen sok városi ügvet felkarolt már. Vele beszélgetve kirajzolódott e tavaszi reggelen Hatvan úiabb kulturális megmozdulásának több részlete. Áorilistól szeptemberig de akár a téli hónapokban is a gombosi borház egyik lakószobája, klubterme nyújt otthont, működési keretet az ide kívánkozó művészeknek, akik egy-két hónapot tölthetnek e festői környezetben, illetve a gazdaság vagy éppen Hatvan életével ismerkedve, témát keresve. Ellátásukat is a gazdaság biztosítja, a Galéria pedig, szervező munkája mellett, szerény ösztöndíjjal támogatja az itt munkálkodókat. Kiket fogadna pályázat útján a művésztelep? Ez ügyben figyeljük Cséry Lajost, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának osztályvezetőjét. — Több oldalúén lesz hasznos ez a vállalkozás. Egyrészt a művésztelepen születő munkák megőrzik Hatvan és környéke jelenét a jövendőnek, ami fontos, izgalmas dolog. A hosszabb- rövidebb időre itt megtelepedő ifjabb, idősebb festők, grafikusok pedig a friss, újszerű környezetből merítve színesíthetik életművüket. Egyébként a magam részéről helyeselni tudom a Galéria vezetőjének ama irányelvét is, miszerint csak olyan, realista szemléletű művészeket fogadnak a művésztanyán, akik kiteljesítői az intézmény koncepciójának. És mint a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának hivatalbéli felügyelője, kérésre ugyancsak olyan fiatal alkotókat, esetleg művész házaspárokat javaslok majd művésztelepi befogadásra, akiknek kifejezésmódja, formakultúrája összecseng e várossal, az utolsó tíz esztendő során kialakult nemes tradíciókkal, amelyek egyébként a Hatvani Galériát országosan megbecsült intézménnyé avatták. Gombosi kirándulásunk alkalmával tisztázódott továbbá, hogy a kis művésztanya szakmai tanácsadójául Patay László Munkácsy- díjas; érdemes művészt, a legutóbbi tájképbiennálé nagydíjasát kérték fel. Kocsis István, az Ady Endre Könyvtár igazgatója pedig már arra gondolt, hogy a Delelő úti közművelődési táborba, majd az amatőrök kökényest találkozójára meghívnak alkalmi korrigálásra, szakmai társalgásra egy-egy művésztelepi vendéget, hogy az ottani program tartalmasabbá váljon. És még egy dolog! Hatvan város intézményei számíthatnak arra, hogy az itt dolgozók ajándékaként műtárgyakkal gya- rapszanak, a Galériának pedig minden év végeztével lesz egv olyan kiállítása, amelynek anyaga a városban és környékén született festményekből, rajzokból áll össze, számadásként és vallomásul Hatvanról... (— gy) Pintér István dokumentum-riportja: (V/3.) MacLean útja Cambridge-! Moszkváig Az atomtitok közelében A szovjet vezetés nem nélkülözhette azokat az értesüléseket, amelyek az amerikai—angol atombomba létrehozásáról a Manhattan- program állásáról tudósítottak. Márpedig sem az Egyesült Államok elnöke, sem Nagy-Britannia miniszterelnöke nem említették a különben oly sűrű, s baráti levél-, üzenetváltásaik során a Szovjetunió miniszterelnökének, hogy nukleáris fegyver készül. Hogy ilyen létrehozható, ezt természetesen tudták a szovjet tudósok, tehát a háború utáni biztonságnak a kérdéseit már a háború idején szem előtt tartani kényszerülő szovjet vezetők is. Csakhogy az atombomba megteremtése rendkívül költséges. Hatalmas erők összpontosítását igényelte. A feladat megoldását, amellyel véget vethettek a nyugatiak atomzsarolásának, be kellett illeszteniök a szinte a lehetséges határnál is jobban megterhelt szovjet háborús gazdaságba, majd a győztes, de lerombolt ország háború utáni gazdaságába. Emiatt váltak létfontosságúvá azok az értesülések, amelyeket mások mellett nyilvánvalóan Donald MacLean is küldött Washingtonból Moszkvába, Az egykori cambridge-i diák, a „kiábrándult szocialista” 1944 tavaszán került a washingtoni brit nagykövetségre. Rendkívül rokonszenvesnek találták, a nagykövet is hamarosan bizalmába fogadta. Remek teniszcsatákat vívtak egymással, ahol a jóval fiatalabb Donald „ve- rejtékes küzdelemben” rendszerint hagyta nyerni az „öreget”. Két gyermekével és feleségével, Melindával rangjához és ősi, skót nemesi család tagjához méltó életmódot folytatott. A kert, amely a házukat övezte, mindig rendben volt, s csak úgy illatozott a rózsáktól. A házigazda — ahogy jólnevelt angol állami tisztviselőhöz illik — maga ápolgatta azokat. Szép jövőt jósoltak neki. Abban meg sem oszlottak a vélemények, hogy az akkor 31 éves fiatalember előbb-utóbb nagykövet lesz valahol. A társasági találgatások témája legfeljebb az volt, hogy a királynő lovaggá üti-e, vagy sem ... Donald MaoLeant azonban a „Sir” címnél sokkal jobban érdekelte, hogy miként állnak a dolgok Los Alamos- ban, a Manhattan-program központjában. A két angolszász nagyhatalom megegyezése szerint atomkutatásukat közösen végezték, ami — hiszen Anglia túlságosan közel volt a hitleristák által megszállt Franciaország partjaihoz — abból állt, hogy az angolok gondoskodtak róla, hogy a szigetekről a saját tudósaik, valamint a hozzájuk Hitler és Mussolini elől menekült fizikusok, maghasadással foglalkozó tudósok az Egyesült Államokba jussanak és ott bekapcsolódhassanak a munkálatokba. Két tucatnyi, nemzetközileg ismert hírességgel bővült így Groves tábornok tábora. Legtöbbjük nemcsak meggyőző- déses antifasiszta, hanem szélesebb értelemben is haladó gondolkodású volt. Többen közüliük — így Einstein, a magyar Szilárd Leó — nyilvánosan is felléptek az atombomba bevezetése, majd az atomzsarolás ellen. Truman elnök, s az Egyesült Államok uralkodó körei abban a hitben ringatták magukat, hogy tizenöt, de legalább tíz évig ők diktálhatnak a világpolitikában, hiszen — atombombája nem lévén — Moszkvának meg kell hajolnia Washington Londonnal egyeztetett anti- kommunista politikája előtt. Igaz, a két nyugati nagyhatalom között sem volt éppen súrlódásmentes a viszony az atombomba ügyében. MacLean, aki az Angol—Amerikai Közös Politikai Bizottság titkára lett, igazán megmutathatta kiváló diplomáciai érzékét. A bizottságnak az volt a dolga, hogy az amerikai és brit atomkutatást összehangolja. A bizottság titkárának módja volt bejárni a laboratóriumokat, tárgyalni mindkét ország tudósaival, értesüléseket szerezni a rendelkezésre álló urán mennyiségéről, azokról a vitákról, amelyek a nukleáris fegyver továbbfejlesztéséről, a hidrogénbombáról folytak. Nehéz feladat, kimerítő munka volt. Donald MacLean mégis szívesen csinálta. És meglehetősen szomorú lett. amikor 1948-ban, megköszönve és agyondicsérve az őfelsége kormányának az Egyesült Államokban tett szolgálatait, közölték vele: vegyen át egy nyugodtabb állomáshelyet. Kairó igazán gyönyörű város és pompás környezet. Ott kipihenheti magát, új erőt gyűjthet, amire visszatér majd a külügybe, belső szolgálatba, ahonnan majd valahová magasabb beosztásba vezet az útja ... Washingtonban mind az amerikaiak, mind az ott dolgozó angolok hetvenkedés- nek tartották azt a hivatalos szovjet nyilatkozatot, amelyben Sztálin 1946 szeptemberében azt mondta Werth angol újságírónak, hogy az „atombomba kizárólagos birtoklása már nem tarthat hosszú ideig.” S ügyet sem vetettek arra az 1947. november 6-án elhangzott ünnepi beszédre, amelyben Molotov, az akkori szovjet külügyminiszter egyetlen, de annál jelentősebb félmondattal utalt rá, hogy „az atomtitok már régen nem titok többé”. MacLean már Kairóban állomásozott, amikor 1949 szeptemberében egy amerikai repülőgép jelentése nyomán a Fehér Házban kénytelenek voltak megállapítani és közhírré tenni: a szovjeteknek is van már atombombájuk. A TASZSZ két nap múlva hivatalos közleményben világosította fel a túlságosan magabiztos washingtoni és londoni urakat, hogy már az 1947. november 6-án elhangzott szavak „azt jelentették, hogy ez a fegyver a Szovjetunió rendelkezésére áll... Az atomfegyver titka már 1947- ben a Szovjetunió birtokában volt...” (Folytatjuk.)
