Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-22 / 94. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. április 22., péntek fl bujdosó lány Mezei Mária halálára Hosszan tartó, súlyos betegség után, életének 71. évében, szerdán este elhunyt Mezei Mária kiváló művész, a Nemzeti Színház tagja. (MTI) Éveken át ágyhoz kötötten élt Mezei Mária, mégis csodálatos lelki erővel maradt köztünk. Két esztendővel ezelőtt lépett utoljára színpadra, még gyengén, elesetten is képviselte a jellem azon tisztaságát, amelyet egész pályáján keresett. Hívő volt. Hitt az emberben, abban, hogy el lehet érni vallamilyen belső méltóságot, amely a halálon túl is megmarad. Sugárzó szeretettel fogalmazta meg vívódásait, gondolatait, akár a saját, akár más szavaival szólt. Azok közé a színészek közé tartozott, akik tudták, mekkora felelősség mások elé lépni, segíteni az embereknek, hogy megértsék saját sorsukat, s megtalálják társaikat. Nehéz lenne felsorolni szerepeit. Sok filmben játszott, előadóestjei, dalai emlékezetesek. Arcai közül egyre inkább kirajzolódott az idők során a valódi: ahogy lemezének címével megfogalmazhatjuk, „a bujdosó lány” portréja. Aki törékenyen, örök fehérben keresi a teljes igazságot, létezése értelmét, utat mindenkihez. (gábor) Nyáron nyílik a Gárdonyi-ház Eredeti szépségében állították helyre az író otthonát A dolgozószobában még létra áll, a hálóban a kék- színű fal és a deszkapadló találkozásánál a szegőléceket illesztik a helyére. A belső munkák még folynak, de a Gárdonyi-ház már ismét eredeti szépségében áll. Gárdonyi Géza 1897-ben telepedett meg Egerben az úgynevezett Hóhér-parton. Az Egri csillagok szerzője ebben az épületben élt és dolgozott negyed századig. Az író halála után valósággal népvándorlás indult meg Gárdonyi otthonába. Az 1970-es évek végén átlagosan évi százezren keresték fel a házat. A látogatók növekedése azonban magával vonta az épület állagának romlását is. A Gárdonyiház megsüllyedt, életveszélyessé nyilvánították. A mentési, renoválási -munkákhoz az elmúlt esztendő közepén láttak hozzá, s amint most dir. Korompai Jánostól az egri Dobó István Vármúzeum irodalmi főmunkatársától megtudtuk, az építők — az Épületkarbantartó Szövetkezet munkásai — a májusi határidő helyett április 26-án átadják a művész otthonát a vármúzeumnak. Az újjáépítést, a renoválást valamennyi közreműködő szívügyének tekintette. A kétmilliós- ráfordítást nemcsak jó ütemben de kifogástalan minőségű munkával használták fel. Kicserélték a födémet, a tetőszerkezetet, megerősítették a falakat. A ,ház most vakító fehéren már messziről vonzza a tekintetet. Gondosan ügyeltek arra is, hogy minden rész az eredetinek megfelelően kerüljön helyreállításra. A belső munkák során a szobák falfestésénél még a színek hajdani árnyalatára is vigyáztak. A szobák berendezéseinek felújítása is folyik. A nagy (Fotó: Szántó György) ügyszeretetnek köszönhető, hogy a Gárdonyi-ház megnyitását a látogatók előtt nyár közepére, július végére tervezik. A vármúzeum munkatársainak további elképzelései is vannak azzal az épülettel kapcsolatban, amely a családé volt és- a író-ház szomszédságában áll. Az óvodát kiköltöztették belőle, mert állaga megromlott. Jelenleg Gárdonyi bútorainak ad csupán otthont. A távolabbi elképzelések alapja az lenne, ha egyszer az anyagi lehetőségek úgy engedik, Heves megye író szülötteinek munkásságát — Bajzát, Gárdonyit, Remenyiket, Bró- dyt — bemutató irodalmi múzeum létesülhetne. Ezek azonban csak tervek egyelőre. Az azonban már tény, hogy rövid idő alatt sikerült megmenteni az Egri csillagok „szülőházát”. Hátország Valaki viccesen megjegyezte: — Az elmúlt húsz évben két Magyarországot építettünk fel! Városainkat, falvainkat és a körülöttünk levő „hátországot”. — Mire gondol? — Menjen fel egy hegyre, dombra, amely bármely magyar város közelében van és onnan tekintsen szét! Mit lát? Egy vagy több miniatűr települést, kisebb-nagyobb víkend- házakat, nyaralókat, gomba módra szaporodó épületeket. A magyar családok tízezreinek van hétvégi háza, telke, épülete, a szerszámos kamrától kezdve az impozáns nyaralóig. Szorgalmas munkája gyümölcsét mindenki úgy kamatoztatja, ahogyan tudja, ahogyan erejéből telik. Nincs is ezzel semmi baj! Legföljebb egy kis meditációra ad alkalmat, esetleg gondolatokat ébreszt a hogyan továbbra. Budapest és a nagyvárosok, a megyeszékhelyek levegője mind rosszabb, szennyezettebb! A füst, a gáz, a tüdőt sanyargató illatok hajtják, űzik az embereket kifelé a szabadba, a telekre, a hobbiba, vidékre. Jó, egészséges, tiszta levegőt szívni! — Magának van hétvégi háza? — Szép kis házikóm van, körülötte kert, kis szőlő. Mosolyog és ceruzát, papírt vesz elő. Rajzol, mutogat, magyaráz: — Tudja, ezt a házikót és a kertet immár ötödik éve építem és építeni is szeretném még vagy tizenöt esztendeig. — Mi a legújabb? — A sziklakért! Tele páfránnyal, mohás kövekkel, borostyánnal, a havasi gyopárig bezárólag. Jó dolog, hogy nálunk az emberek a hétvégeken, pihenőjük alatt elfoglalják, hasznosítják magukat. Tele vagyunk ötletekkel, újabbnál újabb tervekkel, szándékokkal, a hétvégi kertekben anyagilag is jövedelmező tennivalókkal. — Mit termel? — Amire a családnak szüksége van! Mi kérem, nem megyünk a piacra esztendők óta. Sőt! Még a rokonság sem, hiszen innen látjuk el őket is zöldséggel, gyümölccsel, krumplival. Később a hétvégi házakról, az építési formákról, a túlzásokról esik szó. — Milyen túlzásokra gondol? — Tudja, az emberek nagyon precízek, hogy is mondjam, „túlbiztosítottak” akarnak lenni. Értelmetlenségemen csodálkozva lelkesen tovább magyaráz: — Nézze meg ezeket a házikókat! Kedvesek, szépek, mindegyikben van ötlet, elgondolás, de „anyag” is annyi, hogy családi ház részére is beillene. Túlépítjük ezeket! A fal — legtöbbjüknél — olyan vastag, hogy lakóházméretnek is megfelelne. Minek ide az ötszázas cement? És főleg annyi, amennyit beleverünk a falba, kerítésbe! És a gerendák, a szarufák? Ez kérem, már pocséklás! Olyan jelszóval, hogy tartson ki még az unokámnak is! — Nincs igazuk? — Nincs! Kis erődítményeket építünk és főleg sok anyagot pocsékolunk... Sétáljunk fel — mondjuk — Egerben az Eged tetejére. Tekintsünk le a megyeszékhelyre. Madártávlatból csodálatos a látvány! Az új városrészek, és a megfiatalodó óváros. A hétvégi pihenőtelepek pedig koszorút alkotnak: Eged-oldal, Szépasszony-völgy, andomaki dűlő, almári pihenő... Sok-sok vágy beteljesülése! Öröm, kikapcsolódás és természetesen munka is. A kisemberek nagy boldogságai... Szalay István ÖSSZEFOGÁSSAL Mozgalmi és kultúrcentrum Visontán Űj színfoltja lett a falunak... (Szabó Sándor felvétele) Régi óhajuk teljesült az elmúlt napokban — mint Molnár Nándortól, a községi tanács vb-titkárától megtudtuk — Visonta fiatalabb és öregebb lakóinak. A Thorez Külfejtéses Bányaüzem, a termelőszövetkezet, a Gagarin Hőerőmű Vállalat, a MOKÉP, a megyei tanács, a gyöngyösi járási hivatal jelentős anyagi támogatását a községi tanács pénzkerete egészítette ki, hogy „összejöjjön” a közel öt millió forint, melyet a leendő mozgalmi és kulturális centrum tatarozására szántak. A felújítási munkákhoz 1981 őszén kezdtek hozzá az aba- sári költségvetési üzem dolgozói. Az eltelt időszak alatt az egykori szomszédos posta, épülettel is bővült az intézmény. A munkások négyszáz négyzetméter területen varázsolták újjá a régi helyiségeket. Százötven személyes „kisszínházat” alakítottak ki, mely egyben a filmek kedvelőinek is otthont ad, s a házasságkötési ünnepségeket is itt tartják majd meg. Két öltöző, kelléktár, iroda, klub- helyiség és vizesblokk tartozik még ide. A szomszédos szárnyrészben kapott otthont a KISZ-iroda, valamint a klub, melyet a közeljövőben új bútorzattal, s technikai felszereléssel látnak majd el. A Vöröskereszt, s az eredményesen működő MHSZ helyi alapszervezetei is kulturált körülmények közt tarthatják meg foglalkozásaikat. A közös összefogás eredményeként a lehetőségek most már biztosítottak a mozgalmi és kulturális munkához az 1500 lakosú településen. Csak élni kell az adottságokkal, s jól kihasználni azokat. Pintér István dokumentumriportja (V/t.) Martian útja Cambrídge-től Moszkváig Olyan volt, mint a bárányhimlő? Élt — néhány hónap híján — hetven évet. Ebből tizenhatot töltött Nagy-Britannia államának szolgálatában, őfelsége diplomatájaként. Előzőleg — középiskolai tanulmányainak elvégzése után — négy esztendeig a híres-nevezetes Cambridge- ben, ott is talán a legjobb kollégiumban, a Trinity Hallban tanult. Az útikönyvek és az idegenvezetők gyakran vezetnek arra turistacsoportokat. Felhívják a figyelmet rá, hogy William Batemann, Horwich püspöke alapította 1350-ben, mint jogtudományi iskolát. És elmondják azt is: Trinityben — akárcsak más cambridge-i főiskolán — nem lehet megbukni. Követik azt az ősrégi szokást, hogy inkább eltanácsolják azt a diákot, aki nem felelne meg a vizsgákon. MacLean, aki 1935-ben szerzett itt diplomát, megfelelt, nagyon is megfelelt. Tanárai rendkívül éleseszű, tehetséges fiatalembernek tartották, aki képes volt a dolgokat jól felmérni. És bár egyetemi évei alatt ő is „ra- koncátlankodott” egy kicsit, de aztán felhagyott azzal az első időkben hangoztatott tervével, hogy a Szovjetunióba utazik, ott telepszik le, hogy segítse a forradalom ügyének előrehaladását, az utolsó egyetemi évében már szorgalmasan készült azokra a vizsgákra, amelyeket a Foreign Office, a brit külügyminisztérium minden állásra jelentkezőtől megkövetel. Természetesen a megfelelő egyetemi vizsga és származás mellett. Nos, Donald MacLean esetében nemcsak az iskolai eredmények, hanem a származási körülmények is rendben lévőnek látszottak. A papa — aki Cambridge-ben neveltette a fiát — világszerte ismert és elismert puritán presbiteriánus, ügyvéd és erkölcsprédikátor volt. 1906- ban választották először képviselővé. Később a liberális párt vezérévé emelkedett, s éppen abban az esztendőben — 1931-ben —, amikor fia a Trinity Hallba került, vállalt miniszteri tárcát a munkáspárti MacDonald „nemzeti koalíciós” — értsd: a munkásválasztók akarata ellenére a burzsoázia konzervatívabb csoportjaival együttműködő, s ezért árulónak bélyegzett — kormányban. A brit külügyminisztérium személyzeti osztályán, amikor az ifjú, huszonnégy esztendős Donald MacLean ügyével foglalkoztak, szóba került ugyan az a néhány, marxista meggyőződést tanúsító cikk, amelyet a jelölt első egyetemi évei idején írt a többi között a Cambridge Left című folyóiratban, de a kiválasztást elvégző tisztviselők gyorsan napirendre tértek e „ifjúkori fertőzés” felett. Akkoriban Angliában az a mondás járta, hogy a „marxista meggyőződés az előkelő családok gyermekei körében olyan, mint a bárányhimlő”. Vagyis: csaknem minden gyerek megkapja a „vörös kiütéseket”, de aztán kigyógyul belőle és többé már immunis minden ilyesfajtával szemben. Cambridge-ben a diákok százai ismerték fel: Hitler előretörése idején közeledik a háború. Már pedig azt nekik semmi kedvük nem volt végigküzdeni. „Világos volt mindazok számára, akiknek Volt egy csöpp eszük, hogy a brit politika fő célja: Kelet ellen küldeni az újra felfegyverzett Németországot — emlékezett vissza később, egy negyedszázad múltán a harmincas évek elejének cambridge-i légkörére Donald MacLean egyik tanulótársa. — „Nem hittük, hogy ez sikerülni fog, és ebben átkozottul jól eltaláltuk az igazságot. Annak a felismerése, hogy mi játszódik itt le valójában, különleges undoft keltett bennünk az idősebb generáció s a politikusok ellen”. Nos, Donald MacLean nemcsak egy „csöpp ésszel”, hanem egészen kivételes aggyal is rendelkezett. Hogy mikor és milyen módon vált a szovjet felderítőszolgálat harcosává, azt mindmáig nem hozták nyilvánosságra. A kiadott gyászjelentésben mindössze annyiban utaltak MacLean pályafutásának „kettős életű” időszakára, hogy megállapították: a Moszkvában elhunyt ismert tudós, a történettudományok doktora, a Szovjet Tudományos Akadémia Világ- gazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezető kutatója, a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja, akit a pártnak és az államnak tett szolgálatainak elismeréseként a Vörös Zászló Érdemrenddel és a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki, „életét a társadalmi haladás és a humanizmus eszméinek, a nemzetközi együttműködésnek és a békének szentelte, különösen nagy érdemeket szerezve a fasizmus elleni harcban”. A nekrológ az Izvesztyijában, a szovjet kormány lapjában jelent meg, s bár egyetlen szóval sem említették MacLeannek, mint a szovjet felderítőszolgálat kiemelkedő harcosának szerepét, csupán utaltak rá, nyilvánvaló: a skót nemesi család sarja fontos szolgálatokat tett a szovjet államnak, (Folytatjuk)
