Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-20 / 92. szám
4. s§£ # jjj 1 jjjt NÉPÚJSÁG, 1983. április 20., szerda Radnóti-est a Dobosban A szigorúság képei Talán jelképesnek is tekinthető, hogy az újjáalakított Dobos cukrászda idei irodalmi presszó sorozatát az a Virágh Tibor indította útra, aki kitalálta magát a dobosbeli műsorok ötletét. József Attila, Ady Endre után Radnóti Miklóst idézte meg az előadó. Költészetünk óriásaival lépni közönség elé egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, hiszen mindannyiunknak van kialakított képe, mondhatni saját viszonya az alkotókhoz és műveikhez. Hálátlan, mert az előadóművész viszonya nem biztos, hogy egyezik a miénkkel, így ellenérzések alakulhatnak ki. Hálátlan azért is, mert sem József Attilánál, sem Ady- nál, sem Radnótinál nem lehet hibázni. Ezek az életművek nem tűrik a pontatlanságot, az értelmezési, a felfogásbeli félreértéseket. Virágh Tibor előadói pályájának mostani állomásán a háromszori vastaps egyértelmű közönségsikert és elismerést jelez. Jó szerkesz. téssel, a költő halált hozó — anyja és ikertestvére pusztulásába kerülő — születésétől az erőltetett menet tarkólövéses gyilkosságáig feszítette fel a pálya és az előadói est ívét. Szigorú szerkesztés és még szigorúbb előadás tanúi voltunk. Félelmetesek, szorongásosak voltak e szigorúság rétegei. Előadói megjelenítése szinte hibátlan volt. Ám ebben rejlett gyengesége is. Előadó és közönsége — igaz, pillanatnyi feszültségkihagyás nélkül — ezen az egy csatornán érintkezett csak egymással. Virágh Tibor az eleve elrendeltetett tragikum sötét tónusait látta és láttatta műsorában — kétségtelenül figyelemreméltó- an, de nem bontakoztatta ki a gazdagabb, árnyaltabb, finomságaiban, tétova tűnődéseiben színesebben megmutatkozó költőt. Nem azonosult volna Radnóti Miklóssal, nem férkőzött közelebb hozzá? Valószínű, hogy nem erről van szó, inkább arról, hogy néki más a Radnóti képe, mint az átlagnak. Joga van hozzá. Ám a túl aszkétikus értelmezések egyben magukban hordozzák a direktségre való hajlamot is. A műsor Marik Erzsébet zongorakíséretével került az irodalmi presszó pódiumára, A zene elősegítette az előadás áttételesebb értelmezését, a hosszabb részek azonban néha szétszakították a kapcsolatot előadó, és közönsége között. Szigethy András Tartalomban és formában Művészei a reklámban A reklám az értelmező szótár szerint (a tőkés gazdasági életben a verseny egyik eszközeként) a közönség, a fogyasztók figyelmének feltűnő módon való felhívása, valamely áru (cikk), termék kelendőségének vagy valamely vállalatnak, vállalkozásnak, személynek a népszerűsítésére, valamint, valakit ajánló, népszerűsítő hirdetés, hírverés. A művészet, műalkotás a társadalmi tudat egyik formája: olyan alkotó tevékenység, amelynek célja a valóságnak bizonyos esztétikai elvek szerint, a szép érzését felkeltő eszközökkel való, az egyedi jelenségeket általánosító, tipizáló tükrözése, megjelenítése. Ismerünk műtárgyakat, irodalmi alkotásokat, amelyeket reklám céllal, megbízásból hoztak létre. Toulouse Lautrec plakátjait, az Art noveau, a szecesszió művészeinek plakátjait, mint műalkotást tartja számon a szakirodalom. De említhetnénk Berény Róbert és Ko- necsni György vagy Pór Bertalan plakátjait is. És sorolhatnánk irodalmi, zenei példákat is. Hogy a fotóművészetről, a filmről ne is beszéljünk. Mégis nem találja szokatlannak, furcsának a művészet és a reklám fogalmának összekapcsolását? — kérdezem Lantán Ferenc belkereskedelmi miniszterhelyettest, a Magyar Reklám- szövetség elnökét, abból az alkalomból, hogy a napokban nyitotta meg a Művészet a reklámban című kiállítást, a budapesti Pataky István Művelődési Központban. — Mint közgazdász, kereskedő magam is elgondolkoztam, hogy szabad-e a két fogalmat így társítani. A reklám, a jó reklám igenis képviselhet művészi színvonalat. A fotó, a film, a plakát célja elsődlegesen az, hogy a fogyasztót befolyásolja, meggyőzze, hatással legyen rá. Ha ezt művészi fokon tudja megvalósítani, csak előnyére válik. Jelen esetben a Fabulon- termékek propagandaeszközeit mutatja be a kiállítás. Képünk a kiállításon készült (Fotó: Hauer Lajos felv.) — A Fabulon-reklám a magyar reklám élvonalába tartozik, és nemcsak a kozmetikai szakmában. Szépek, ízlésesek, figyelemfelkeltők, gyakran művészi hatásúak plakátjaik, fotóik, naptáraik, kiállításaik. Tartalomban és formában a termék és reklámja magas színvonalat képvisel. Rövid és hosszú távú reklám-politikájuk azt célozza, hogy felvegyék a versenyt az import kozmetikai cikkekkel. Termékeik már olyan népszerűek, hogy olykor a hiánycikkek listájára kerül egy-egy Fabulon. készítmény. Ilyenkor gondber. De remélhetőleg az alapanyag-beszerzési nehézségek megszűntével ez a hiány is megszűnik. A szép nők a plakátokon, akik a Fabulontól nyerték bőrük szépségét, selymessé. gét, lazaságát. Szép nők — tükör előtt, vízesés alatt, romantikus környezetben, lenge ruhákban és sejtelmes ruhátlanságban. S egy szellemes ötlet — Szyksznian Vanda grafikus műve — a minden bőrre Fabulon felirat egy bájosan esetlen víziló rajza alatt; de ezt az ötletet a kiállítás bevallása szerint nem merték megvalósítani. ban van a reklámszakemK. M. A z egri Állami Zeneiskola ebben az évben harmincéves. Csendes jubileumot tartanak tavasszal, háziünnepséget: tanári hangverseny köszönti az évfordulót. A múlt felidézése helyett a máról beszélgetünk Szepesi György igazgatóval és Radnóti Tibor hegedűművésszel, az iskola igazgató- helyettesével. Eredményekről, örömökről, no és a gondokról is. — Ismeretes, hogy régi helyünk, a Panakoszta ház részlegesen életveszélyessé vált. Itt, a Kossuth utcai régi kolostorban úgy tűnt, ideális körülményekre találunk: korábban tizenkét, most húsz tantermünk van. Bővült a hangszerparkunk, bár így is négy zenetermünkből hiányzik a zongora, vagy a pianinó. Gond viszont, nagy gond, hogy a kolostor épülete elavult, felújításra szorulna. Való igaz, ha végigsétálunk a Kossuth utcán a restaurált műemlékek között, bántó a zeneiskola máló vakolata, az udvar felőli front elhanyagoltsága sem illik a zeneművészet otthonához. — Közel négyszázhetven növendékünk van, így is az elmúlt ősszel több mint száz jelentkezőt kellett elkülde- niink, helyhiány miatt. Pedig a zeneoktatás, a zene iránt nagy az érdeklődés Egerben. És élet költözik a „néma berkekbe”... Muzsikáló ház — Miért kellett több gyereket elutasítani? — Az ötnapos munkahét bevezetésével a zeneoktatási hálózatban országosan csökkentették a tanárok heti óraszámát. Nálunk egyénileg kell foglalkozni a gyerekekkel, így módunk sem volna rá, hogy mindenik jelentkezőt felvegyünk. Más kérdés viszont: Eger lélekszámát tekintve kevés a zenét tanuló. Legalább hat-hétszáz növendék biztosítaná az utódnevelést. De nem szabad elhallgatnunk, az elmúlt évtizedek során hatvan-nyolcvan olyan ember indult útnak ebből az iskolából, aki ma már neves művész, jegyzik a külföldi zeneéletben. Operaénekeseket, fuvola-, zongora-, hegedűművészeket említhetnénk, s több elismert tanárt. A zeneiskola részt vállal a város, a megye kulturális életében is. A 28 tagú növendékzenekar tavaly kilenc hangversenyt adott, a tanárok számos TIT-előadást tartanak, ellátogatnak az üzemekbe, intézményekbe. — Fontos, hogy ne csak a négy fal között maradjunk, — veszi áit a szót Radnóti Tibor. — Kodály szavaival élve, el kell vinnünk a zenét a ..néma berkekbe” is. Ezért gyakran és szívesen vállalunk vidéki fellépéseket, az oktatás, a nevelés mellett aktív muzsikusokként részt veszünk a zenei életben. Az Egri Szimfonikus Zenekarban, a város fúvósötösében ott találni a tanárokat. — Külföldi kapcsolataik is vannak... — A csehszlovákiai Igló város zeneiskolájával immár nyolc éve. Kétévenként találkozunk, a tantestület és a növendékek. Az idén szép el. ismerésben volt részünk: állami diplomát kapott az iskolánk. Több ízben fogadtunk vendégeket Tamperéből, Csuvasiából. — Az egri zeneiskola legnagyobb gondja, hogy nincs koncerttermük. — Itt az épületben van egy kitűnő akusztikájú, boltíves szép terem, ám más funkciót tölt be — mondja az igazgató. — Vendéglátóipari konyha működik benne. Tudjuk, nagy szükség van erre: több vállalatnak biztosítja az étkezést. A tanács, ha megfelelő helyiséget találna erre a célra, megkaphatná a termet. Keresik is a megoldást, időpontot azonban még nem tudunk mondani. Addig „albérletbe kényszerülünk”. A Helyőrségi Művelődési Otthon segít rajtunk. Az viszont igaz, sokkalta kevesebb koncertet rendezhetünk. — Az iskolára is ráférne a felújítás ... — Többször kaptunk már kisebb pénzösszeget. Űj az elektromos berendezés, 600 ezer forintért javították a tetőszerkezetet. Nagyszerű elképzelésünk lenne: a templom és a kolostor fala közötti térségben egy zenélő udvart szeretnénk kialakítani. A csatornarendszer megépítésére már kaptunk is pénzt, ám ahhoz, hogy ideális körülményeket teremtsünk a muzsikáláshoz, többre volna szükség. A zeneiskola több üzemmel, vállalattal tart jó kapcsolatot. A tanárok, a növendékek fellépnek az ünnepségeken, önálló koncertet is adnak. Talán a társadalmi összefogás segíthetne a muzsikáló udvar megvalósításához ... Mikes Márta Nekrológ helyett ÜJSAGHIR: Életének 69. évében váratlanul elbunyt dr. Nagy Gyula, a Mátra Múzeum nyugalmazott alapító igazgatója, Gyöngyös város díszpolgára, a MAVOSZ Heves megyei IB-tagja. Nagy Gyula portréját életgazdagsága miatt legfeljebb csak felvázolni lehet! Ezt is csak azoknak, akik jól ismerték. Egyszerre volt jellegzetesen különleges, és hétköznapian egyszerű, szi- porkázóan bölcs, és bőbeszé. dűen anekdotázó, meleg színűén kedves, és haragosan indulatos, lokálpatrióta és mindenhol, mindenkin segítő. A köz számára erőszakosan követelő és önmagából mindent szétosztó, gazdag és szegény. Élete utolsó percéig dolgozott és a folyton nyakában lógó szemüvegén át kutatta, jobbította és gyarapította életünket, az általa gyűjtött természetrajzi és vadászhagyatékot. Életművét alkotott anélkül, hogy gondolt volna erre. Szenvedélyes gyűjtő és nagy vadász volt. Tudott szervezni és lelkesíteni! Szívből fakadt szavaival pénzt, értékes műtárgyakat, vagyont érő muzeális darabokat kapott olyan helyekről, ahonnan más, még csak nem is remélt. Ha elakadt valami, ha bukdácsolt a vadászat ügye, akkor elküldtük Nagy Gyulát: — Próbáld meg, Gyula! így született meg egy Múzeum^ sok-sok kiállítás, az ország legrangosabb természetrajzi és vadászati köz- gyűjteménye, így vándorolt Gyöngyösre jó néhány hagyaték, így nevelődtek szív- lélek vadásszá a hevesi emberek. Ez volt a szenvedélye. Az élete! A Mátra szerelmese, a természet, a vadászat megszállottja volt. Ismerte, becsülte, szerette őt a faluja, a városa, a megyéje és az egész ország. Gyöngyös város díszpolgárává fogadta, a megye a Munka Érdemrend arany fokozatára terjesztette elő, amit meg is kapott. A Nimród Érem büszke tulajdonosa volt. Ügy tűnik, tegnap történt, amikor zöld lódenka- bátjában fehéren lobogó hajjal megérkezett Egerbe az Intéző Bizottság legutóbbi ülésére. — Van rám egy perced? Mindketten elnevettük magunkat. — Egy félórám van, Gyulám, de nem több... Egy óra múlva huncut mosollyal állt fel a székről: — Pedig annyi mindent el akartam neked még mondani! És nem mond most már semmit. De mi tudjuk, mit akart mondani. És ez a legfontosabb! (Sz. I.) (11/2.) Később félálomból nagy- néha szólt valaki, miközben fekete takarójával beterítette a világot az éjszaka. A gyereknek nem jött álom a szemére. Szerencsés Imre is hosszan nézett maga elé a hamvadó parazsak közé, és békésen pipázott. A fiú pedig őt bámulta, de legfőképpen, a csodatevő tenyerét. — Hogyan történhetett meg, hogy a tűz nem égette össze a bőrt? Miért nem fájt, ha égetett a parázs? Éjfél felé egy-két lappantyú suhant el a fejük felett, és a szél végigsimogatta az erdőt. Az öreg szájában kialudt a pipa, ő pedig félrebillentett fejjel szundikált. Aludt még a kutya is! Később a gyerek arra gondolt, hogy tenni kellene a tűzre, mert hajnal felé csípős lesz az idő. Megpiszkálta a parazsat a somfabotjával, két- három tüsköt, meg egy hasábfát dobott a lángokra. — Nem alszol? — horkan- tott az öreg, és szopogatta a pipaszárat. — Tüzelek. — Azt jól teszed! Hanem az én pipám is elálmosodott, és kialudt. — Kelleje rá egy parázs, szaladt ki a fiú száján a szó. — Nagyon kellene! Csak az nincs, aki hozon. Mellbevágta a szó, és feltámadt benne a virtus: — Viszek én tüzet! A beszédre az apja is felébredt, és észrevette, hogy fia a tűzben kotorászik. — Te meg mit csinálsz? — Tüzet viszek! Ezzel hirtelen felkapott egy parazsat, és szaporán megtáncoltatta a markában, miközben elindult az öreg felé. Szerencsés Imre úgy bámult rá, mintha most látná hosszú életében először. Fel is tápászkodott a két térdére, és a tenyerét nyújtotta: — Ide azt a parazsat, fiam! Megpörkölődött a tenyerében a finom bőr, fájt is kegyetlenül, de a két szeme a boldogságtól ragyogott. Amikor már füstölt a pipa, megszólalt az öreg. Nem hozzá, hanem az apjához beszélt : — Hallod-e István! Ember lesz ebből a gyerekből... Apja titkolt boldogsággal bólintott: — Ügy iparkodjon! — Aki suttyó korára játszani mer a tűzzel, abból csakis az lehet. — Miért mondja, hogy tűzzel játszani? — merészkedett a kérdésre. Éppen le akarták inteni, amikor Szerencsés Imre feltartotta az ujját: — Tudod fiam, a magunkfajta szegény embernek, — ha élni akar — mindig a tűzzel kell játszania. Nagyon buta képett vághatott, mert a szó magyarázatra szorult. — Mit csinálunk mi itt hajnalban? — Vadászunk! — Hol? — A falusi erdőkben, ahová Imre bácsinak puskával bejárása van. A vénember tovább kérdezett: — Van-e vad az alsó erdőben? — Én szarkán, meg rigón kívül egyebet nem láttam. — Aztán, mivel határos a mi erdőnk? — A hercegi uradalommal! Ott aztán van vad bőven! — fűzte a fiú magától a gondolatot. — Mit kell tehát tennünk? Kezdett kikerekedni az agyafúrt tennivaló: — Imre bácsi eláll a puskával a határon, mi meg a gyalogemberek szépen, sétálgatva, — mintha keresnénk valamit — meghajtjuk a hercegi erdőt... — No, te okos! Mi ez, ha nem tűzzel játszás? Az én kérges, sokat dolgozott kemény tenyeremben megpihen a parázs, de fortéllyal magunkon segíteni; ez az igazi tűzijáték! Kifáradtak a szócsatában, mert elnyomta őket az álom. A földre terített nagykabáton, a tűz mellett édes volt a rövidke pihenés. Sötét fenyveseket, nagy hegyeket látott, ahol hatalmas szarvasbikák legelésztek és olyan szelídek voltak, hogy bármelyiket meg lehetett simogatni. A völgyek aljában vaddisznók turkáltak, és karika, szarvú muflonok suhantak rejtekhelyeik felé. Később a pirkadat után a kelő Nap bearanyozta a világot, és ő, a nagy odvas fa gyökerei között eredő friss forrásvízből nagyokat kortyolt. — Aki ebből a vízből iszik... hallott egy messzi hangot, miközben Szerencsés Imre elébe állt, és ünnepélyesen átadta neki a puskáját: — Ember légy! Tiéd a puska. A kutya ugatására ébredt. Valami nyúlféle szaladhatott el a hátuk mögött. — Oltsátok el a tüzet! — parancsolta Szerencsés Imre, és amikor körbe álltak, a zsebéből előhúzott egy pálinkás üveget: — Egy kortyot! Mindenki nyelt egyet, de az apja az ő orra előtt tovább adta az üveget. — Igyon ő is! — Gyerek még! — Aki a tűzzel játszani mer, az már emberszámba megy! Égette a pálinka a nyelvét, marta a torkát, köhögnie is kellett, de azért tartotta magát. Élete legszebb napján, bottal a kezében, — a többiekkel együtt — nekivágott a herceg erdőinek. Lassan, ügyeskedve, megkoccantva a fákat, éppen úgy, mintha a harmatos hajnalon a fű között gombát, virágot, mókust keresnének... (Vége)
