Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1983. április 16., szombat IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Fiatal művészek Ismert és általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy a fiatalok pályakezdése, szakmai-emberi előrehaladása, állampolgárrá érlelődése ma nehezebb, mint korábban. így a fiatal művészeké is. Bizonyos ágazatokban — például az előadóművészetben, képző- és iparművészetben — több akadály állja el az utat, mint eleddig bármikor. Nem csökkent eközben a tehetségesek „túltermelése”, s növekedtek a pályakezdés, az elismertségig vezető útszakasz anyagi terhei. Viszont a karikatív jelleget öltő megkülönböztetés is kevesebb. Korántsem arról van szó, hogy a hátrányból előnyt lehetne fabrikálni, de tény: a művészetben nem egészséges, ha életkor alapján minősítünk. A művészetben mégiscsak a teljesítmény az elsődleges. S a teljesítmények összevetésének, versengésének az igazi terepe, amelyen másodlagossá válik: kinek milyen születési dátum szerepel a személyi igazolványában. Egyébként a huszadik század, de főként jelenkorunk sok meglepetést hozott a művészi életkor vonatkozásában. Közhely azt gondolni, hogy ma okvetlenül fiatalabbak az első nagyobb sikert elérő művészek, mint más századokban. Lehet, hogy valamiféle átlagszámítás igazolná is ezt a feltételezést. (Más lapra tartozik, hogy a művészi teljesítmény megismertetése, elterjesztése valóban sokszorosan gyorsabban folyik manapság, mint bármikor a múltban; gondoljunk a televízió, a tömegközlekedés óriási lehetőségeire; g friss Nobel-díjas írót szinte percek alatt a világkultúra részévé avatják, villámgyorsan megjelennek művei, fordításai stb.). De az is bizonyos, hogy — mondjuk — Váci Mihályt szinte haláláig, mint „fiatal költőt” tartották számon, pedig ötven éves volt már, amikor váratlanul elszólította körünkből a sors. S valóban akadt rá példa, hogy huszonéves művészt, tehát igencsak fiatalt részesítettek legmagasabb kitüntetésben (tüneményes zongoraművészeinkre hivatkozhatom). Nem, a művészet végül is nem életkor kérdése. Persze, nagyon fontos, hogy az elinduláshoz — mint bármely hivatás, pálya esetében — kapjon megfelelő támogatást a fiatal művész. De már ekkor a tehetség, s nem valamiféle egyenlősdi alapján kell dönteni ennek mértékéről; a fiatalság (mondjuk: a 35 évesnél nem idősebb „státusza”) nem lehet önmagában különleges bánásmód indoka. Nyolcvanas éveink küszöbén a fiatal művészek körében fölerősödött a nemzedékek szerinti összetartozás tudata, s az a törekvés, hogy az alkotó műhelyeket is a különféle nemzedékek alapján kellene „profilírozni”. Főként az irodalomban kapott hangot az utóbbi esztendők vitáiban ez a felfogás, együtt azzal az igénnyel, hogy minimális függés, számonkérés, ám a legteljesebb önállóság jegyében válhatik termékennyé a művészi alkotó munka. Tagadhatatlan, hogy az azonos korosztályok közös élményvilága rendkívüli je- lentőségger bír a művészetben, de mégsem tekinthető kizárólagosnak. ötven esztendeje Babits nem csupán féltékenységből bírálta jóval fiatalabb pályatársai — Halász Gábo- rék — önállósulási törekvéseit: az értékes hagyományok sorsáért aggódott elsősorban. Joggal hangoztatta: a „to- vábbkérdezés szenvedélye” korántsem csupán a fiatalok joga és sajátossága; ezen az alapon nem érdemes határvonalat húzni a nemzedékek közé, még kevésbé célszerű mesterségesen szítani az ellentéteket. Valóban: a nemzedéki besorolás, a nemzedéktudat túlhangsúlyozása legalább olyan merevségekhez vezethet, mint amilyenek ellen a fiatal művészek joggal hadakoznak a körükön kívül eső szférákban. Szerencsére mind több a példa a normális beilleszkedésre, a korai hírnév és elismertség jótékony hatására. A „másodfilmes” Gothár Péter, a Megáll az idő című film rendezője korántsem csupán a fiatal kritikusok szavazatai alapján kapott fődíjat a minap: teljesítménye az egész magyar kultúrát gazdagítja, nem csupán a fiatalokét — hiszen ilyen, önmagában, nem is létezik. S a Megáll az idő a kortárs magyar filmművészet egészében való kritikus megméretés által foglalhatja el az igazi helyét: viták kereszttüzében igazolhatja különleges értékeit. Ugyanígy — mondjuk — Széohy Beáta, Kollár György eltérő jellegű, mégis egymás felé mutató, térhatású képzőművészeti munkái (láthattuk Budapesten, a Stúdió ’82 műcsarnokbeli kiállításán). Markó Iván balettjei, a fiatal társulattal indult zalaegerszegi színház eddigi teljesítményei, a Budapesti Vonósok néven itthon, s külföldön máris elismert ifjú muzsikusok szereplései nemkülönben az egy és oszthatatlan kortárs magyar művészet eredményeit gyarapítják. S szaporíthatnók a példákat a legkülönfélébb művészeti ágakból. Az összegeződés, a kölcsönhatás, az integrálódás tehát a helyes folyamat művészeti életében, a fiatalok vonatkozásában is, nem a széttagolódás, a merev ütközés. Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs szükség elvszerű, gondolatgazdagító, elővivő vitákra, eszmecserékre. Üj jelenség a televízióban, hogy idősebb művészek sérelmeiről, félreállítottsá- gáról esik szó egyre gyakrabban. Az esetek többségében természetes folyamatot kellene tudomásul venni; a korosztályok váltását; azt a — sajnos, kérlelhetetlen — tényt, hogy fiatalok lépnek az idősebbek helyére. Az a szerencse, hogy a kérdés helyes megközelítésére olykor maguk a fiatalok mutatnak példát: Markó Iván, aki szerződteti egy fontos szerepre a folyamatos művészi gyakorlat követelményének immár megfelelni nemigen képes Fülöp Viktort, de másokat is emlithetnék ezzel kapcsolatban. Bizonyosra vehető, hogy a különféle művésznemzedékek, korosztályok termékeny kölcsönhatásának folyamata tovább erősödik az elkövetkező időszakban. Kőháti Zsolt Adóm Tamás: Pilinszky emlékére Tegnap Pilinszky is elment varjak úsznak a lágerek felett dísztribünön csodálkoznak az emlékek mindenekfelett adj tüzet két cigaretta között könnyekkel tápláltad a lángokat Hagyjuk a könnyeket (Latinovits Zoltán halálára) Eldübörgött a déli vonat csipás a part a stégen földhözvágott közhelyek Szárszón zárt rendben megy a körmenet — hagyjuk a könnyeket Az idén harmincadik alkalommal rendezték meg a Szép magyar könyv versenyét. Tizenhét kiadó 230 könyvet nevezett be, a hét előzsüri 107 művet javasolt a főzsüri elé. Kilenc kiadó élt fellebbezési jogával, és még húsz könyvet javasoltak a főzsüri elé. A főzsüri végül tehát összesen 127 műből választotta ki a legszebbeket: 24 díjat és 44 oklevelet nyújtott át 17 kiadónak. Szép magyar könyv 1983-ban Nem volt könnyű a bírálók dolga, nem egyszerű egy. egy könyvnek elnyernie a szépségdíjat. A 30 évvel ezelőtti könyvek, amelyek akkor részesültek elismerésben, ma mór bizonyára nehezebben esnének át a rostán, s ami ennél is fontosabb: az akkori termést a mostanival összevetve, jól érzékelhetnénk az ízlésváltozást. Persze, a művészet — a könyvi művészet is — nem olyan természetű, mint a műszaki technológia, amely avul az idők múlásával. Egy 20-as évekbeli Kner-könyv éppen úgy érték, mint bármelyik frissen jutalmazott mű. Emeljünk ki néhányat az idei szép könyvekből: díjat nyert a Corvina Kiadó Biedermeier-bútorok, Moholy-Nagy László Vörös felhő földjén című könyve; a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának különdíját kapta Gyulay Liviusz Queneau Az élet vasárnapja című könyvének illusztrálásáért. Mind képzőművészeti, de természetesen a társadalom-, a természettudományi, a tankönyveket, a gyermekkönyveket, a zeneműveket is díjakkal, oklevelekkel ismerték el, mert a szépséget, az esztétikumot nem egyedül a forma határozza meg: minden forma csak tartalmával együtt lélegzik, alkot egészet. Gy. L. Porcelánok Szász Endrétől Tízévi bolyongás, világhírnév után a hollóházi éveket összegző kiállítással állt rajongói — és ellenségei - elé Szász Endre, a jelenkori magyar festészet talán legvál- lalkozóbbkedvű alakja a budapesti Vigadó Galériában. A hónap végéig látogatható tárlat anyagából válogattuk mai mellékletünk illusztrációit. A reprodukciókat Kő- hidi Imre készítette. Szigethy András: A hurcolkodások mélylélektanáról Hernádi Miklósnak ajánlom Ha valaki azt gondolja, hogy a hurcolkodásnak csupán és kizárólagosan az a fő célja, hogy vaiaki vagy valakik egyik lakásból — né_ ha áruházakból — a másikba (vagy újba) szállítsák bútoraikat, az már elárulta magáról, hogy a témában teljesen járatlannak számít. A hír már hetekkel a nagy akció kezdete előtt bejárja a várost. Naiv dolog lenne feltételezni, hogy az terjeszti, aki költözik. Erről szó sincs. Baráti beszélgetések során kerül szóba az ügy, az utcán kora délelőtti találkozáskor, elköszönés előtt futólag megemlítik egymásnak a jólértesültek. Aztán egy szép napon valamelyik kocsmában gyülekeznek a barátok, ismerősök, ahol kezd testet ölteni az egész tranzakció. Szóba kerül, hogy ki tudja a legjobb gurtnit szerezni, legendás hurcolkodásokról keringenek tökéletesen megbízható történetek. Persze ebből a társaságból senki nem lesz majd ott akkor, amikor a tényleges eseményre sor kerül. Ellenben ilyenkor töménytelen mennyiségű tömény ital és sör fogy el. Ez tekinthető a klasszikus terminológia szerint az első fázisnak. A második szakaszban, az úgynevezett prehurcolkodá- si időszakban a fröccsöké az elsőbbség. Az a csapat, amelyik először egybegyűlt, lényegében véve teljesen kicserélődött, csak egy-két, a város mélyrétegű csoportjait összekötő, úgynevezett áthúzódó ivó tartja fenn a folytonosság ívét. Ekkor már fajsúlyosabb egyének is bekapcsolódnak a szervezkedésbe. Telefonszámok cserélnek gazdát, új ismeretségek szökkennek szárba, egykét tartósabbnak ígérkező nemi kapcsolat is kialakul. Ha a hurcolkodás szervezésének ebben a periódusában válásig fajuló összeveszés támad valamelyik házaspár között, ez igen sokat lendít az egész vállalkozás presztízsén. Ilyen esetben úgyneve. zett secunder-csoportok képződnek (szerepük a költözködés mondakörének bővítése), akik ugyan nem tartoznak a bennfentesek közé, de ugyanazokon a szórakozóhelyeken, presszókban, bárokban bukkannak fel a jobb informáltság kedvéért, mint az egyes számú különítmény. (Amely azonban még korántsem végleges, és nem tekinthető az akciót végrehajtó kommandónak.) A nagy nap előtti délután jelennek meg az igazi profik. Hogy honnan tudják meg a gyülekezési helyet, tökéletes rejtély. Valamilyen titkos metakommunikációs ösztöntől vezérelve futnak be abba az ivóba, amelyről most már a vak is látja, hogy ez, és csakis ez lehet az igazi szuperteamnek a hadiszállása. A sztárok egymás után érkeznek, lazán meghatározott sorrendben, hibátlan dramaturgiával. Mondjuk D. kifogástalan öltönyben, nyakkendővel. Kis táskáján még ott fityeg a British Airways cédulája. A repülőútrój természetesen egy szót sem szól, ez rangján aluli lenne, csak néhány duplacsavarrai beszúrt megjegyzéséből tűnik ki, hogy délelőtt még a Öreg halász
