Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-11 / 59. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. március 11., péntek Kamatoztak a milliók A tarnaörsi általános művelődési központban RÉGI NÉPI HANGSZEREK KIÁLLÍTÁSA MISKOLCON. Miskolcon, a Borsod-Miskolci Múzeum kiállítótermében „Régi népi hangszerek” címmel kiállítás nyílt március 3-án. A tárlaton bemutatott hangszereket az ország különböző gyűjteményeiből válogatták össze. A képen: a kecskeduda egy részlete (MTI fotó: Kozma István felv. — KS) Pantomim és eszperantó Nemzetközi színházi találkozók Két jelentős nemzetközi színházi eseménysorozatot is rendeznek márciusban a budapesti tavaszi fesztivál keretében,. A nemzetközi pantomimtalálkozón öt társulat vesz részt. A Dominó együttes 18-án és 19-én A frakkos kutya című produkcióját mutatja be a Budapesti Gyermekszínházban. Szintén a Paulay Ede utcai színház ad otthont a holland Waste of Time vendégszereplésének, a Vígszínházban, lép fel 21-én a wroclawi Pantomim Színház Artúr király című darabjával. A Budapesti Gyermekszínházban szerepel 23-án és 24-én az angol The Two Reel Company Frankenstein nyomában című estjükkel. A nemzetközi pantomimtalálkozót az Eperevő sárkány című produkciójával a svájci Teatro Dimitri zárja 25-én és 26- án. A nemzetközi eszperantó színházi találkozó ugyancsak 18-án kezdődik és 27- ig tart. 1979-ben örömmel üdvözöltük a rajtot, azt, hogy Tar- naörsön is komplex nevelési központot alakítanak ki, hogy a tanácsok szívesen fogadják az újat, mindent meg akarnak tenni, a köz- művelődés és az oktatás közelítéséért. Dr. Hegedűs Gyuláné igazgató akkor bizakodóan fogalmazott, tolmácsolta kollégáinak véleményét is. Javuló adottságok — Megnyugtató, hogy a tárgyi feltételek elfogadhatóak, s fokozatosan javulnak. Szeptemberben vettük birtokba az új iskolaépületet, azt a környezetet, amelyben viszonylag köny- nyen valóra válthatjuk elképzeléseinket. Ez persze csak a kezdet... 1983 elején erre a régi beszélgetésre utalt, s ott folytatja, ahol korábban abbahagyta. — Nem hiába reménykedtünk, hiszen 1980 szeptemberében már a felújított, régi szárnyban kaptak helyet a napközisek, s a százszemélyes étterem, valamint az azt kiszolgáló korszerű konyha. Tavaly novemberben újabb szárny kivitelezéséhez fogtak hozzá a termelőszövetkezet építőbrigádjának tagjai. Ha ez elkészül — valószínűleg a tanév elejére — akkor teljessé válik az általános művelődési központ, azaz végleg ideálissá formálódnak a feltételek. Az avatás után ebbe a részlegbe költözik — többek között — a könyvtár is. Semmi akadálya nem lesz annak, hogy polgárjogot nyerjen a szaktantermi rendszer. Az ifjak nyeresége Mindezt csak az értékeli igazán, aki ismerte a hajdani nehézségeket. A pedagógusgárdának volt összehasonlítási alapja, épp ezért ki is aknázta az új lehetőségeket. — A bibliotéka felvillanyozta a kartársakat. Sűrűn tartanak itt órákat, megismertetik a tanulókat a katalógusok titkaival, a szótárak, a lexikonok, a kézikönyvek kezelésének tudnivalóival, a kutatómunka alapelveivel. Valamikor ilyesmiről nem is álmodhattunk, ma viszont mindennapos gyakorlat. A kétszáznegyvenkét gyerek közül száznegyvenhét napközis, ez rendkívül sokat jelent, ugyanis ezeket a diákokat alaposan felkészíthetjük. Szükség is van erre, hiszen az összlétszám negyvenkét százaléka cigányszármazású, azaz hátrányos helyzetben levő. Rendszeresen korrepetáljuk őket, szakköri foglalkozásokon vesznek részt, azaz nemcsak pótoltatjuk velük hiányosságaikat, hanem fejlesztjük is meglevő adottságaikat. Nálunk van a mozi, így aztán nem feledkezünk meg a fiatalokról sem. Beváltak az ifjúsági előadások, a bemutatandó filmeket gonddal válogatjuk meg, s csak azokat részesítjük előnyben, amelyek szórakoztatva formálják a jellemet. A kikapcsolódás mellett a szép iránti fogékonyságot alakítják ki a tizenéveseknek szóló színházi programok is. A felnőttek érdekében Ebbe a küllemre is szemgyönyörködtető épülettömbbe sűrűn járnak a felnőttek, az idősebb korosztályok képviselői is. Ezt igazolja beszédes adalékokkal Szabó József - né közművelődési igazgató- helyettes. — Először szoktatjuk őket, s a meggyőzésbe, a szervezésbe bevontuk itt tanuló gyerekeiket. Később azonban önmaguiktól jöttek, hiszen megnyerte tetszésüket nemcsak a környezet, hanem a változatos kínálat is, amelyből mindenki kiválaszthatta a néki leginkább tetszőt, a hozzá legközelebb állót. Ma már nem gond a közönség biztosítása. Elismerést váltott ki a Szolnoki Szigligeti Színház művészeinek számos fellépése. Elértük azt, hogy egy-egy rendezvényre — például a különböző előadóestekre — legalább kétszázan váltanak jegyet. Elégedettek lehetünk ezzel az érdeklődéssel, ugyanis régebben épp a mostoha adottságok miatt — egyáltalán nem ostromolták a pénztárt. S ha már itt tartunk, akkor hadd utaljak arra, hogy gyarapodott az olvasók száma. Rendkívül sokat köszönhetek a nevelők segítőkészségének, nélkülük aligha valósulhattak volna meg köz- művelődési ötleteink. Áldozatkészségük egyébként garancia arra, hogy a jövőben még tovább léphessünk. Kísérletezőkedv Az igazgatónő a holnapokat is emlegeti, akaratlanul jelezve azt, hogy a tantestület tagjaiból nem hiányzik a kezdeményező, a kísérletezőkedv. — Jó érzés arról szólni, hogy a szorgoskodás nem volt felesleges. Tanítványaink ugyanis „vették a lapot”. A különböző járási-megyei szintű szakköri bemutatókon szépen szerepeltek, mellesleg az itteni foglalkozásokon képességeik javát adták. Úgy is mondhatnám, hogy érdemes értük munkálkodni. Szeptembertől valószínűleg nálunk is rajtol az iskolaotthonos tanítás, méghozzá az első három osztályban. A gondolat megnyerte kollégáim tetszését, az esetleges többletterhektől senki sem húzódik, ugyanis valamennyiüknek az a véleménye, hogy e próbálkozás révén még többet tehetnek neveltjeik szellemének és jellemének hatékonyabb formálásáért. Úgy véljük a tények önmagukért beszélnek, s minden kommentár nélkül tanúsítják azt, hogy a tarnaörsi- ekre fordított milliók busásan kamatoztak. (P. I.) Tavaszváró Furcsa! Úgyszólván tél sem volt és mi mégis a tavaszt várjuk. Furcsák vagyunk, mi emberek is! Panaszoljuk, fájlaljuk a tél hiányát, de ha — mondjuk — nagy tél lett volna, akkor ezt mondanánk: — Szörnyű ez a tél! Micsoda hó, micsoda fagyok! Az Isten hidege majd megveszi az embert... Mit tegyünk? Furcsa a világ is. Miért is ne lennénk szeszélyesek, a kákán is csomót keresők. — Mit tetszik mondani? — Szóval, hogy ennek az időjárás az oka! A szakadatlanul érkező frontok felborzolják az emberek idegeit, érzékennyé tesznek minket. Legyen hát bűnbak az időjárás, az úgysem szól vissza... — A gyakori napfolttevékenységet sem szabad kihagyni a számításból. Meg aztán, hogy az Északi-sarkon melegebb van, és a jégtáblák... — Az influenzának is ez a szeszélyes időjárás az oka! Lehet! Annyi bizonyos, hogy a tél után — akár volt, akár nem — a tavasz következik, a természet ősi rendje szerint. Március van! Tegnap barázdabillegetőt láttak, sőt megjöttek az örvösgalambok is. A déli verők, a napsütötte hegyoldalak tele vannak hóvirággal és fújjon bár a szél, essen az eső, vagy jöjjön a hózápor, de már a tavasz leheletét árasztja a föld. A természetet nem lehet a szobából megismerni. Ki kell menni, erdőn, mezőn kell járni ahhoz, hogy titkaiból valamit is megsejtsen az ember. A tavalyi kerékvágásokban csörgedezik a víz. Az olvadó hó keresi a völgyben folydogáló patakocskát, az avar alól parányi rügyek, bimbók, szerény kis virágok bújnak elő. Már az ibolya is bontogatja szirmait. Tegnap csíkos hátú vadmalacokat láttam. Dideregtek még szegények a vackon, de már megszülettek, élnek. Szalonkák? Azok is jönnek már, egy-két nap csupán, és itt vannak a hosszúcsőrűek. Azt tartják, ők az igazi hírnökök! Mennyi minden mondanivalója van a természetnek! Csak idő kell hozzá, hogy meghallgassa az ember. És akarat! Szeretni kell a hegyeket, a forrásokat, a szakadékos völgyek titkos rejtekeit, az ott élő állatokat, és akkor... — Miért kell szeretni? — Aki nem szereti, ahhoz nem beszél! Csak az értőkkel osztja meg titkait. A kíváncsian, szeretettel közeledőknek meséli el -ősi, sok millió éves, de mégis mindig érdekes és tanulságos mondanivalóját. — És mit veszít a szobaember, a természetre nem kíváncsi? — Sok mindent! — Aki nem kíváncsi saját bölcsőjére, a Föld, a természet titkaira, az a néhány évtizedes rövidke életét teszi sivárrá és hiányossá. — Nem túlzás ez? — Nem! Csupán egy ősi, emberi kíváncsiságot, vágyakozást kell felismerni önmagunkban, amely akár életcél is lehet, és sok- mindenre magyarázatot ad... Szalay István Aczél Gábor: AZ ÖBÖL ii/i. Áttetsző volt a víz, a szél minden uszadékot, koszt a balra ringó bárkák közé sö* port. Bányai Kristóf azon kapta magát, hogy már talán percek óta nem gondol semmire, csak nézi a felszín alatti világot, mégpedig anélkül, hogy bármiféle látvány rögződött volna benne. Most egyszerre és hirtelen vette észre, hogy a zöldes tiszta mélyben rezzenetlen nyugalom honol, valamivel feljebb a lustán lengő növények között egy fekete halraj állomásozik, a sziklák oldalát borító kagylók felé alig észrevehetően araszol egy aprócska rák, s mintha az idefent hintázó hullámoknak csak az árnyéka borzolná a moszatok bársonyát. Amikor végigjött a mólón, az volt az elképzelése, hogy azonnal beugrik a vízbe. Tudta, hogy ez csak látszólag veszélyes, a móló alatti kő- koloncok között minden dagálykor valóságos műugró- medence keletkezett, nem volt túl széles, az igaz, de ha pontosan ugrik az ember, nem történhet semmi baj. Nem is a félelem állította meg, talán inkább valamiféle feltűnni-akarás, szerette volna, ha minél többen látják az ugrást. Ebben a turnusban ez az ő kizárólagos produkciója volt. Nem nézett hátra, mert tudta, hogy többen figyelik; amint errefelé haladt a napozók között, félszemmel látott is egy-két feltápászkodó, utánaforduló alakot, köztük egy fehérbikinis, olajosbőrű nőt, aki a kezével beárnyékolta a szemét. Bányai Kristóf nekikészült az ugrásnak, lábujjait a móló pereméhez illesztette, de még egyszer felegyenesedett, hogy a távolságot is felbecsülje. Legalább három, de legfeljebb négy kilométernyi úszás várt rá, ahhoz képest elég sok, hogy mostanában nem volt kedve négy-öt hossznál többet megtenni, valahányszor elvetődött az uszodába. A vizet már gyerekkorában megszerette, életeleme lett, s versenyzőként is csak a faltól-falig úszás egyhangúságát rühellte, az úszást soha. Az öböl a tengerbe messze benyúló két félsziget között egy nyaralóhellyé vált halászfaluig nyújtózott. Vizében a csupasz hegyorom fejjel lefelé lebegett, akárcsak a fák közül kibújó vendéglő széles verandájának hófehér oszlopsora. Bányai Kristófban már megérkezése estéjén felötlött, hogy a vendéglőig a leggyorsabban a vízen át juthatna el. Egy lapos kövön ültek Gyöngyvérrel, aki éppúgy először látta a tengert, mint ő. A túlpartról az öblön át áradt feléjük a zene. Át kéne menni, mondta halkan, nagyon messze van, mondta Gyöngyvér. Dehogy, felelte, ez a rövidebb út; s a mólóig viliódzó fénypászmára mutatott. Azon csak te tudsz átmenni Kristóf, mondta még a lány, s ő akkor határozta el, hogy nekivág. Most beugrott a vízbe. Az ugrás nem volt egészen pontos, repülés közben kellett testtartást és ívet változtatnia, hogy ne essék baja. Úgy érezte, mintha már átélte volna egyszer ezt, s mire vizet ért, azt is tudta, hogy ez a repülés arra az álmára emlékezteti, amikor sikerült egy karambolt túlélnie. Maga is csodálkozott, hogy szárnyak nélkül sikerült felemelkednie, mindössze homorítania kellett, hogy széttárt karokkal átsuhanjon az alatta egymásba- rohanó autók fölött. Úgy nézett akkor vissza a roncsokra, mint ahogy most a víz alatt próbálta felismerni a maga mögött hagyott sziklák mind homályosabb, sötét foltjait. Erőteljesen tempózva igyekezett elhessenteni az álom emlékét. Csapásra emelt bal karja alól visszapillantva észrevette, hogy a mólón felálltak az emberek. Nem látta, csak érezte, hogy utánanéznek, nem látta, de tudta — akárcsak álmában —, hogy Gyöngyvér nem lehet köztük, részint azért, mert Gyöngyvér nem is lehet része semmiféle arctalan tömegnek, részint azért, mert Gyöngyvér soha nem hitte igazán, hogy ő repülni tud. Marha! Ezt magának, maga elé, a vízbe ordította, hiszen az úszás a repüléstől oly nyilvánvalóan különbözött, azt is tudta jól, hogy Gyöngyvér azért nem állhat a mólón, mert az első nap óta mindig a falu strandján napozott, ahonnan könnyűszerrel bejuthatott a vízbe. A zsúfolt strand parányi színes foltját alig lehetett felfedezni ilyen messziről, de Bányai Kristóf remélte, hogy Gyöngyvér onnan őt sejti majd az úszó alakban. Nem mondta meg a lánynak, hogy mire készül, csak annyit mondott, hogy úszik egyet, teljesítményét meglepetésnek szánta. Egyenletes, nyugodt tempóban úszott, élvezte, mert érezte az erejét, izmai játékát, a messze előrenyúló bal, majd jobb karja alá simuló hullámokat. Észrevette, hogy valamivel sötétebb lett a víz. Egyszerre megváltozott a hangulata. Az imént még uralta a tengert, kedvére fúrta magát előre. Most pedig hirtelen idegen lett számára az öböl, vagy inkább ő vált idegenné a megsötétedett, s jól érzékelhetően hűvösebb, hömpölygőbb hullámok között, amelyek ugyan elnyeléssel nem fenyegették, csak éppen nem simultak a karja alá, minduntalan beléjük ütközött, nehezebben haladt, s egyik pillanatról a másikra félelmet ébresztett benne a mélység. A cápáktól félt. Gyorsított a tempón, szeretett volna minél előbb eljutni ezen a mélyebb, s ezért nyilvánvalóan veszélyesebb szakaszon. Minden negyedik karcsapásnál szippantott csak a levegőből, ám a víz rövidesen abroncsként szorította össze a mellét, a végtagjai elnehezültek, a kifulladásig erőlködött, s amikor levegőért kapkodva megállni kényszerült, jó adag sós víz is lecsúszott a torkán. Fáradtan köpködött. A tenger most mintha unottan taszi- gálta volna a testét. Hagyta. Látta, hogy a túlpart alig van valamivel közelebb, mint a móló, amit maga mögött hagyott, szidta is magát, amiért nem osztotta be erejét. Lassan megnyugodott, s a hátára feküdt pihenni. (Folytatjuk)
