Népújság, 1983. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-18 / 65. szám
mn NÉPÚJSÁG, 1983. március 18., péntek Arató István képei Gyöngyösön Gyöngyösön, a Diósy Antal- terem újabb és újabb kiállításokkal lepi meg a helyi képzőművészet barátait. Az elmúlt napokban nyílt meg az Arató István képeiből rendezett kiállítás is, amelyen több mint félszáz alkotás látható március 24-ig (Fotó: Szabó Sándor) GYÖNGYÖSI PÉLDATÁR A valóság vétózott Avagy hová vezetnek az íróasztali teóriák? A mikor általánossá vált a kéthetenkénti szabadnap, a népművelés elméleti szakemberei is rögvest cselekedtek. Igaz, hiányzott a kellő mérlegelés, s ezért kissé sántítottak a leendő tennivalókkal kapcsolatos elképzelések is. A „haditervet” úgy formálták, akképp ajánlották, hogy folyvást a megnövekedett számú üres óráról, a többlet szabad időről beszéltek. Több mint egy esztendő telt el azóta, s ez alatt ki-* derült, hogy a valóság vétózott, azaz egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azt az illetékesek gondolták. Korábban rajtoltak Az érintettek, a közművelődés hivatásérzettől vezérelt szakemberei talán sejtették a később jelentkező gondokat, mégsem méltatlankodtak, hanem a kínálat bővítésével próbálták teljesíteni a fentről postázott óhajokat. Egyesek elébe mentek az igényeknek, azaz korábban rajtoltak. Így történt ez a gyöngyösi Mátra Művelődési Központban is, ahol a tapasztalatok összegzésére Kovács Erzsébetet, az intézmény gyermek- és ifjúsági programokkal foglalkozó munkatársát kértük fel. — Már 1981-ben számítottunk a bekövetkező változásra, s ehhez mérten tevékenykedtünk. Arra törekedtünk, hogy a hétvégekre csoportosítsuk a nagy létszámú közönséget vonzó műsorokat. A színházi előadások többségét is ekkorra tették át. Természetesen nem elégedtünk meg ennyivel, hanem a szabadidő-szerkezet módosításával összefüggően a családok megnyeréséről sem mondunk le. Olyan ajánlatokkal léptünk színre, amelyek közül ők is válogathattak. Ügy véltük: ez az együttes részvétel hozzásegíti az anyákat és az apákat a fiaik és lányaik jobb megismeréséhez. Nem feledkeztünk meg a fiatal korosztályról sem: az ifjúsági rendezvények megsokszorozódtak. Szem előtt tartottuk a minőségi követelményeket, épp ezért a diszkókat többnyire filmvetítésekkel kötöttük egybe Kevés érdeklődés Ilyen előzmények után azt remélték, hogy érdeklődők serege kopogtat majd. Bizakodó hangulatuk azonban hamar szertefoszlott. — Nem tolongtak az emberek, pedig érveltünk, szerveztünk, agitáltunk, a fáradozás azonban nem hozta meg gyümölcsét. Ebbe nem nyugodtunk bele, konzultáltunk a város közművelődési intézményeinek vezetőivel, kerestük a kiutat, mégsem léptünk tovább. Mindenütt hasonló tapasztalatokat emlegettek, ilyen jellegű információkat szereztünk a megyehatáron túlról is. Végül hosszas töprengés után rájöttünk arra, hogy nehézségeink nem elsősorban helyi természetűek, hiszen másutt is ilyen bajokkal birkóznak, méghozzá egyre sikertelenebbül. Az igazság az, helytelen volt a feltérképezés, az országos programadás. A szabad idő ugyanis nem sokkal gyarapodott, inkább csak átütemeződött. Ugyanakkor tény: a kulturális szokásrendszer mindmáig mereven tartja magát. Olyany- nyira, hogy ellene indított „rohamaink” folytonos kudarccal járlak. Mindazok tévedtek, akik hirtelen alapvető fordulatot vártak. Ráadásul nem számítottak arra sem, hogy a gazdasági nehézségek következtében egyre nagyobb szükség van a jövedelemkiegészítésre, s ez bizony meglehetősen sok időt rabol el az emberektől. A hobbitelkek lekötik őket, különösképp nyaranta. Pontosabban fogalmazva: statisztikai adatok igazolják, hogy májustól októberig erőteljesen csökken házuk látogatottsága. Azt hiszem, emiatt kár háborogni, ésszerűbb a valóság érveit elfogadni, s ezek ismeretében tervezni. Ha így cselekszünk, akkof nem építünk kártyavárakat, ha a jelzéseknek megfelelően dolgozunk, úgy — ha lassan is — de csak juthatunk valamire. Kínálat, tanulságokkal íme az indításként vázolt helyzetkép, gyöngyösi példatárral szemléltetve! Ha va^ laki azt hinné, hogy ez lehangolja a közművelődés itteni munkásait, akkor jókorát téved. Mindössze arról van szó, hogy módosították „haditervüket”. — Semmiképp sem lépünk vissza, nem mondunk le kezdeményezéseinkről. A kínálat továbbra is változatos lesz, legfeljebb jobban igazodik a hétköznapok követel, ményeihez. Az elért szintet tartjuk, nem alkuszunk meg. Továbbra is meghirdetjük programjainkat. Abban is bízunk, hogy segítenek majd a pedagógusok. Tudom, akad elég teendőjük, ám a gyerekek megnyerése érdekében mégis ők tehetnek a legtöbbet. Jó lenne, ha a tanítványainak szóló színházi előadásokra eljönnének, s felkészítenék őket az élmények befogadására. Az összképhez hozzátartozik az is, hogy mindez komoly áldozatvállalást követel a népművelőktől. — Nekünk nincs — legalábbis az esetek többségében — hét végi pihenőnk, hiszen ilyenkor ügyelünk. Én például az elmúlt évben 27 szombatot töltöttem bent. Hadd tegyem hozzá: nem vagyok listavezető. Természetesen egyikünk sem méltatlankodik, annál is inkább, mert a többletterhek együtt járnak a választott hivatással, a valósághoz sok szállal kötődő ismeretgyarapítás szolgálatával. Pécsi István Apróhirdetés A lapok legolvasottabb rovata! Az emberek ősi természetét, a kíváncsiságot, a csereberét elégítik ki, teszik lehetővé. Az apróhirdetések révén kerülnek egymással kapcsolatba üzlettársak, házastársak, lakótársak, élettársak, szaktársak, sporttársak és cseretársak. — Hogyan olvas újságot? — Először az apróhirdetéseket nézem át, azután a sporttot. — Hirdet valamit? — Semmit a világon! Csak egyszerűen kíváncsi vagyok, és olykor jókat derülök. A harmadik beszélgető partner apróhirdetés-specialista. Jómódú, ügyes, szerencsés ember! — Azt mondják, önnek kedvez a szerencse? — Lehet! De mindennek titka az apróhirdetés. Én, kérem, átnézek naponta több száz apróhirdetést, és jelenleg is huszonegynéhány partnerrel levelezek ... Nem merem megkérdezni, hogy munkaidő alatt nézi-e át a lapokat, vagy mikor van írásra ideje? Ám ő gondolatolvasó. — Erre, kérem, időt „kell” szakítani! És — ami a legfőbb — olvasni kell tudni a sorok mögött. — Miért? Ez nem világpolitika! Az emberek hirdetnek, eladnak, vesznek, nősülnek, élettársat keresnek, egyszóval, üzletet akarnak kötni. Ennyi az egész! Nevet, szinte hahotázik. — Hogy maga mennyire téved! Hirdetett már valamit egyáltalán? — Nem emlékszem! — Nem is olvassa az apróhirdetéseket? — De igen! — No, kérem! Az apróhirdetésből, — ha figyelmesen tanulmányozza őket az ember — kiderül, hogy a téma komoly, vagy csak hamuka. Adná is, nem is, vagy — teszem azt — megszorult? Elhelyezték, mennie kell. Gyorsan kell tehát a forint! A dolognak, uram, utána kell nézni! Vegyünk egy példát: Családi ház — válás miatt — eladó! Ez, látja, számomra érdekes. Az ember ilyen esetben így gondolkodik: Válik? Tehát minél előbb el akarja adni, kevesebbel is beéri. Ha készpénzt lát, áron alul adja, csakhogy a kedves nejétől szabaduljon ... Megáll az ember esze a logikán. — Mondja! És mikor jár a dolgok után? Már úgy értem, hogy van ideje ... Miután nem válaszol, az ember önmagában tűnődik tovább: Az apróhirdetésekből — meg a nagyokból — élnek, jövedelmeznek az újságok. Sok a hirdetés, sok a reklám, sok a bevétel! Tiszta sor. Mit adnánk egy jó krimi közben két márkakupaknak reklámért? És ki jár jól? — Jól járnak-e a hirdettetők? — Miért ne! Ha valaki eladja azt, amit akar, az csakis jól járhat. — Jól jár-e a hirdetést böngésző vevő? — ö is jól jár! Hozzájut valamihez, hacsak később... Szabadidő-partnerre, házasságközvetítésre gondolok. Ez, kérem, lutri! Vagy beválik, vagy nem. Itt semmit nem garantál a Hirdető Vállalat! Az apróhirdetéseken, bizony nevetni, szórakozni is lehet: Hatvankét éves, csinosnak mondott özvegyasszony megismerkedne lakással, autóval, jó nyugdíjjal rendelkező, feddhetetlen erkölcsű — hozzá illő — férfival. Jelige: önzetlen boldogság! A beszélgetőpartnerek összenéznek: — Mondja csak! Maga az apróhirdetések mellett, vagy ellen van? — Mellette! — Miért? — Azért, mert ha ellene lennék, üzletrontásért beperelne a kiadó! Én pedig bizisten jóba akarok velük lenni! Szalay István Bállá Ödön: Kalandorok, aranyifjak és más ingyenélők (1V/4.) Az utolsó magyar nábob Nem sokkal a háború után flanellruhás férfi és angol- kosztümös hölgy szállt be Budaörsön — akkor még onnan indultak a légijáratok — a Prágába induló repülőgépbe. Szabályos útlevéllel indultak el Budapestről. Az egyik útlevél Steve Szemere San Salvador-i állampolgár, a másik az amerikai hölgy nevére szólt. Két bőrönd volt egész poggyászuk; az egyikben női ruhák, a másikban három férfiöltöny és .fehérnemű volt, no meg egy — díszmagyar. Ez volt minden, amellyel Szemere István — de génére Huba — az egykori mérhetetlen Szemere-vagyon örököse elhagyta Magyarországot. Tizenhét éves korában teljesen váratlanul szakadt rá a nagy örökség, amelyet a földbirtokos Szemere Miklós, a józsefvárosi idők „magányos gavallérja” és Krúdy szerint a „játék nagy tehetségű költője” hagyott rá. Hatalmas birtokok és telkek, bérházak, aranyak és ékszerek jelentették Európa egyik legnagyobb vagyonát. Amikor a végrendeletet kibontották, Szemere István egy svájci intézetben nevelkedett. Ott tudta meg, hogy a vagyon tetemes részét ő örökölte. Szemere István azonnal repülőgépet bérelt hitelbe, és Budapestre jött. Az elhunyt Szemere Miklós jogtanácsosa és vagyonának kezelője könnyezve ölelte keblére a fiatalembert. Nem is engedte el a házától, amíg az bele nem szeretett az ügyvéd szép fiatal lányába. A furfangos jogász mindent elkövetett, hogy az óriási vagyon ne csússzék ki^ kezei közül. Addig mesterkedett, amíg Szemere István feleségül nem vette lányát, pedig mindketten úgyszólván még gyerekek voltak. A kierőszakolt házasság azonban nem bizonyult szerencsésnek, noha a fiatalasz- szonynak hamarosan kislánya született. A gyermek nem tudta lekötni a nyugtalan vérű Szemere Istvánt, akit — talán mondani sem kell — az arisztokrácia és' az aranyifjúság egyszeriben kegyeibe fogadott. Éjszakáról éjszakára barátaival tivor- nyázott, dobálta a pénzt! Rengeteget ivott, főleg tömény szeszt, s részegen támadtak azután azok a hóbortjai, amelyekről hetekig beszéltek a pesti úgynevezett jó társaságokban. Egy ízben határmenti csehszlovák község vendéglőjében mulatott bátyjával. Még javában húzta a cigány, amikor két szlovák csendőr lépett be és figyelmeztette őket, hogy nyilvános helyen tilos az ilyenfajta mulatozás. — Magánhelyen lehet? — kérdezte Szemere István. — Ahhoz semmi közünk — válaszolták a csendőrök. — Hát akkor megveszem a kocsmát — jelentette ki Szemere István, és öt perc múlva már a valódi ár háromszorosáért ugyan, de az övé volt a vendéglő. A vendégeket kitessékelték, majd folytatták a mulatozást reggelig. Mielőtt azonban eltávoztak, Szemere felgyújtotta a kocsmát. Annak idején az egyik ismert pesti színésznőnek udvarolt. A délelőtti próbán berúgtak és pénzük elfogyott. — Nem baj — adta ki a jelszót akadozó nyelvvel Szemere — megyünk a bankba pénzért, de cigánynyal ... Előkerítették a háború előtti évek leghíresebb cigányprímását és bandáját és elindult a taxikaraván a bankhoz. A pénztárteremben Szemere felállította a cigányokat, és a legnagyobb déli forgalom idején a cigányok rázendítettek. A bank vezérigazgatója és igazgatója kezét tördelve kérlelte Szemerét, hogy hagyassa abba, a zenélést, de az ittas Sze- amíg pénzét fel nem vette, mere kitartott ötlete mellett. Ilyen és hasonló botrányokkal tette ismertté nevét Szemere István, akinek költekezései lassan minden képzeletet felülmúltak. Ügyszólván havonta törte össze egy-egy vendéglő vagy lokál berendezését, amelynek árát azután szó nélkül kifizette. Közben feleségétől elköltözött, és még kevésbé fékezte léha életét. Uszálya sodródókból, az éjszakai élet kalandoraiból, és félvilági nők seregéből állott. A háború alatt bevonult légvédelmi tüzérnek. Az ütegállásba, ahol szolgált, naponta kocsi számra hozatta az élelmiszert, hordószámra a bort. A háború alatt ismerkedett meg egy szép elvált pesti asszonnyal, hónapokig együtt jártak. Szemere vagyonokat költött a nőre. Végül az asszony rábeszélte, hogy vagyonának egy részét juttassa külföldre. Vállalkozott is rá, hogy kicsempészi az országból. Szemere gyanútlanul adta át ékszereit, rúdszámra az aranyakat, és zacskószámra a Napóleon-érméket. A vállalkozó szellemű nő ki is csempészte az országból a több milliós értékeket, de aztán többé nem jelentkezett. Hogy mi történt vele és a milliókkal, nem sikerült megtudni. Szemere István közvetlen az ostrom előtt ismerkedett meg egy Amerikában született, magyar származású asz- szonnyal. A csinos és okos nő legfőbb vonzereje az volt, hogy szemrehányás nélkül tűrte Szemere mulatozásait, sőt együtt ivott vele. Az ostrom után Leányfalun béreltek villát, és úgy éltek tovább, mintha mi sem történt volna. A Nemzeti Kaszinó romépületében ütötte fel tanyáját akkoriban a Nemzeti Kiskávézó, Szemere itt találkozott az elmúlt rezsim lecsúszott nagyságaival. De pénze ekkor már nem volt. Aztán egy nap külföldről egy San Salvador-i útlevelet kapott. Csak nehezen emlékezett vissza arra, hogy az ostrom alatt egy részeg éjszakán valaki felajánlotta neki: akar-e San Salvador-i állampolgár lenni. Szemere valamit dadogott, majd szó nélkül kifizette érte az ösz- szeget, amit az illető kért. Aztán el is feledkezett az egészről. Hogy kivándorolhasson, három szobányi bútorát és több tucatnyi festményét háromezer forintért elkótyavetyélte és néhány ezer forintot úgy szerzett, hogy a Pestlőrincen lévő ötven hold- nyi házhelyei közül eladta, ami még megmaradt. Clip- perjegyet szerelmének bátyja küldött Amerikából. így végződött az utolsó magyar nábob hazai regénye. — Vége —
