Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
Rangjukhoz méltóan élni Nagyközség a végeken A már alig várt — februári télben dermesztő szél nyargal a Tisza partján. Kijut belőle bőven, amíg a gáton a hóban elakadt autóknak feszülünk neki. Késő a bánat: dőreség volt ilyen időben nekivágni! Kalandunk egy valamire mégis jó: kiszabadulván a „fogságból”, és megérkezvén a faluba, érezzük igazán a metsző légmozgás megszelídülését. Az jut eszünkbe, hogy valamiképp a vízlépcsővel „megharagított” folyó vize is hasonlóan szolídul hasznot hajtó energiává. Sez a valamiképp árul el sokat nekünk a kis- köreiek mindennapjából, Réti István: Veszteségrendezések után jelentős nyereség... amelyeknek meghatározója az éltető, nehéz feladatokat rovó, de szórakozást, kikapcsolódást is nyújtó Tisza. A nagyközségi pártbizottság titkára, Szász János szívesen szegődik kalauzunknak, körsétánkhoz. Az első állomás, az ő tanácsára, a termelőszövetkezet. — Hétmillió 250 ezer forint nyereséggel zártuk a 82-es évet, többel, mint azelőtt! — újságolja Réti István párttitkár. Hogy miért oly nagy dolog ez? Erről hallgassuk csak tovább őt: — Az elmúlt hat év alatt kétszer is veszteségrendezés volt minálunk. Termőhelyeink kedvezőtlen adottsá- gúak, 1980-ban ennek figyelembe vételével alakítottuk ki az új vezetésszerkezetet, illetve ágazatainkat A 3400 hektáros szántókon jórészt gabonaféléket termesztünk, s ez jövedelmezőbb a korábban termelt kukoricánál. A napraforgóval is jól jártunk: nagyban hozzásegített bennünket a megerősödéshez. A tehenészet helyét a juhászat vette át, ehhez az ágazathoz csatlakozik még a szakosított sertéstelep, amellyel azonban sokáig volt bőven gondunk. Régebbi halastavunk is szépen hozott a konyhára. Terveztük is a bővítést: a régi Tisza-gát és a jászsági gát közé, 112 hektár területen. A múlt év végére készült el, áprilisban kezdjük az elárasztását. Pontyunk kül- és belföldön egyaránt keresett, az idén 12 vagonnal szállítunk belőle a megrendelőknek. Még azt is hozzáteszi: nemrég jött jó szakembereinkkel, vásárolt gépeinkkel vágunk neki az újabb gazdasági tennivalóknak — remélhetően a félezernél is több tag javára. Nem mehetünk tovább anélkül, hogy szó ne esnék a vadászatról, a horgászélményekről. Réti István szorgalmasan űzi mindkettőt, csakúgy, mint nagyon sokan mások a faluban. Anekdotákban sincs hiány, hasznos tudnivalókra is szert teszünk a táj értékes apróvad-állomá- nyáról, a harcsafogás módjairól, s arról, hogy a műtárgytól — miként az itteniek nevezik a duzzasztót — felfelé a horgászoké a folyónak ez a része, lefelé pedig a halászoké... A helyszínt már a KÖTI- VIZIG körei szakaszmér- nökegységének partmenti irodaépületéből vesszük szemügyre. A 600 négyzetméteren hatósági szakigazgatási és termelési feladatokat ellátó üzem a második legnagyobb a nagyközségben. Különben épp az idén, május 16-án ünnepük a vízlépcső fennállásának 10. évfordulóját. — Létünk azt is jelenti, hogy együtt kell élnünk a köreiekkel, részt kell vállalnunk a nagyközség gondjainak megoldásából — állítja határozottan Tiszai József vezető. — Már csak azért is, mert dolgozóink zöme helybeli. Mit tehetnek? A Tisza II. lakótelep fenntartása, a faluért végzett társadalmi munka természetes kötelesség. A többi teendő — szintén magától értetődik — már vizes téma... — ... és: az idegenforgalomba vágó — lelkesedik a fiatal mérnök — Évente 20— 23 ezer látogatót fogadunk, Tiszai József: „Részt kell vállalnunk a nagyközség gondjainak megoldásából!” akik a „műtárgyat” jönnek megnézni. S ekkor még nem szóltam a horgászni, pihenni vágyókról! A víz öntözéshez, fürdéshez, sportoláshoz egyaránt kifogástalan minőségű. A tározótéri rendezési munkánkat a tanácsi elképzelésekhez igyekszünk igazítani. Jó lenne Körének is olyan kemping, mint a túloldalon az abádszalóki! — Képzeljétek el — fűzi tovább a gondolatot Szász János, amíg útunk következő állomásához érkezünk.—, körbe vesz bennünket a Tisza, a gyerekek többsége meg nem tud úszni! Nem volt hol megtanulniuk. Nos, az idén előrelépés várható: szabadstrandot alakítanak ki, s júliusra készül el a termálvízű tanmedence kiviteli terve — a VÍZI TERV dolgozóinak 400 ezer forint értékű társadalmi munkafelajánlásával. Lesz a nyáron horgászkemping, és „él” a vízitúra-szakosztály is. A Tiszavirág étterem helyettes vezetője, Magyar László is bekapcsolódik a társalgásba: — Nyári hétvégeken özönlenek erre a vidékre az emberek. A Szolnok megyei Idegenforgalmi Hivatal állandó hajójáratot is szervez. Igen ám, de hiába a sok turista, ha a duzzasztó megtekintésén túl más program alig van. Miként hely is kevés — s ez az egyik érzékeny pontja a nagyközségnek... Most tényszerű felsorolásnak kell következnie. A KÖTIVIZIG ugyan a vendégek rendelkezésére bocsátja 120 férőhelyes munkásszállóját. De a négyezernél is több lelkes helységnek nincs például kultúrháza! Mozi híján a heti kétszeri (!) filmvetítéseket az étterem nagyobbik helyiségében tartják. Az üzlethálózat korszerűsítéséért is volna mit tenni — főképp a boltok eladótereinek bővítésével. Persze, ha szóba kerülnek az iméntiek, Molnár János tanácselnök és Szász János joggal ingatják a fejüket: — Egészítsük csak ki a hallottakat! — szögezi le. — Mióta nagyközségi rangra emelkedtünk, pont hatodik esztendeje sürgető feladat a belvíz elvezetése, a szennycsatornahálózat kiépítése. Az előbbire 1977-ben már elkészült a terv, ígéretet is kaptunk a támogatásra, de csak az Országos Vízügyi Hivataltól érkezett, — onnan is csak két évig — a megyétől nem. Mindenesetre ebben az évben a ,végére kell járnunk mindkettőnek! Ha igaz — s a látottak feljogosítanak a reményre —, a Dél-hevesi Építő KTSZ március 3l-én adja át az egészségügyi komplexumot, jól felszerelt fogorvosi rendelővel, gyógyszertárral, gyermektanácsadóval. De Az építők március 31-re ígérik az egészségügyi komplexumot Magyar László többet is tud tenni a vendégekért nem felejthető el, hogy ez is már a harmadik határidő... Áldatlan állapot az iskoláé is. Nem könnyíti az oktatónevelő munkát, hogy három külön épületben kell új ismeretekre tanítani a nebulókat. A hevesi építők először vállalták az újabb négy tanterem és tornaterem felépítését, ám később kapacitás- hiányra hivatkozva visszamondták. Ezután tárgyalást, tárgyalás követett — végül a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalatban partnerra találtak. Persze, — jóval több pénzért. — Hogy utolérjük önmagunkat, ahhoz legalább harminc évre lenne szükség — mondja ki kertelés nélkül Szász János, amit érez, miközben a Béke utca felé autózunk. — Nem sírunk, még csak nem is érezzük magunkat a végekre szorult vitézeknek. De szebbet, jobbat is el tudnánk képzelni. Ha picit többet gondolnának ránk, az megsokszorozná erőnket. Hiszen az egy évtizede még nagyon fiatal gárda adja ma a község derékhadát. Tavaly egymillió 800 ezer forint értékű társadalmi munkát végzett a lakosság. Ez is bizonyítéka annak, szívesen tesznek a közért, ha értelmét látják, ha érzik, hogy odafigyelnek rájuk. A Béke utca 5. újabb jelképévé válhat a településen élők összefogásának, jobbat- szebbet — a közért még többet tenni — akarásának. A nádfedeles épületbe tájházat szeretnének. Kisebb fajta múzeumot, amely a rég- és közelmúlt értékeinek ad majd otthont. Az elődök mezőgazdasági eszközeinek, a pásztorkodást, a kubikosságot idéző emléktárgyainak, a munkásmozgalmi hagyományokat őrző, tanúságtevő dokumentumoknak. A gyűjtemény ösz- szeáütíásában pedig mindenkire számítanak. — Mert — miként a hétköznapi erőfeszítéseknek — e kegyeletes szándéknak is része van abban, hogy Kisköre nagyközségi rangjához méltón ünnepelhesse 1987- ben születésének 650. évfordulóját. Szalay Zoltán Szász János: „...fiatal gárda adja a ma derékhadát” (Fotó: Szabó Sándor) A 10 éves „műtárgy”, amely szorosan összefonódott a köreiek életével
