Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-25 / 47. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. február 25., péntek Felvétel a dalárda 1920-as kirándulásáról Az olykor jelentkező gondok ellenére is fokozatos fejlődés bontakozott ki a következő évtizedekben. Ez akkor is tény, ha menet közben buktatók sorával kellett megbirkózniuk a diákoknak és a tanároknak egyaránt. A szakosodás felé Az 1893—94-es tanév arról nevezetes,_ hogy megtették az első lépéseket a szakirányú oktatás felé. Különválasztották a közismereti osztályokat és a rajzcsoportokat. Az előbbrelépés kétségtelen jele volt az is, hogy Sándor Ferenc, az új igazgató — államsegéllyel — szakrajz tanfolyamot indított az iparossegédek ismeretgyarapítása érdekében. A gonddal összeállított tanterv igényességről, komoly követelményrendszerről tanúskodik. A leendő arany- és ezüstművesek számára például ilyen kötelmeket szab meg. „Kívánatos, .. -hogy a tanulók minél nagyobb számú antik és újabbkoxi jeles ékszerek mintarajzain kívül a régibb magyar szöveteken, ruhahímzés és csipkenemű- eken alkalmazott jelesebb magyarhoni diszítménymo- tívumokkal, valamint a régebben virágzott magyar (erdélyi) zománcolt ékszerek alakjaival és színösszeállításával megismerkedjenek.” Sajnos nem tülekedtek a jelentkezők, s a beiratkozottak se látogatták rendszeresen a foglalkozásokat, holott az oktatók 1895 nyarán — épp tájékozottságuk bővítése érdekében — hathetes továbbképzésen vettek részt a Budapesti Állami Ipariskolában. Ennek ellenére gyakoriak a hullámvölgyek. Baj van a fegyelemmel. Ezt hangsúlyozza — többek között a királyi tanfelügyelő is. „Miután az állami elemi iskolában a városi tanonciskola növendékei tetemes kárt tettek az iskolai bútorokban és termekben, kérem a várost, hogy járuljon hozzá a javítási költségek viseléséhez.” Az emberség jegyében Az eredmények formálódását egyéb tényezők is gátolták, mindenekelőtt az, hogy kétségbeejtően rossz volt a diákok szociális helyzete. A legtöbbet talán a vidékről jött ifjak szenvedtek, nélkülöztek. Nem egyázer éheztek, kopott, szegényes ruházatukat nem pótolhatták. A kora reggeltől késő estig húzódó munkaidő megviselte szervezetüket. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is gyötörte majd mindany- nyiukat az ütlegelés, a durva bánásmód. Így aztán nem csoda, hogy esztendőnként ketten-hárman haltak meg. A nevelők átérezték tragédiájukat, s megpróbáltak — lehetőségeikhez képest — segíteni. Az egyik igazgató, az agilis Simcsó József megszervezte az Iparostanonc- iskolai Szövetkezeti Pénztárt. Az ötlet az emberség jegyében született, a segélyezés tiszteletre méltó szándékából. Valódi gyógyírt azonban nem jelenthetett, hiszen a baj gyökerei a korabeli társadalmi viszonyokban leled- zettek. Természetesen ez a törődés is jólesett azoknak, akik joggal látták kilátástalannak jelenüket. Sorsukról így tudósít a vármegye királyi tanfelügyelőjének körirata. „Ütés, verés, koplalás és nehéz terhek húzása közt telik el máig is a tanonc- idő. Igen kevés idő jut a mesterség megtanulására, a mester és a család kiszolgálása miatt is. Az önképzésre, a nemesebb érzelmek fejlesztésére pedig nem jut semmi. Az iparitanulónak még az iskola is ellensége. Esetenként azt is látogatnia kell, pedig a tanulás kétszeresen nehéz annak, aki nem érzi annak szükségességét. Az oktatási szakember a jövőre is utal: „.. .ha aztán felszabadul, akkor van csak igazán kidobva az élet küzdőterére. Segéddé lesz, de nincs se szerződése, se pénze, de még tisztességes ruhája sincs... Jórészük elzüllik, elpusztul. ..” Ezek az ifjak mégis bizonyítottak, hiszen minden év végén kiállítást rendeztek az általuk készített, munkákból. amelyek azt igazolták, hogy sokukban értékes adottságok szunnyadnak, s él bennük az alkotás, a teremtés vágya. Szerény „reformok" Az egymást követő évtizedekben néhány intézkedés mégis javította körülményeiket. Az 1903—4-es tanévben végre bevezették a nappali oktatást. Az egri példát Szeged, Temesvár és a többi vidéki város követte. 1901-ben — az országban elsőként, megelőzve a vallás- és közoktatásügyi' miniszter rendeletét — a művelődést, az ismeretgyarapítást szolgáló tanoncotthon létesül a megyeszékhelyen. Ifjúsági könyvtár is nyílt itt, Karmesteri pálca a hajdani Időkből (Fotó: Szabó Sándor) ÉRTESÍTŐ. t - S ^ ... ■' ■«....-----f ti: „ M/< ..... ,-ÄW ÖV... Egy bizonyítvány 1920-ból amelynek anyagát az egyesületek és a magánszemélyek adományai, ajándékozásai gazdagították. Előadások hangzottak el, s találkoztak a műkedvelő színjátszók is, akik — az akkori szokásokhoz híven — pásztorjátékokat mutattak be, s ezek bevételét jótékony célra fordították. Alapvető változást a Ta- , n ácsköztársaság hozott. Ekkor rendeletben szabták meg a harminchat órás heti munkaidőt, a nappali, a hétköznapi oktatást, s testi fenyítés szigorú büntetését. Az igazi reformok valóra váltására azonban nem jutott idő, ám az ifjak így is értékelték, hogy másokkal egyenértékű emberré minősítették őket. Erre utal az is, hogy többen jelentkeztek vöröskatonának, méghozzá tanoncszerződésük lejárta előtt. A Horthy-rezsim kemény eszközökkel akarta feledtetni az emlékezetes százharminchárom napot, a kötődés érzését azonban a legvadabb terror se irthatta ki. Ráadásul a kormányzat is arra kényszerült — a gazdasági élet követelte meg ezeket a lépéseket —, hogy szerény mérvű jobbító intézkedéseket hozzon. Az 1924—25-ös tanévben lett véglegesen szakirányú az oktatási intézmény. Az átállás azonban nem ment máról-holnapra, ugyanis hiányoztak a megfelelő végzettségű tanárok. Ez nem véletlen, hiszen sehol sem folyt műszaki pedagógusképzés. A nagy gazdasági válság a falak között is éreztette hatását. Csökkent a létszám, a lelkes nevelők azonban a színvonal növelésére és a tárgyi feltételék javítására törekedtek. Akkor is, ha ez nehézségek sorába ütközött. 1931—32-ben pédául bebúto- íozták a két újabb rajztermet, s ha csak mód adódott rá, tanszereket vásároltak. Súlyos törést jelentett az emberéletek százezreit követelő második világháború. Ennek megrázkódtatásait csak a felszabadulást követő esztendőkben heverhette ki az iskola, amelynek diákjai régi titkolt vágyaik teljesülését várták az új idők, új szeleitől. Pécsi István Élvonalban Nem könnyű manapság a napi munkát végezni, még inkább nehéz irányítani. Az élen dolgozni, dönteni és felelősséget vállalni a vezetés bármely posztján, bizony próbára teszi az embert. Az iparban, a mezőgazdaságiban, a hivatalokban egyaránt reflektorfénybe kerültek a vezetők. Sikeresek, kevésbé sikeresek és a rosszak egyaránt. Manapság divat a vezetőket nyilatkoztatni, tollhegyre fogni, mikrofon elé kérni. — Hogyan látja a jövő esztendőt? A vezető mosolyog. — Én, kérem, még az ideit sem látom teljesen tisztán! — Nyilván effélét mond a mai körülmények között, ha van benne felelősségérzet. Naponta változó, nemegyszer meglepetésszerűen is a feje tetejére álló világgazdasági és hazai helyzetünk valóban nem teszi lehetővé a távolabbi prognózist. Viccesen szólva olyasféle ez, mint a meteorológia. Negyedéve váratták velünk a telet és januárban beköszöntött a tavasz. A vezetés előrelátást jelent! így írtja a vezetéselméleti szakkönyv. Arról is beszél, hogy a vezető nem születik, hanem azzá válik. Mindebből következik, hogy a vezetés tudományát meg lehet tanulni, el lehet sajátítani, és ha mindez szerencsés alkattal, emberi tulajdonságokkal is találkozik, akkor sikeres, jó vezető lehet bárkiből. Mostani helyzetünk egy új készséget, tulajdonságot is megkövetel a vezetőktől. Úgy nevezik, hogy „alkalmazkodó képesség”. Mi sem természetesebb például, hogy a vetésszerkezet úgyszólván évente aképpen alakul, ahogyan a kereslet a világpiacon. Ha nem kell a napraforgóolaj, ugyan minek is termelnénk belőle egyszerannyit? Ha elég az autószerelő, akkor miért nyitnánk ilyen osztályokat? Pedig terveztük? Lehetséges! De ma és holnap elég (belőlük ennyi; Mindenki tudja, hogy a vezetőn nagyon sok múlik, de nem minden. Egy vezető önmagában — bármilyen tehetséges legyen is, — nem váltja meg a világot. Kellenek a társak, az értelmes munkáskezek. — Mi a véleménye a vezetőjéről? — Tisztelem, becsülöm. — Miért? — Őszinte, nyílt, kemény, de igazságos, — És ön,? — Sajnos, nekem rossz tapasztalataim vannak. Megy a saját feje után! Nincs bizalma az emberekben. Irtózik az ellenvéleményektől, az okosan érvelőkre megharagszik és körülveszi magát, hogy is mondjam... Ilyen és olyan példa is akad szép számmal. Az élet különböző posztjaira állítottak, az élvonalban levők naponta vizsgáznak. Bizonyítanak! — Bevált-e az új tsz-elnök? — Amióta ő van az élen, megváltozott sok -minden! Nőttek a hozamok, megjött a munkakedv, megváltozott a légkör. Manapság különösen nehéz az élvonalban! Sok a kockázat, többfelé kell figyelni. Egyre azonban különösen: A vezető mindig és( minden körülmények között maradjon „ember”. Szalay István A SZET-re Már lehet jelentkezni A napokban csaknem 400 vállalathoz juttatták el a szakmunkások egyetemi, főiskolai előkészítő tanfolyamaira — népszerű nevén a SZET-re — invitáló felhívásokat. Az elkövetkezendő hetekben fontos feladat hárul az üzemek párt-, gazdasági, KISZ- és szakszervezeti vezetésére, nagy döntéseik nyomán a legtehetségesebb munkásfiatalok legyenek SZET-esek. A jelentkezési lapokat április 15-ig kell megküldeni az Eötvös LOránd Tudományegyetem, a Budapesti Műszaki, a Gödöllői Agrártudományi és a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem SZET-irodájának. A jelentkezők május, június hónapban a választott hivatásuknak megfelelő pályaalkalmassági vizsgálaton vesznek részt. Akik megfelelnek, azok szeptembertől tízhónapos intenzív tanfolyamon tanulnak, 1984-ben pedig együtt felvételiznek a felsőfokú intézmények nappali tagozatára jelentkezőkkel. (MTI) Az Oroszlános híd korlátjának támaszkodva keservesen zokogott. Nem elfojtott bánat volt ez, hanem gazdag to. nalitásba emelt, jellemző háromnegyedes melodikus csuklásokkal kísért könnyű mollregiszterben kitartott sírás. A köré sereglett tömegben főleg olyan emberek gyűltek össze, akik már jó ideje nem sírtak, s inkább hallgatták, mintsem vizsgál- gatták az ismeretlent: így érdekeinek tűnt számukra a zokogás. Ilyen figyelmesen hallgató közönségről álmodozhatna valamennyi szimfonikus zenekar. Egy rendőr lépett a zoko- góhoz, és megkérdezte: — Mi történt, elvtársam, miért sír? — Hogyne sírnék. — A zo. kogó férfi válasza a kérdés előtt megkezdett bögés folytatása volt. — Hogyne sírnék, amikor nem tettem eleget az ígéretemnek. — Milyen értelemben? A zokogó férfi hatvannégy sztotinkát érő zsebkendőjével letörölte a könnyeit, és folytatta: — Két fiatalember szabálytalanul kelt át a villamossíneken. A vezető, szörnyen felbőszülve, megállította jármüvét, kinyitotta az első ajtót, és elkezdte őket szidalmazni. Ekkor én félbeszakítottam, és megígértem neki, hogy beszélek a fiatalokkal, ő csak menjen tovább. Megnyugodva útnak indult, én pedig odamentem a két sráchoz, hogy beszéljek velük. Ahelyett, hogy meghallgattak volna, hátat fordítottak, és elszeleltek. — Nem értem, miért sír? — vont vállat a rendőr. — Mert megígértem a vezetőnek, hogy beszélek velük, de kereket oldottak. Hogyne sírnék, amikor becsaptam egy embert. A vezető meg van nyugodva, hogy alaposan megmostam a fejüket, de egy árva szót sem szólhattam nekik. Ha hagytam volna, hogy végigmondja, most az arcuk is égne a szégyentől! — Ne sírj, elvtársam! — mondta a rendőr. — Megesik az ilyesmi. Én is ígértem egy lakást a kollégámnak, de nem tartottam be az ígéretemet. — Ne sírj, barátom! — mondta egy férfi a tömegből. — Én is megígértem egy fiatal párnak, hogy násznagyuk leszek, de visszaléptem, nehogy költségekbe verjem magam. A pénzen Romániába mentem, s nézd csak, itt ez a sál a nyakamon, ez is onnan van! — Ne sírj, testvérem! — szólt közbe egy harmadik férfi. — Én is ígértem szolgálati lakást tizenhét dolgozónak, de, ha meglátom őket az utcán, átmegyek a túloldalra. Ha beszáll valaki közülük a liftbe, én gyalog megyek. — Ne sírjon, tisztelt úr! — szólalt meg egy negyedik férfi. — Három éve ígérem az egyik ügyfelemnek, hogy megnyerjük a pert, amit három perc alatt veszítettünk el. — Ne sírj, elvtársam! — furákodott előre egy ötödik férfi. — Én is megígértem két évvel ezelőtt, hogy az Ogosta vize tisztán fog folyni, de minden ünnepnapon képeslapot kapok az alábbi felirattal: „Vigyen el a szennyvíz!” — Ne sírj, kedvesem! — mosolygott egy gömbölyded asszonyka. — Én is megígértem egy hadnagynak, hogy hozzámegyek, de mégis egy alezredes vett el. — Ne sírj, sorstársam! — nyugtatta egy hatodik férfi. — Én is ígértem minden kétgyermekes egyetemistának külön lakást, de nem tartottam be az ígéretemet. — Ne sírj, galambom! — rikoltotta egy részeg. — Ma megígértem a feleségemnek, hogy olyan szárazon megyek haza, mint a forgács, de mégis olyan nedvesen térek meg, mint a szivacs... Egymás után járultak az emberek a tömegből a zoko- góhoz, mindenki nyugtatgatta egy teljesítetlen ígérettel, és bátorítóan vállon veregette. Késő este, amikor egyedül maradt, újult erővel sírva fakadt. Ezúttal — a vállában érzett fájdalomtól. Fordította: Adamecz Kálmán. Fejlődés, buktatókkal
