Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. január 29., szómba 4. NEGYEDSZÁZAD EMLÉKEI •••és megszületett a Népújság«.. Jövőnk múltjáról — hatan 1983. FEBRUÁR 1.: 25 ÉVE NAPILAP AZ ÚJSÁG Csak nosztalgiázunk, csak nosztalgiázunk. Hajdan volt dallamokat, divatokat elevenítünk föl, régi tárgyakat keresünk elő. Közben a valóban fontos dolgokról még mindig alig esik szó. Keveset beszélünk arról, milyen is volt huszonöt-harminc éve a munka. Nem szégyellt pátosszal: hogyan vetették el magját a ma gyümölcseinek? Huszonöt éve vált napilappá a Népújság. Születéséről kérdeztem hajdani munkatársait, mai kollégáimat, barátaimat, akik nemcsak egyszerűen meséltek a múltról, de szavaikkal vallottak magukról is. Erzsiké, Bozlék Mihályné — 52 áprilisában kerültem a laphoz, hétszázhúsz forint fizetéssel, ami majd a duplája volt a korábbi keresetemnek- Pénztárosként kezdtem a hajdani szerkesztőségben, a városi tanács épületében. A munkám meglehetősen vegyes volt akkoriban, hisz igen kevesen voltunk, csak éppen annyian, ameny- nyien a heti két megjelenéshez kellettünk. A pénz kezelése mellett számlákkal is foglalkoztam, gépíróskodtam', s fölvettem a hirdetéseket. Ez volt akkoriban is a legkedvesebb része feladataimnak, így nagyon örültem neki, hogy később a hirdetési ügyek előadójává neveztek ki. Persze, addig még nagyon sok minden történt... Költöztünk 54-ben, 56-ban, 57-ben, ekkor már a Beloiannisz utcába . •. Emberek mentek, emberek jöttek- Ötször változott például az igazgatóm is. Egyre terebélyesedett az újság több lett a hirdetés, több a munka. 1958-tól különösen. Én nem bántam. Szeretek dolgozni, és a megbecsülést is mindig megkaptam érte, a kollégáimtól, és az ügyfelektől is. Sokan visszajönnek megköszönni, ha a hirdetésük sikeres volt. Hát, ez nem az én érdemem, de azért jólesik. Irénke, Somody Józsefné — Mit meséljek magamról neked? 1952-ben egy hirdetésre jelentkeztem a Népújsághoz. Mindig megmarad az emlékezetemben, február 18- án léptem be. 58-tól 82-ig szerkesztőségi titkárnő voltam, azóta az archívum vezetőjeként dolgozom. Ah, én inkább sztorizni tudok. Például az éberségről, ami az ötvenes évekre oly jellemző volt- Emlékszem, egyszer kint felejtettem az asztalom tetején egy cikk indigóját. Az anyag nem volt kényes, benne is volt a másnapi lapban, mégis levontak a fizetésemből száz forintot... Vagy ott van a divat. Akkoriban a dolgozóknak illett pufajkában, csizmában járni. (Gyurkót egyszer meg is kérdezték, amikor riportot akart csinálni, hogy „az elvtárs ugye a gépállomásról jött?”) Én majdnem fegyelmit kaptam, mert nadrágot, s gumitalpú cipőt vettem föl. De a rúzst is le kellett törölnöm a számról, ha kiléptem az épületből. Akár egy apácának... Amikor Sztálin meghalt, véletlenül épp késtem öt percet. Rámsütötték, csak azért fordulhatott ez elő, mert a ruhatáramból ítélve nyugatimádó vagyok. Aztán, hogy e kipellengérezés ne fájjon nagyon, az egykori fő- szerkesztő a Park szállóból ebédre töltött karalábét hozatott. De sokat nevetünk még ma is azokon az időkön ... Hát ilyen körülmények közt született a lap, ilyen körülmények közt írtuk. Bizony még én is írtam, és nemcsak géppel. Mert 56-ban, amikor sok megtévedt kollégától meg kellett válnunk, engem is köteleztek rá, hogy híreket, információkat „gyártsak”. Amikor kineveztek titkárnővé, az végre nekem való komoly feladat volt. Akárcsak most az archiválás. Gyűjtöm, osztályozom a kollégák cikkeit, figyelem a többi lapot, folyóiratot, kezelem a könyvtárat... Ma már ezt nem cserélném el semmi mással. Lájer Miklós — Alig valamivel hamarabb érkeztem, mint ahogy indítottuk a napilapot. Éppen csak hogy beletanulhattam az olvasószerkesztői munka mikéntjébe, na meg a tördelésbe, mert akkor erre még nem volt külön beosztás. Tanulási módszerem meglehetősen egyszerű volt. Odaálltam a nyomdászok háta mögé, és figyeltem órákon át, mozdulatlanul, szó nélkül, hogy mit csinálnak. El is neveztek ott hóembernek ... Amikor indult a napilap, hatalmas lelkesedést éreztünk valamennyien. A nyomás kezdetekor ott szorongtunk a gép mellett, mindenki aláírta az első számot. Éreztük, hogy nagy dolog részesei vagyunk. Bármenynyi munkával is járt, igyekeztünk, hogy a lehető legjobban menjen minden. Februártól novemberig nem is V>lt semmi baj, akkor azonban hatalmas baklövést követtünk el. Lapunk hasábjain megbuktattuk a népfrontot A tanácstagi választások eredményének elcseréltük ugyanis a fejlécét s másnap azt olvashatták ai emberek, hogy majd mindenki a jelöltek ellen szavazott. Ma már nemigen fordulna elő velem hasonló dolog. Kialakult valami fura ösztön bennem, s egy pillanat alatt „kiszúrom” a hibákat. Ehhez persze rengeteget kellett olvasnom. Olvasnom és felejtenem, hogy figyelni tudjak az újabb és újabb információkra. Huszonhét éve csinálom. Szép volt érdekes volt de azért jó lesz már pihenni, és átadni magam hobbimnak, a természetjárásnak. • Deák Rózsi, Hóra Jánosné A legnagyobb eredményemnek a négy gyermeke- * met tartom... — szoktam tréfásan mondogatni. Deany- nyi van is benne, hogy a nagy család miatt alakult végül is munkaköröm úgy, hogy az írás mellett elsősorban a panaszokkal, a levelezőkkel törődjem. 1961-től vagyok e rovat vezetője, a hősi időkhöz képest alaposan megváltozott feladatokkal. Az ötvenes években még szervezni kellett a hozzászólókat lapunk írásaihoz. Ma már nem győzök köztük válogatni. S ami a legfontosabb: a hibáinkat, tévedéseinket ki- pécézők is nagy-nagy szeretettel fogalmaznak. Jó érzés ilyen eredményeket a hátam mögött tudni nyugdíjba vonulás előtt. Papp János Azok közé a sokak közé tartozom, akiket az ötvenes években elsőként irányítottak a „sajtófrontra”, és azok közé a kevesek közé, akik onnan is mentek nyugdíjba. A Népújságtól eddig — sajnos egyedüliként. Sokan elhullottak mellőlem. Ki, mert nem való volt ide, ki mert megtévedt... több nálam fiatalabb kollégámat pedig eltemettük... Nem volt könnyű három évtizeden át minden reggel addig izgulni, míg a lap a kezembe nem kerül. Mert a mindenkori főszerkesztő idegessége, felelőssége az, hogy ne csak a szándék szerint, de a valóságban is jól képviseljék az írások a pártot, a népet. Szerencsére nálunk nagyon jó csapat alakult ki. A kezdeti átjáróház után bevált az az ötletünk, hogy a főiskolára támaszkodva igenis magunknak neveljük ki az utánpótlást. A szerkesztőségben jelenleg dolgozóknak egy harmada a tanárképzőn végzett __ha nem több egy k icsit... Az ide kötődő emberekkel mindenesetre köny- nyebb a nehéz feladatokat is ellátni. Ebben pedig volt részünk bőven. S most nemcsak a tartalmi részre értem. Valaha például az jelentett gondot, hogy egy-egy vidéki riport után, alvás nélkül kellett Pestre, a nyomdába indulni. Később, amikor szereztünk egy sík nyomó gépet, a színes fejléceket még egyenként kellett beilleszteni mind a huszonötezer példányba. Elfogadható technikánk csak 75-től lett, s alig egy esztendeje, hogy megvan a legmodernebb, az ofszet. Persze örömet is sokat nyújtottak az eltelt évek. Jó nézni a felnövekvő nemzedéket, jó kézbe venni egy- egy sikerült számot, hallgatni a dicséreteket. Gyurkó Géza Harmincnégy éve vagyok a szakmában, 34 éve első munkahelyemen, a mai Népújságnál. Harmadik évtizede mániám ugyanis, hogy nemcsak Budapesten, de vidéken is kell és lehet országos rangú újságot csinálni. Mostanában persze, amikor mind több nagy városban alakulnak ki kultui'ális és tudományos centrumok, amikor egymillió-kétszázezer példányban jelennek meg a megyei lapok, ezt senki nem vonhatja és nem is vonja kétségbe. De sokat is kellett küzdeni azért, hogy a „vidéki” ne legyen pejoráló jelző. A Rózsa Ferenc díjat 61-ben még első vidéki újságíróként kaptam meg... Nos. egyébként én abban az időben kerültem pályára, amikor az újságíró szónak még igen rossz csengése volt. A szocialista sajtó csak kereste a hangját. A városi lapok akkoriban szerveződtek át megyeiekké, akkor váltak a pártbizottságok lapjaivá. A régi szakmabeliek eltűntek. Egerben jó ideig ketten csináltuk az újságot: a fő- szerkesztő, meg én. Mondanom sem kell, hogy ez mit jelentett. Rögtön vezércikkel kezdtem, s egy baklövéssel is... Izgalmas évek voltak. Szinte a semmiből szerveztünk szerkesztőséget, tekintélyes politikai fórumot. Jómagam, mindmáig újságírói diploma nélkül... A megszületéshez hasonlóan szép volt 57-ben az újrakezdés, amikor gyökerestül meg kellett változtatni a hangnemet. Akkortól kezdve már csak észérvekkel lehetett az emberekre hatni. Ezt a munkát számomra lehetetlen nem szeretni. A mindennapok történelmét írjuk. Valahogy azért is érzem úgy, hogy amikor „csak” szerkesztek, és épp nem jelenik meg semmilyen anyagom, hogy nem is dolgoztam eleget... Sok tervem van a lappal kapcsolatban. Huszonöt évre előre gondolkozom. Németi Zsuzsa
